Eszterházi Vigasságok

Nyomtatott 1772-dik esztendőben

Bessenyei György
Tudósítás.

Sokakban a fösvénység szokott nyughatatlanságát okozhatná talán azért hogy herceg Eszterházi Miklós főkapitányunk jövedelmeit bőv költségével terhelte; de a nyughatatlan vélekedés a dolgoknak valóságában nem formáltathatik, mert egy hazának hiréért ezúttal is csekélységet mivelni nem lehetett. Mind királyunk, mind nemzetünk dicsősége kivánta, hogy Eszterháza magát csudává tegye. Meg kellett mutatni, hogy a Páris és Londonban nevelkedett francia kivánság Magyarországban gyönyörűségét feltalálhatja; melyen tett álmélkodása Hazánkban tisztességét kétségkivül minden idegeneknél dicsőiteni fogja. E dolgoknak végbevitelére természet szerént nemzetünkbe sehol olyan hely nem lehetett, mint Eszterháza, mely minden részben valamely kis királyságot mutat; aholott is megtörtént vigasságokat sok nemes hazámfival magyar nyelvükön közölni haszontalanságnak nem ismértem. A K.O. fogja Eszterházi hercegen s verseimen itéletét tenni, kinek szolgája s igaz hazafija maradok,

Bessenyei György, gárdahadnagy.

Herceg Rohán, francia követ, Bécsbe érkezik, s
Bécsből Eszterházára magát mulatni kifut.
Szent Jakab-havának 12-ig napján.
A főherceg Rohán Páris kebelébül
Kikél és a bécsi koronák alá ül.
Elhagyja hazáját király szavára;
Akinek személyét felveszi magára.
Bécsnek lármái közt helyre verekedik
Híre dicsősége széjjel nevelkedik.
Nézi világunkat nagy méltóságával
Tanácskozik titkon nagy pompájával;
Ha sétára indul, seregek követik,
Melyek gazdagságát közöttünk hirdetik.
A magyar tisztesség ezeket szemlélvén,
Felriad és tűnik, szárnyaira kelvén
Eszterházi Miklós karjaira szalad:
S hogy kedvét tölthesse, Eszterházán marad.
Ez a gazdag atya, mint kedves gyermekét,
Elfogadja őtet s hogy keresse kedvét,
Rohan főherceget elhivja magához:
Biztató szókat tön szerelmes fiához.
A követ megértvén Eszterházi szavát,
Felkél s kis útjának elkészíti magát.
Magyarországnak megy pompás seregével,
Egy kis világot hord francia népével.
Hátrahagyja hamar Bécsnek sok lármáját,
Nézi a szép ország elterült pusztáját.
A magyar tisztesség ismérvén vendégét,
A csudákig viszi régi fényességét.
Már a nap fáradván, kék térjén egének,
Készül általadni magát éjjelének.
A faluk, várasak füstölgötték széjjel,
Terjeszteni kezdte szárnyait az éjjel,
A mezőn legelők, barmok bőgni kezdtek,
S csendes tanyájokhoz lassanként érkeztek.
A nap veres szinbe hányta el sugárit.
Hegyekről, erdőkről mutatta határit.
Herceg Rohán földünk ily időn szemlélvén,
Eljutt Eszterházra, útjában sietvén,
A tündöklő várnak vitézi serege
Kiáll s csattog rendbe őriző fegyvere.
Dob, sip, több muzsikák egyszerre zendülnek.
A nagy épületek széjjel megrendülnek.
A gyalog katonák, mint emberoszlopok,
Majd két közönséges ölre húzzák magok.
Óriás termetet mutatnak testekbe,
Csattog és orditoz a fegyver kezekbe.
Késérik kétfelől a követ szekerét,
Közrevevén apró francia emberét.
A szörnyű testektől ezek iszonyodtak,
S nagy emberségekkel lassan vonakodtak.
Herceg Rohán ekként béjut a kastélyba,
Melynek vezettetik egy nagy szobájába.
Itt egy játéknéző-piac formáltatott,
Hol a sziv érezni gyengén tanittatott.
Negyedik Henriket vadászva játszották,
Francia király vólt; s most azért mutatták.
Az asszonyi nemből Diána serege,
S Vénusznak ragadó aranyos fellege
Mezei játékra lementek volt Bécsbül,
Értek egy érzékeny sziv melegszik és hül.
A játék végződvén, asztalt teritenek,
Hová a nagy-rendek sorjába leülnek.
Ambrózia szaggal telik bé a nagy ház,
Csattog kanál, tángyér; ezer inas vigyáz.
A halhatatlanság tokaji itala,
Csorgott az ezüstön, melyet sok száj nyala.
Csendes szelek fújtak bé az ablakon,
Mosolyodás játszott a szép ajakakon.
A világosság közt sok kifeszült mellyek
Pihegtek; csak lopva hevesitvén szivek.
Vénus virágokból szőtt koszorúival
Játékra indúl itt kedves fiaival.
Titkon szórja tüzét a tolvaj szivekbe,
Szökdös széjjel a sok csendes beszédekbe.
A vacsora ekként eltelik csendesen,
Hol idejét kiki töltötte kedvesen.
Kijőnek rakással egy nagy folyósóra:
Szép kert mosolyodik a kinyilt ajtóra.
Egy kis lapály térség feküdt a szem előtt,
Mely salétrom-tüzzel mesterségesen tölt.
Egy ágyú bődül el; melynek lármájára
Villámlás szökdös fel a kert lapályára.
Égő szárnyak mentek a nagy fellegekre,
Bámulással nézték a tüzes egekre.
Egyik tüz másikát szaladásba marta,
Sok futó láng egymást ölelésre várta.
Ezerszer kezdődött a csattogó zúgás,
Villámlások között lett minden változás.
Tapsolás, kiáltás űzte a lángokat,
Ölelték, rángatták sok nézők magokat.
E játék eltelvén, az éjfél kiáltoz,
S némely bágyadt testbe bészökvén, szunnyadoz.
Eloszlik a sereg édes nyugalmára,
Örült, ki juthatott párjának karjára.

13-dik napján.

Azonban a nap is világunk mélységét
Megjárván, érkezik s hozza fényességét.
Kék egét béhuzza szőkés sugárával,
Ugy érkezik osztán piros hajnalával.
Pompája közt feljő, vonási ragyognak
Az álmos emberek fényére mozognak.
Felkél Eszterháza; kacag örömével,
S új mulatságot kezd nyájas seregével.
Vadászatra indul az egész társaság,
Különös örömöt formált e múlatság.
Az erdők közt levő csendes árnyékokba
Jártak a dán-vadak, legelve magokba.
Rájok tört diána pusztitó serege,
Megzendült az erdő, füstölt Fébus ege.
Kacagás, kiáltás, szaladt a fák között,
Kiki amint tetszett, akként lövöldözött.
A futó vadacskák vérekbe húllottak,
Hol felefelé szöktek, hol hasra lapúltak.
Lárma, nyargalódzás, puskázás hallatott
Aki itt lehetett, kedvvel múlathatott,
A vadászsereg igy végre megfáradván.
Visszafelé fordul, ebédhez indulván.
Ebédjek elmúlik, muzsikát kezdenek,
Az aranyos szobák játékkal eltelnek.
Zúdul a hang hamar s lármáját inditja;
De magát hirtelen ismét csillapitja.
Vidámit egyszerre, majd megént elaltat,
Hol felriasztást tesz, hol csendesen nyugtat;
Mintha szárnyat fűzne a sziv érzéséből
S repülni akarna az ember mellyéből;
Ugy van a muzsika felzendült hangjával,
Nem tudja, mit tegyen nyüglődvén magával.
Vergődik tüzébe mindég s fohászkodik,
Most csendesen örül, majd ismét bánkódik.
Ez elmúlván, ismét Trágédiát kezdnek;
Hol édes fájdalmat osztnak érzéseknek.
Csendes hallgatás lész a játékpiacon,
Kiki gondolkodik s sóhajt magánoson.
Ezt végighallgatván, egybe felzúdulnak,
S nyájasabb dologra széjjel kitódulnak,
Csak azért tettek vólt ilyen bús változást,
Hogy jobban érezzék a többi vidulást.
Vacsorálnak s osztán a kertbe kimennek;
Amelyet egészlen lángok között lelnek.
Széjjel templom forma bóltocskák látszanak,
Öblök, portékákkal, szépen megrakattak.
A tüzes erdő közt egy kis lapály hevert,
Melyre a mesterség most házikót vert.
Világositva vólt minden részeibe,
Gazdag vásár látszott szegeleteibe.
Egy épület templom formára felnyúlva,
Állott a fáklyákkal megvilágositva.
Kis játéknéző-hely készült el közepén,
Szövetnekek égtek minden szegeletén.
A múlató sereg bémegyen ez helybe,
Hol letelepedik csendesen egy rendbe.
Éneklés hallatik a játékpiacon,
Beszélni kezd a sziv a nyilt ajakakon.
A sok énekesnő egymás után kijő;
Mondják nótáikat, s buja mellyek felnő.
Az égő erdőkbe édes szavok hangzik,
Érzésében a sziv bágyad s szunnyadozik
E kis Vénusoknak mosolygó szemek lett,
Mellyekbe Kupidó ezer nyilakat tett.
Kik a nagy láng között, mint istenasszonyok,
Büszke pompáikkal úgy mutatták magok.
Néha panaszosan nyujtották énekek,
Kis zokogásokkal magyarázván szivek.
Az édes fájdalom kesergett szemeken,
Fél jáj, fél vigasság tévelygett nyelveken.
Titkos szemeikbe tüzök nedvesedett,
Hová a kivánság lopva elegyedett.
Énekek csendesen, bágyadással húzták,
Mellyekkel a szivet kötözték, óldozták.
Itt ezek elvégzik kötelességeket,
S Vénushoz felviszik asszonyi nemeket.
A néző seregek ekkor megmozdulnak,
S a játékpiacon táncolni indulnak.
Éneklések helyett álorcás bál támadt,
Mely az erdő között e szép helyen vigadt.
Titkos szoritások, kérdezés, rángatás,
Sok csúfos üngetés, ögyvelgés, hallgatás
Forgott azok között, kik magok rejtették,
S isméretes képek álorcákba tették:
Igy táncolt az öröm itt részegségbe,
Keresvén sok tárgyat vig egésségébe.

14-dik napján.

E napon délelőtt csak sétálást tettek,
Hogy magokat szellőzzék, a kertbe kimentek.
Mesterség alkotta egybe itt a fákat,
Melyek rendre szépen ölelték magokat.
Sűrű gallyaik közt hosszú utak nyúltak,
Hol a csendességek lappangva bújkáltak.
Itt járkált a sereg bágyadt lépésivel,
Szemlélvén e kertet álmos nézésivel.
A fák levelei néha megzördültek,
Mert itt-ott reggeli szelek lengedeztek.
Igy sok fáradt szivek újitották magok,
Melyek már gyakorta megnyögték rabságok.
Végre e szép sereg a várnak megindul,
S szorgalmatossággal minden szobát feldúl.
Valamit lehetett nézni, azt meglátták;
Hol a vár szépségét, kincsével csudálták.
Innen az erdőbe, nyári házba mentek,
Ahol egy gazdagon készült asztalt lelték.
Ismét éneklésnek készitették magok,
Akiknek a szivbe hangozott nótájok;
Egy szép házba zengtek nyájas énekekkel,
Tanácskoztak minden érzékenységekkel.
Ezek után német komédiásokat
Néztek; kik mutatták beszélve magokat.
Minden indulatot viseltek testekbe:
Hol öröm, hol harag forgott a szemekbe.
A vacsora eljött, hol csendesen ettek,
S tűzi mesterségre csakhamar felköltek.
Egy erdőnek alja meg vólt porral rakva.
Melyet felgyújtottak egyik részen lopva.
A hig egek széjjel szikrákkal ropogtak,
Közöttök lángoló csillagok haladtak.
A nézés sok ezer-felé szaladozott,
És a forgó tűzön néhol maradozott.
E forma elmúlván, új bál következett,
Melyet az álorca sok szinnel fedezett.
Kiki amint tetszett, magát úgy múlatta:
Örömét mindenbe könnyen találhatta.

15-dik napján.

Délelőtt csak álmos sétálás tétetett,
Mig Bakhussal Vénus erőbe jöhetett.
A tagok lankadva, álom nélkül vóltak,
Zsibbadozva széjjel csak úgy tántorogtak.
Orfeust kiáltják szép muzsikájával,
Hogy ismét újitson nótája hangjával.
De először Tokaj hozta el italát,
Éjfél közt lepvén meg a herceg asztalát.
Ezután kezdődtek a nóták zengeni,
S hangjokkal az erdők és egek rengeni:
Eztet Tragédia követte végtére,
Melyet a szép sereg játszatott kedvére.
Azalatt vacsora ideje érkezett,
S a sok énekesnő új nótákat kezdett.
Éneklések jöttek a Tragédiába,
Mely édes s keserves lehetett magába.
A vacsorát ilyen vigassák közt ették,
Hol érzékenységek sokan tévesztették.
Ezután a kertbe mentek sétálásra;
Hol reáakadtak egy égő piacra.
Megvilágositva vólt ez a fák között,
Mely magára minden tüzes szint öltözött.
Muzsikák zengettek széjjel körülötte,
Égtek zúgtak a szép élő fák mellette.
E helyen dobzódó parasztok lármáztak,
Kik félre hercegjek pénzére vigadtak.
Kétezren mintegy lehettek számokban,
Ettek s fél juhokat hordoztak szájokban.
Eltölté lármájok a magas egeket,
Orditva dicsérték kedves hercegjeket.
Parasztos gyomrokba hivesitő italt
Vehettek; mit torok nem ivott, hanem falt.
A nemes sereg ezt sok ideig nézte,
De álorcás bálját végre újra kezdte:
Melybe sok táncokat készitvén magoknak,
Uj zsibbadásokat okoztak láboknak.

16-dik napján.

A mulató sereg reggel vadászatot
Kezdett el, hol sok szép vadakat hullatott.
Tüzelt acél, kova, a puskák ropogtak
Ólom-bogarai itt-ott széjjel dongtak.
Élő fákat szöktek által a szarvasok;
Ugy tüntek, hátakra hajigálván szarvok.
Sok felugrásában lövetik keresztül,
S a fáknak tövére zuhanással ledül.
A reggel ekképen múlik vérengezve,
Délre kiki haza fordúl nevetkezve.
Asztalhoz ülnek le; beszélik dolgokat,
Dicsérik, gyalázzák tett puskázásokat.
Étel után mindjárt muzsika hallatik,
Mellyel a sziv felkel s szárnyon ragadtatik.
Ennek vége lévén, egy szép tóhoz mennek,
Hol récét s ludakat ezerekként lelnek.
A puskaropogás ezekre megszólal:
Srét zápora széjjel a viznek szinén fel.
Bétöltött minden részt a szörnyű gágogás;
Zúgatta az erdőt sok lármás hápogás.
A madarak széjjel egymásra hullottak
Szárnyokat tördelvén, gyalog úgy maradtak.
A viz fejér szine vérrel keveredett;
Hová a sok lúd s réce halva telepedett.
Itt a nagy puskázás végtére hogy elmúlt,
A kacagó sereg egy nagy háznak indult.
Teritett asztal vólt ennek közepébe,
Sok szépség ül enni le kerületébe.
Felette, körülte, ezüst erdő állott,
Melynek szép csengése messzére kihallott.
Az evés itt mulván, játéknéző helyre,
Kelnek fel, új kedvet keresvén szivekre:
Komédiát néztek együtt tele hassal,
Nyájasan susogván a székbe egymással.
Ennek hogy vége vólt, vacsorához ültek,
S osztán Komédiát gyermekekkel tettek.
Akik játékokat rendesen viselvén,
Szó nélkül futostak, céljokat jelentvén.
Közöttök sokféle intések forgottak,
Melyekkel a nézők nyájasan múlattak.
Ennek is vége lett végre a többekkel,
S elmult minden vigság, a leirt rendekkel.
Igy bosszúlta magát a magyar tisztesség;
Csudálván pompáját a bécsi fényesség.
Felkél a hir ekkor sebes szárnyaira,
Tünik s fest pennája a szép papirosra;
Bécsnek szalad, honnan Páris felé indul
Kedves újságira egy kis világ bámul.
Egy részét rajzolni akartam versemmel,
Mit le nem irhattam kis tehetségemmel.
Csak az igyekezet fárad ott érettem;
Melyet erő nélkül, szomorúan érzettem.