RÉGI MAGYAR VASMŰVESSÉG

Bárányné Oberschall Magda

Officina, Budapest, 1941.

A vasművesség virágkorát Európaszerte a XVIII. században éli. Míg a XVI-XVII. században a súlypont - a megmaradt emlékek tanúbizonysága szerint - a germán népeken volt, addig az érett barokk vasművességnek klasszikus megoldásait Franciaországban találjuk. Az erősen meginduló nagy kastélyépítkezések bőven ellátták a kovácsmestereket mindenütt munkával, de főfeladatuk lassanként az épülettel kapcsolatban alkalmazott rácsozat sokféle fajtája lesz. A kastély kertjét lezáró "grille d'honneur", az erkélyrácsok, ablakkosarak, lépcsőkorlátok új és változatos akkorddal gazdagítják a főúri kastélyépület barokk harmóniáját s ezen monumentális feladatokkal szemben a korábban oly fontos zárak, ajtófogók és kopogtatók jelentőségükben veszítsenek. A nagy különbség az elmúlt korokkal szemben az, hogy az elgondolás, a terv megasabbrendű művészete most kizárólag az előkelő dekoratív művészek feladata s csak szekundér jellegű kivitel a kovácsé és lakatosé. A nagy francia dekoratőrök, Jean Bérain, Daniel Marot és Franciois Blondel munkái, gazdag metszettillusztrációkkal tartkítva, elárasztják a piacokat és pontos leírásban határozzák meg egy-egy erkélykorlát, kerti rács művészi és gyakorlati követelményeit. Így kerül a vasrács egész pályafutása alatt először, hosszabb ideig, a magasabbrendű művészetek szintjére.

A rács önmagába véve csak geometriai forma, merev vasrudaknak párhuzamos sorakozása, melynek művészi hatása a stabilis vasrúdhálózatnak és a mozgalmas, felbontott koronázó résznek hatásos ellentétén alapszik. A koronázó rész eredete célszerűségi szempontra utal, a rács védelmi jellege miatt van: azért, hogy nehezebben lehessen átmászni rajta, koronázták már gótikában lándzsaszerű, hegyes rudakkal, melyek később fantasztikus, szövevényes oromzattá, váltak. A korábbi korszakok rácsozatának díszítő elemei általában elvontak, stilizáltak s egy síkban terjednek ki: egymáson átbújtatott rudak, spirális indaalakulatok, lapossá kalapált növényi és figurális dísz, úgy, hogy a fősíkból való tengelykitolódás csak a koronázó rozetta háromdimenziójú felépítése képviselte. Most, a XVIII. században a formák megdagodnak, erős plaszticitást kapnak, a díszítő elemek naturalisztikus alakban jelennek meg, természethű virágok, levelek, állatalakok mozgalmas gazdagságban szabadon csapongva fonják át és át a rácsozatot, s jellemzésükre idézzük Höver találó szavait: "sie erscheinen wie einer momentanen Bewegung plötzlich aus den flüssigen Zustand in den festen übergangen und erstarrt zu sein".

A francia rokokórácsok kalsszikus példája a Jean Lamour készítette nancy-i Place de Stanislas vasráccsal, melyeknél a párhumazos rudakat fent és lent aranyozott, könnyed rokokóformák díszítik, a rúdhálózat közepén takarékosan alkalmazott növényi ornamentikával. A "raison" és "grace" ennél az emléknél a célszerűség és tökéletes harmónia szavaival fordítható, s a nancy-i rácsok ennek a francia szellemnek a vasművészetben megnyílvánult legklasszikusabb kifejezői. Ezzel szemben a német típusú XVIII. századbeli vasrácsozatnál az erchitektónikus alapgondolat megvan ugyan, de nem áll egyenes arányban a díszítőelemekkel. Ez utóbbiak túlsúlyban vannak és rendszertelenül árasztják el a tektónikus rácsozatot. A század elején a "Laub und Bandelwerk"-formák uralkodtak a rácsokon is, a szimetrikus, szalagból és indafonatokból alkotott dísz vázaidomokkal, virágokkal, állatalakokkal élénkítve. A század közepétől kezdődőleg ezek helyébe a kagylós alakulatok kerülnek s eleven mozgalmasságukkal megbontják a rács merevségét, mintegy organikus, hullámzó felületté változtatva azt. Legtökéletesebb példánya ennek az irányzatnak a würtzburgi Residenz rácsozata, melyet Bathasar Neumann tervei után J. G. Oegg készített. A könnyed rokokóformák helyzete itt nem olyan megkötött, mint a nancy-i rácsokon s a koronázó rész különösen puha és mozgalmas.

Magyarországon a XVIII. század folyamán mindkét iránynak példáit megtaláljuk. Az architektónikusabb felépítésű, könnyedebb típust inkább a század elején, a dekoratív formákkal elárasztott rácsozatot a század közepe táján. Nem sorolhatjuk fel e helyen az összes kovácsolt vasból készült kaput és kerti rácsot, melyek a XVIII. század békésebb éveivel meginduló nagy kastélyépítkezések folytán keletkeztek. Mind világi, mind egyházi mecenások tevékenysége nyomán főként a három legtipikusabb magyar barokk város, Pozsony, Eger és Győr, majd Székesfehérvár és Pécs népesültek be ilyenekkel.

A legszebb emlékünk az eszterházi kastélynak hármas tagozású kerti kapuja. A magyar Versailles-nek 1764-66 közt készült "vasrostélyos kapu"-ját már Vályi András is észreveszi és dicséri 1796-ban Magyarország Leírásában. Itt elsősorban a rácsnak a struktív ereje érvényesül, az alul és felül, valamint középen elhelyezett, lendületesen keresztbefutó, könnyed növényi dísz, ezt elnyomni nem tudja. A szimmetrikus rajzú oromzatnak pompás gazdagságát a kapupillérekre alkalmazott természetes virágvázát utánzó kődíszítmény csak hatásosan emeli ki.