A 18. század végén meginduló magyar nyelvű színjátszást fejlett idegen színházi kultúra előzte meg, amely a magyarnak mintaképe és iskolája volt. Ez a színházi kultúra három, egymástól világosan elkülönülő területen virágzott: az iskolai színpadokon, a városi színházakban és a főúri magánszínházakban. Az iskolai és városi színjátszással a szakirodalom jelentős művekben foglalkozott, a főúri színházak történetének feltárására azonban kísérlet is alig történt. Ezen a téren a magyarral szorosan összefüggő 18. századi osztrák és cseh színháztörténetben is hasonló a helyzet. E mellőzés természetes oka, hogy a főúri színházak történetének fő forrásai, a legutóbbi időkig nagyrészt magántulajdonban levő családi levéltárak, nehezen voltak hozzáférhetők. Ez magyarázza például, hogy a bécsi udvari színházakat a 19. század elején igazgató főúri társaság tevékenységéről, vagy a közelmúltban restaurált krumlovi kastélyszínház működéséről oly keveset tud a színháztörténet. Pedig a főúri székhelyek színházi élete nemcsak az "ancien régime" végső virágzásának jellemző tünete, hanem a 18. század második felében erőteljesen bontakozó városi színházkultúrának is fontos kiegészítője, aktív tényezője volt. A kastélyokat ugyanazok a társulatok járták végig, amelyek a városokat, és műsoruk gazdagításához, művészi színvonaluk emeléséhez a fejlett ízlésű udvari közönség is hozzájárult. A kutatás mai állása mellett is megállapítható, hogy a magyarországi színházi műveltség történetében a főúri színházak kiemelkedő szerepet játszottak. Az ország első két állandó színháza az Esterházy család rezidenciáján épült, amely több mint két évtizeden át Pozsonynál és Pest-Budánál is intenzívebb színházi élet színtere volt. Menninger, Passer, Hellmann és Koberwein, Wahr, Diwald, Seipp, Mayer és a magyarországi német színészet sok más vezető alakja az Esterházy udvarban kezdte magyarországi pályafutását. Itt a német színészet mellett Haydn vezetésével magas színvonalú olasz operakultúra virágzott, és önálló épületben rendkívül gazdagon felszerelt bábszínház működött. Az Esterházyakén kívül a legjelentékenyebb főúri színház gróf Erdődy János pozsonyi magánoperája volt. Kitűnő társulatát halála után Sebastian Tuschl pesti vállalkozó szerződtette, s ezzel megvetette a fővárosi operajátszás alapját.

Az Esterházy és Erdődy színházak az idegen nyelvű színjátszás ápolásával közvetve a magyar színházi műveltség talaját készítették elő. Ennek a közvetett, de fontos szerepnek jelképe lehetne, hogy az Eszterházáról a fővárosba kerülő Mayer és Ditelmeyer házaspár abban a faépületben alapította meg a rendszeres budai német színészetet, amelyben néhány év múlva Kelemen László társulata az első magyar nyelvű előadásokat tartotta. A főúri színházak és a magyar színjátszás közvetlen kapcsolatainak példája, hogy Kelemen László együttesének zenei vezetője az Erdődy-opera volt karmestere, Chudy József lett. Ő írta az 1793-ban bemutatott első magyar dalművet is Pikko hertzeg és Jutka perzsi címen. A 19. század elején több kastélyszínház felszerelése magyar városi színházak birtokába jutott. 1838-ban a pesti Nemzeti Színház tulajdonába a rohonci Batthyány színház díszletei kerültek.

A főúri színházak legáltalánosabb vonása a feudális, udvari jelleg. Egész történetük folyamán az udvartartás részeként működtek és ahhoz kellett alkalmazkodniok. A repertoár kialakítása, társulatok és művészek szerződtetése, a színház egész léte a főúr személyes akaratától függött. Ez magyarázza a különböző ünnepségekre készült alkalmi darabok nagy számát, és a főúri színházak történetének zökkenőit is. Amint a különböző udvari színházak egy-egy művészetkedvelő főúr személyéhez voltak kötve, a magyarországi udvari színjátszás egésze is egy rövid történelmi korszak előzmények és szerves folytatás nélküli kísérő jelensége volt.

A Rákóczi-szabadságharc leverése után a bécsi udvar minden eszközzel az ország politikai és katonai megbénítására törekedett. A várakat leromboltatta, katonaság szervezését megtiltotta, az ország ügyeinek intézésében mellőzött főnemességet pedig igyekezett a jobbágyság rovására tett engedményekkel kárpótolni, és a fényes bécsi udvari élet bűvkörébe vonni. A fokozódó Habsburg nyomással megalkuvó főnemesség többsége az év nagy részét a császárvárosban töltötte, és vidéki kastélyaiban is bécsi mintára teremtett intenzív udvari életet.

Érdekes, hogy egy Riesbeck nevű francia utazó milyen világosan felismerte ezt a magyar arisztokrácia asszimilálására irányuló törekvést: "Elengedhetetlenül szükségesnek tartotta, - írta a bécsi udvarról - hogy udvaroncokként összefogja, a szabadság és az igazi becsület minden érzésétől megfossza őket. . . Azt hitte, hogy az egész nemzetet rabszolgává kell tennie, hogy uralkodhasson fölötte." Riesbeck e törekvés eredményét abban látta, hogy a magyar arisztokrácia a több százezer forintos évi jövedelmeket is felemésztő fényűző életmód miatt komoly hadsereget nem tudott volna eltartani.

A magyar kastélyélet fellendülése idején az európai udvari műveltség fokozódó francia hatás alatt állott. Schönbrunnban, Szentpétervár, Potsdam, Mannheim és annyi más uralkodói székhely után Mária Terézia új kastélya is Versailles mintájára épült. A francia ízlés és szellem a bécsi arisztokrácia és az asszimilálódó magyar főnemesség életét mélyen áthatotta. Ez elsősorban nem is a társadalmi szokások és képzőművészeti formák átvételében, hanem az udvari élet fokozott kultuszában nyilvánult meg, amelynek olasz és spanyol példák után ezúttal Versailles volt a mintaképe.

A francia szellem jegyében egyetemes európai udvari élet legfigyelemreméltóbb eredménye, hogy a műveltség új központjait alakította ki, amelyekben az “ancien régime" kultúrája mintegy összegeződött. A többé-kevésbé Versailles példájára épült kastélyok a 18. század legszebb építészeti emlékei közé tartoznak. Ezekben a kastélyokban a zenei és színházi élet minden addiginál magasabb fokra emelkedett, és nagyfontosságú gyűjtemények, képtárak és könyvtárak alakultak ki bennük.

Esterházy "Fényes" Miklós, a legnagyobb magyar feudális vagyon ura a maga franciás udvarát Eszterházán teremtette meg. A század arisztokratikus életeszménye, a kerti ünnepségek, vadászatok, tűzijátékok és operaelőadások elvarázsolt világa, melyet főként Watteau képeiről és francia memoárokból ismerünk, magyar földön itt valósult meg a legteljesebben. "Fényes" Miklós, akinek állítólagos jelmondata "amit a császár megtehet, azt én is megtehetem" volt, Eszterházán mindazt összegyűjtötte, amit a 18. század műveltsége, és kifinomult franciás életművészete csak nyújthatott. "Meg kellett mutatni - írta a fiatal Bessenyei: az Eszterházi vigasságok előszavában - hogy a Páris- és Londonban nevelkedett frantzia kívánság Magyar-Országban gyönyörűségét feltalálhatja: mellyen tett álmélkodása Hazánknak tisztességét kétség kiül, minden idegeneknél dicsőíteni fogja."

Az elismerés mellett azonban éppen a Bessenyei munkássága nyomán fellendülő nemzeti szellemű művelődés már határozott bírálattal is illette az Esterházy-udvart.

Míg Versailles megteremtése nemcsak az uralkodói fényűzés páratlan példája, hanem a modern államszervezés próbaköve is volt, és a francia nemzeti műveltséget juttatta diadalra, a példáját követő udvarok mindegyike többé-kevésbé mindig idegen maradt a nemzeti művelődés számára. A nyugatmagyarországi főúri udvarokra ez fokozott mértékben vonatkozik, hiszen a franciás vonás ezekben már egy erős osztrák hatást tetézett, amely a nemzeti nyelvű és szellemű műveltséget csaknem teljesen kiszorította. Pétzeli József 1790-ben, alig két évtizeddel az Eszterházi vigasságok megjelenése után ezért írta a Magyar Theátrum szükségességéről szólva a következőket: "Melly nagy előmenetelére szolgálna nyelvünknek; Melly nagy dicsőségére hazánknak, ha Eszterházán is ezután ne csak idegen, hanem Magyar Víg és szomorú játékok játszattatnának. Méltó volna, hogy a Magyar Mu'sák eggyütt esedeznének ezért a kegyelmes Hertzegnek. - Az írókban nem lészen fogyatkozás, tsak Mecénások és könyvszeretők légyenek!" Ugyanez a gondolat a reformkor légkörében más vonatkozásban sokkal határozottabb formában bukkan fel. A Tudományos Gyűjtemény munkatársa fájlalja, hogy a kismartoni Esterházy park páratlanul gazdag botanikus gyűjteménye "a mulattatásnál nagyobb haszonvételre nem szolgál," és a herceg európai hírű képtára Bécs városát gazdagítja, pedig a Nemzeti Múzeummal egyesítve, vagy a herceg budai házában "nem csak magas rendeltetésének felelt volna meg, hanem nevét is a'Széchenyiével halhatatlanította volna".

Az Esterházy hercegek kívül maradtak a reformkor és a későbbi függetlenségi harcok mozgalmain. Nem rajtuk múlott, hogy a két Esterházy Miklós udvartartásának valódi értékei idővel mégis megkapták helyüket a nemzeti művelődés egészében. 1860-ban az állam megvásárolta a család képtárát, s ezzel megvetette a budapesti Szépművészeti Múzeum alapját. A napjainkban restaurált eszterházi kastély legszebb műemlékeink sorában foglal helyet, az Eszterházáról szárnyra kelt Haydn-muzsika pedig az egész világ közös kincse lett. A színház, ha e műveltség legtünékenyebb tényezője is volt, a legközvetlenebbül hatott, és a 18. századi magyarországi műveltség maradandó emlékű értékei közé tartozik.

A magyar történelem egyik legjelentősebb főúri családja, az Esterházy-család, a csallóközi Salamon nemzetségből származott. A hercegi ágat megalapító Esterházy Miklós 1583-ban született Galántán Esterházy Ferenc pozsonyi alispán és Illésházy Zsófia házasságából. Protestáns létére Nagyszombatban, Sellyén és később Bécsben, a jezsuitáknál nevelkedett, s még ifjú korában katolikussá lett. Mikor apja megtudta, hogy fia a jezsuita rendbe szándékozik lépni, elűzte házától.

Esterházy Miklós 1609-ig anyai nagybátyja, Illésházy István nádor, majd ennek halála után Mágoczy Ferenc kassai főkapitány szolgálatába szegődött. Kassán előbb ötven, majd száz főnyi végvári csapat parancsnoka volt. Ekkor ismerkedett meg Dersfy Orsolyával, Mágoczy Ferenc feleségével, aki férje halála után 1611-ben házasságra lépett vele.

Ez a házasság teremtette meg az Esterházy-család hatalmának anyagi alapjait. A tehetséges, de vagyontalan Esterházy Miklós a gyermektelen özvegy kezével óriási birtok hatalmába jutott, és egyszerre az ország vezető férfiinak sorába emelkedett.

1619-ben Dersfy Orsolya meghalt, és Esterházy Miklós öt év múlva ugyanolyan szerencsésen házasodott, mint először. Második felesége, Nyáry Krisztina, a felvidéki protestánsok fiatalon elhunyt vezérének, Thurzó Imrének özvegye, hatalmas vagyonnal gyarapította birtokait. Ez a házasság a katolikus tábor erősítése miatt a felvidéki katolikus restauráció jelentős politikai sikerének számított.

A fiatal főúr az országos és hadi ügyekben Illésházy és Mágoczy mellett szerzett jártassága és gyorsan növekvő vagyona révén hamarosan a katolikus Habsburg-párt vezére lett. Az országos tisztségek ranglétráján évről évre tüneményes gyorsasággal emelkedett, s már 1625-ben nádorrá választották.

Az ország nagyobbik részét a török ekkor már csaknem száz év óta tartotta hatalmában. A Nyugat·Európában elfoglalt Habsburg-királyok Magyarország felszabadítására kísérletet sem tettek, de mindvégig megakadályozták az önálló, nemzeti politikával próbálkozó erdélyi fejedelemség megerősödését. Ebben a helyzetben Esterházy Miklós a Habsburg uralkodónak fő támasza, Bethlen Gábor és Rákóczi György erdélyi fejedelmeknek pedig legnagyobb ellenfele volt.

A királyi Magyarország, Erdély, és a török hódoltság határvidékein fekvő várak és uradalmak a politikai alkudozások, vagy a háborúk következtében gyakran cseréltek gazdát. Az Esterházy-birtokok központját, Munkácsot is állandó veszély fenyegette. 1622-ben azonban a király átengedte Munkács várát Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek, Esterházy Miklóst pedig Kismarton és Fraknó uradalmával kárpótolta.

Esterházy Miklós jól járt a cserével. Birtokainak új központjai a háborúktól kevéssé veszélyeztetett területre estek, s vagyonát is tetemesen megnövelték. Ettől kezdve véglegesen Kismarton és Fraknó maradt az Esterházy-uradalmak központja.

Esterházy Miklós óriási birtokai a család későbbi vagyonának csak alapjait jelentették. A család második nagy vagyonszerzője, Pál, aki a fiatalon meghalt László után 1652-ben került a majorátus élére, a gazdálkodás korszerűsítésével, nagyarányú építkezésekkel, és - főleg a Dunántúlon - óriási területekkel növelte a család birtokát.

Esterházy István leányával, Orsolyával kötött első házassága révén egyesítette a család két ágát és vagyonát, második felesége, Thököly Éva által pedig megszerezte a Thököly vagyon jelentékeny részét. Mikor sógorát, Nádasdy Ferencet a Wesselényi-összeesküvésben való részvétel miatt fővesztésre és vagyonelkobzásra ítélték, királyi adomány vagy vásárlás útján az óriási Nádasdy-vagyon javát is ő kapta meg.

Végül a törökök kiűzése után az ország területét újra felosztó bizottság további százezer holdat juttatott neki.

Esterházy Pál nemcsak anyagi vonatkozásban volt betetőzője a családi hatalom építésének, hanem társadalmi rang tekintetében is. Mint apja, ő is elnyerte a nádori méltóságot, megkapta a birodalmi hercegi címet, és ennek öröklési jogát 1712-ben elsőszülött fiúörököseire is kiterjesztették. Szenvedélyes vagyonszerzése és a Thököly-, majd a Rákóczi-szabadságharc idején tanúsított merev, Habsburgpárti magatartása azonban idővel annyira népszerűtlenné tette, hogy 1711-ben a szatmári békekötést már nem lehetett rábízni, pedig mint nádor ő lett volna hivatott erre.

Végrendeletében országnyi vagyon. az alig egy század alatt kialakult legnagyobb magyar feudális birtok sorsáról rendelkezett. Ő maga huszonöt várat és kastélyt szerzett, s a birtokában levő terület meghaladta az egymillió holdat.

Pál nádor halála után a majorátust első házasságából született fia, Mihály örökölte, majd az ő halála után, 1720-ban, mindössze hét és fél hónapra József. Mihály idejében Pál nádor zenekara tovább működött, és 1715-ben a herceg névnapján előadta Wenzel Zivilhofer akkori karmesternek Das wahre Ebenbild Eines Vollkommenen. Fürsten című kantátáját. E kantáta szövegkönyve az Esterházy szövegkönyvek hosszú sorának első ismert darabja.

József halálakor Pál Antal csak tíz, Miklós pedig hét éves volt. Neveltetésükről és a családi vagyon kormányzásáról majdnem másfél évtizedig József herceg özvegye, Gilleis Mária Oktávia gondoskodott. Az ő rendelkezésére 1721-től a hercegi hivatalok nyelve a magyar helyett a német lett, a két fiú pedig német és francia nyelvű nevelést kapott. Részben ennek a nevelésnek volt az eredménye, hogy Pál Antal és Miklós idejében a hercegi udvartartás régebbi magyar jellege teljesen megszűnt.

Pál Antal nagy elődeitől eltérően nem kezdett nagy építkezésekbe, inkább a kismartoni kastély életét igyekezett európai nívóra emelni. A kastély korábbi olasz kertjét Louis Gerveis tervei alapján francia stílusban újjáalakította, s az ötvenes években a régi vadaskert megszüntetésével jelentékenyen megnövelte. A park díszítésére Donner Rafael tanítványával, Schletterer Jakabbal készíttetett kőszobrokat. (Hárich J.: A kismartoni várkert története. 1937. Gépirat OSZK. Quart. Hung. 2914. 28.l.

A hercegi könyvtár alapját Pál Antal még leydeni egyetemi éveiben vetette meg. Nagy költséggel gazdag könyvanyagot juttatott haza, melyet aztán folyamatosan gyarapított. A történeti, politikai, földrajzi és orvostudományi művek mellett főként a francia szépirodalmat gyűjtötte rendszeresen. Könyvtárának 1738-ban már egy nagy fólió katalógusa volt. (Meller Simon: Az Esterházy képtár története. Bp. 1915. XXV. l.)

A "Fényes" Miklós alatt híressé vált Esterházy-zenekar törzsgárdája is Pál Antul idejében alakult ki, és 1761-ben Haydnt is ő szerződtette. Udvarának élénk zenei életéről tanúskodnak a fennmaradt oratórium-szövegkönyvek, melyekhez karmestere, Gregorius Werner írt zenét. Carl Friberth tenoristát és Luigi Tommasinit a későbbi híres hegedűművészt 1759-ben Velencébe küldte tanulmányútra.(A. M. 65.) A zenekar fejlesztésével függött össze a hercegi kottagyűjtemény megalapítása is. Pál Antal óriási összegeket szánt arra, hogy Bécsből, Drezdából és Olaszországból összegyűjtse az egyházi és világi zene remekműveit. Az egyházi zenei anyag most is a kismartoni kastélyban van, az azóta világhírűvé vált operagyűjtemény pedig az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtárában.

A kottaanyagról Pál Antal 1756-ban és 1759-ben a bécsi francia színház egy Champée nevű tagjával katalógust készíttetett. A két katalógus Budapest 1945. évi ostromakor az Esterházy levéltár és könyvtár egy részével együtt elpusztult, de Hárich János rekonstrukciója alapján ismerjük. (Esterházy zenetörténet VI. köt. 6-70. l.) A kottaanyagból ítélve a dalművek nem kerültek előadásra. A vezérkönyvek hiányosak voltak, és az énekszámokat sem írták ki, csak zenekari kivonatot készítettek három-hat hangszerre (hegedű, fuvola, oboa, fagott, brácsa, basszus).E művek valószínűleg az asztali muzsika számai voltak.

Az ének- és zenekar s a kottagyűjtemény fejlesztése mégiscsak a színpadi zene talaját készítette elő. Ha meggondoljuk, hogy a kismartoni park első színházát még Pál Antal építtette, ez a fejlesztés nagyon is tervszerűnek, céltudatosnak látszik.

Pál Antalnak a színpad iránti érdeklődését már a harmincas évektől nyomon követhetjük. 1735-ben és 1744-ben a soproni jezsuiták iskoladrámában mutatták be a pártfogó Esterházy-család hőseit: "Mihályt, aki Budavára fokán esett el" és "Lajost, aki Győr ostrománál viselkedett hősiesen". (Csatkai E.: i. m. 268. l.) Ezeken az előadásokon, s talán másokon is bizonyosan megjelent Pál Antal, és lehet, hogy Pál nádorhoz hasonlóan ó is rendelkezésre bocsátotta zenekarát. A színház iránt tanúsított érdeklődéséről tanúskodik az is, hogy Franciaországból és Olaszországból könyvtára számára operalibrettókat hozott haza. (Hárich J.: Szöveggyüjtemény.Bp. l94l. Gépirat. OSZK.)

Pál Antal saját udvartartásának első színházi jellegű adata 1749-ből való. G. Maria Quaglio 1749. aug. 6-ról keltezett számlája szerint az augusztus 4-i tűzijáték számára "Theater Mahlerey"-t végzett, továbbá pénzt vett fel a világító berendezés, illetve a tűzijátékgép kiadásaira (spese della Machina d'illuminazione e Jiuoco artificiato). Az esemény színhelye a számla (OL. Fasc. VI. 117. l.) szerint az "úgynevezett párizsi malom mellett" volt (bei der so genannten Paris Mihl), amely a kastélytól délre, a park területén kívül feküdt. G. M. Quaglio, akit a kétszázötven forint munkadíj kiutalásában festőnek neveznek, de a nyugtán mérnökként írja alá a nevét, nevezetes színházi dinasztiának volt a tagja. Carlo Quaglio 1761-ben Eszterházán működött, a család más tagjai pedig Bécsben és Münchenben voltak elismert díszlettervezők.

A Quaglio-féle elszámolás kevés alapot nyújt annak eldöntésére, hogy ebben az időben a "párizsi malom" mellett tartott látványosságokon kívül a kismartoni udvarban előadtak-e más prózai vagy zenés színpadi művet. A következő évtized eseményei azt bizonyítják, hogy ez sem késhetett már soká.

Pál Antal 1750. október 17-én császári követség élén rendkívüli követként Nápolyba utazott. A következő év május 13-án Mária Terézia születésnapján előadatta Niccolo Conforti Metastasio szövegére írt, Gli orti esperidi című kantátáját, július 26-án pedig, Nápolyba való hivatalos bevonulása alkalmából Niccolo Continak ugyancsak Metastasio szövegére írt, Endimione című kantátáját.(Hárich: Esterházy zenetörténet, VI. köt. 5. l.)

Az olaszországi élmények, főként a Nápolyban és Rómában látott operaelőadások hozzájárultak Pál Antalnak ahhoz az elhatározásához, hogy saját udvarában is meghonosítja a színpadi zenét. Kismartonban az első énekesmű előadása 1755. április 22-én volt, Pál Antal születésnapján, valószínűleg bécsi énekesek közreműködésével. A négy levélből álló szövegkönyv címlapján ez olvasható: Ecloga pastorale da Cantarsi in occasione del Giorno Natalizio di sua Altezza il Sig’ Principe Esterházi... La poesia é del Sig. Ab’ Gio. Caudio Pasquini. La musica, del Sig. Francesco Maggiore. A következő évben, július 16. és 23. között Giovanni Francesco Crosa vezetésével tizenegy tagú társulat vendégszerepelt Kismartonban. Az emléküket őrző irat (A. M. 4291) csak ellátásukról és elszállásolásukról nyújt némi tájékoztatást, a műsorról nem tesz említést.

1761-ben a kismartoni park üvegházában épülő "új színház" - vagy színpad - (neues Theatrum) iratai (A. Th. 108) kétszer utalnak egy bizonyos "régi színházra", melyről azonban semmi közelebbit nem tudunk ("wegen dem Neu und alten Theatro"; "Tagwerk bey ausbesserung des alten Theatri"). Mivel a park 1760-ból származó tervrajza nem tünteti fel, lehet, hogy ez is az üvegházban volt.

Feltehető, hogy Giovanni Francesco Crosa társulata ebben a "régi színházban", vagy "régi színpadon" szerepelt. Ezután 1762-ig új előadásokról nincs biztos adatunk, de valószínű, hogy a nyári évadban a "régi színház" nem állt mindig üresen. A "párizsi malom" mellett 1749-ben rendezett tűzijátékok is úgy látszik hagyományossá váltak, mert még tizenkét év múlva is, 1761-ben Christian Koepp festő a "hochfürstliche Pariser Mühl" tűzijáték-díszleteinek kijavítására kapott megbízást (A. Th. 108).

1761-től kezdve a kismartoni udvar színházi és zenei élete rohamos fejlődésnek indult.

A fordulópontot Josef Haydn helyettes karmesterként való szerződtetése jelentette. Főként neki köszönhető, hogy a hercegi udvar operakultúrája európai hírnévre emelkedett.

1761. május l-én kötött szerződése ugyan nem tartalmaz semmiféle utalást a hercegi udvar színházi életére vonatkozóan, de a szigorú formaságok közt folyó udvari életnek és Haydn karmesteri lehetőségeinek fontos dokumentuma. Haydntől a herceg iránt, s a zenei személyzettől Haydn irányában a legmesszebbmenő szolgálatkészséget és kötelességtudást követelte meg. Megtudjuk belőle, hogy Haydn és a zenekar tagjai a herceg előtt egyenruhában tartoztak megjelenni, és Haydnnak minden délelőtt és délután jelentkeznie kellett a herceg előszobájában, hogy a zenekarra vonatkozó utasításokat átvegye, illetve a herceggel megbeszélje. A szerződés Gregorius Werner főkarmester előrehaladott korával indokolta Haydn alkalmaztatásának szükségességét, s a templomi zene kivételével a zenekar felett szabad kezet biztosított számára. Haydn élt a lehetőséggel, és sok más szerzeménye mellett hamarosan vígoperákkal szórakoztatta a hercegi udvart.

Az új karmester szerződtetésén kívül az Esterházy-udvar színháztörténetének másik fontos eseménye, hogy Pál Antal egy hónappal azután a kastély parkjában álló hatalmas üvegházban új színház építtetésébe kezdett (A. Th. 108), s a már említett "régi színházat" és a "párizsi malmot" rendbehozatta.

Az építkezéshez számos bécsi és helybeli asztaloson, lakatoson, esztergályoson, bognáron, kötélgyártón és más mesteremberen kívül három bécsi és egy kismartoni festő is részt vett: Carlo Quaglio, Johann Gefall, Franz Purgau és J. Pögg. A kismartoni Pögg évtizedeken keresztül az Esterházyk mindenkori díszlettervezőjének kisegítője maradt.

A közreműködő iparosok között tudomásunk szerint Carlo Quaglio volt az egyetlen színházi szakember. A fennmaradt iratok szerint mérnöki és festői teendőket vállalt. Nem lehetetlen, hogy az egész üvegházi színház építését ő tervezte, de legalább is ő vezette. Többek között erre mutat Rössler Sebestyén kismartoni lakatos és órásmesternek a színpadi gépi berendezéseket - villás hengereket, horgokat, karikákat és vasrudakat - felsoroló nyugtája, melyet helybenhagyó megjegyzéssel - "richtig gefunden" - Quaglio írt alá (A. Th. 108).

A színháznak az óriási üvegházon belüli elhelyezéséről és a színpad technikai felszereléséről még annyi adat sem áll rendelkezésre, hogy legalább korabeli analógiák alapján alkothatnánk róla fogalmat. Legkézenfekvőbb összehasonlításul az alig öt évvel később szintén bécsi mesterek közreműködésével épülő kis krumlovi kastélyszínház kínálkozna. (Zprávy pomátkové pece, 1958.)

Az építkezést a számlákból ítélve legkorábban szeptemberben fejezhették be, a színház tehát valószínűleg csak a következő nyári évad elején, 1762 májusában tartott előadásokkal nyílott meg. Ekkor azonban a herceg már nem élt.

Esterházy Pál Antal 1762. március 18-án meghalt, s ekkor öccse, a nála csak három évvel fiatalabb Miklós került a hercegi székbe. Az ő idejében az Esterházy-udvar európai hírnévre emelkedett, és a nyugatmagyarországi művelődés egyik központja lett. "Fényes" Miklós május 17-én tartott beiktatási ünnepsége az Esterházy-színháztörténet fontos eseménye. Ebből az alkalomból tűzijáték volt a párizsi malom mellett, és az ünnep fényét operaelőadás is emelte. Ekkor mutatta be egy olasz társulat Haydn első, Kismartonban írott színpadi műveit. A négy dalmű - La marchesa Napoli, La vedova, Il Dottore, Il Sganarello - közül csak a La marchesa Napoli töredékei maradtak fenn. (OSZK) A töredékekben fellelhető szerepekből - Colombina, Sganarello, Pantalone - arra következtethetünk, hogy Haydn vígoperája commedia dell'arte soggettóra épült. A töredék összesen hat szereplőt említ (az előbbi hármon kívül még: Sra. Barbara, Leopoldo, Sra. Augusta.)

A többi három. nyomtalanul eltűnt műről - melyeket a zenetörténet Haydn első Entwurfs Katalogjából csak cím szerint ismer - nehezen lehet feltételezni, hogy a Marchesa Napoli-hoz hasonló méretű opera buffák lettek volna. Mikor az Esterházy operatársulat működése egyre inkább megélénkült, Haydn a későbbi években is legfeljebb évente egy vígoperát írt. Az Entwurfs-Katalogban a La Marchesa Napoli elé sajátkezűleg jegyezte oda az "opera" műfajmegjelölést, míg a három másik cím mellé idegen kéz írta be később, hogy "comedie". Ezért a szóban forgó három szerzemény legfeljebb egy-egy intermezzonak szánt rövid jelenet lehetett, de az a gondolat is felmerülhet, hogy a La marchesa Napoli. betétei voltak.

Az előadókról az operatörténet annyit tud, amennyit sajnos a forrás megjelölése nélkül Pohl közölt. Szerinte már május 12. óta olasz komédiások (Welsche Komödianten) laktak a griff-madárhoz címzett fogadóban, ahol egészen június végéig maradtak (Joseph Haydn, Leipzig. 1878 I/l. 231. l.). Lehetséges, hogy ezek az olasz komédiások annak az olasz társulatnak a tagjai voltak, amely az akkori években Pozsonyban szerepelt. Erre a következő tényekből következtethetünk :

Július elsején - tehát az olasz társulat vendégszereplésének végén - a herceg díszlettervezőt szerződtetett, aki leányával és feleségével együtt éneklésre is kötelezte magát. (A. M. 253.) A szerződés szövege a díszlettervezőt Le Bon-ként említi, de az aláírás: Hieronymus Bon. Ez a Bon csakis a Pozsonyi operatársulat igazgatója lehet, hiszen először, 1741-ben mint "Hieronymi Bon, Impresario der Wellischen Opera" említtetik (Karl Benyovszky: Theatergesch.ichtliche Kleinigkeiten, Bratislava, 1929.), 1759-ben és 1760-ban pedig a Leucippo, és a Don Calandrano-címü operák szövegkönyvének szereposztásában egész családja szerepel: Anna és Rosa Bon, ő maga pedig eredeti olasz nevén: Girolamo Bon. A Don Calandrano-hoz szerkesztett, Erdődy Pálffy Károlyhoz intézett ajánlását mint festő, építész és a társulat igazgatója írta alá: "Girolamo Bon, pittore Architetto e Direttore dell'Opera."

A pozsonyi és kismartoni Bon közötti azonosságot a név, a foglalkozás és a családi adatok egyezésén kívül még más is bizonvítja. A Leucippo és a Don Calandrano szereposztásában a Bon családon kívül még két tenorista szerepelt, akik közül az egyik, Carl Friberth már 1759-ben, a másik, Leopold Dichtler pedig 1763-ban lett az Esterházy-énekkar tagja. Hogy Friberth 1759-ben, sőt 1760-ban Bon társulatában fellépett, egyrészt azt jelenti, hogy Kismartonból erre az időre szabadságot kaphatott, másrészt pedig bizonyítja a kis operatársulat életrevalóságát.

Az 1762 májusában és júniusában, tehát közvetlenül a Bon család szerződtetése előtt Kismartonban szereplő együttes ez a félig-meddig már hercegi szolgálatban álló társulat lehetett. Ők adhatták elő a korábban szerződtetett hercegi énekesekkel megerősítve Haydn említett színpadi művét, vagy műveit.

A kismartoni és pozsonyi adatok egy igen sokoldalú és jelentékeny olasz művész életrajzának fehér foltjait tölti ki. Bon már 1735-36-ban egy Német-országban turnézó énekes és táncos társulat vezetője volt. 1735-ben feleségével együtt a szentpétervári udvari színházhoz szerződött. Az 1737 és 1742 közötti időszakból nincs róluk adat, de pozsonyi szereplésük azt bizonyítja, hogy nem Oroszországban, - amint feltételezték -, hanem Közép-Európában működtek. 1742 és 1745 között a Bon-esaládot újból Szentpéterváron találjuk. A La clemenza di Tito és a Scipione címü operák díszleteit Bon tervezte, felesége pedig 1746-ig a cári opera énekese volt. Innen Berlinbe, Drezdába, Potsdamba és Antwerpenbe kerültek. Bonnak ebben az időben néhány zeneműve is megjelent, 1754-ben pedig Frankfurtban olasz operaelőadásokat rendezett, többek közt Pergolese La serva Padronaját. Rövid bolognai tartózkodás után 1756 és 1761 között a bayreuthi szépművészeti akadémia építészet és perspektíva tanára volt. Ez az utolsó adat, amelyet a szakirodalom ismer róla.

A pozsonyi szereplés szerint a "pittore Architetto" nyári szabadsága idején kis operatársulattal turnézhatott, s hogy 1761-ben Bayreuth-ban nyoma veszett, nem a halálát jelentette. Kismartonban utoljára 1765-ben leányával szerepelt a zenei személyzetről április 25-én készített kimutatásban (A. M. 145.).

Girolamo Bonnak egyetlen eredeti díszletét sem ismerik, de feljegyezték róla, hogy antik hangulatú, romos ligeteket ábrázoló díszletei voltak a legszebbek. A pétervári és potsdami előkelő megbízások, s nem utolsósorban a bayreuthi szépművészeti akadémián való tanársága azt bizonyítják, hogy kitűnő mester lehetett.

Ha antik hangulatú, romos ligeteire, perspektíva-tanárságára és 1762. évi kismartoni szerződtetésére gondolunk, nem lehet elzárkózni a gondolat elől, hogy az Orsz. Széchényi Könyvtárban őrzött, ismeretlen festőtől származó két díszlet Girolamo Bon munkája is lehet. A két kép Carl Maurer, későbbi hercegi díszlettervező munkáival együtt 1949-ben Bedó Rudolf gyűjteményéből került a Színháztörténeti Osztályra. Mindkettőn az 1762-es évszám olvasható. A finoman színezett, gyakorlott kézzel készült tervek közül a perspektivikus folyosót ábrázoló díszlet a perspektívaszerkesztés iskolapéldája lehetne, az árkádiai hangulatú, romos ligetdíszlet pedig önkéntelenül a Bon legjobb munkáiról szóló feljegyzéseket juttatják eszünkbe. Ha ez a két díszlet nem is Kismarton számára készült, bizonyos, hogy Haydn első Kismartonban előadott színpadi művei Bon díszleteivel kerültek előadásra.

A Bon-család összesen évi hatszáz forint fizetést, lakást, és természetbeni ellátást kapott. Ez a fizetés, ha figyelembe vesszük Haydn addigi négyszáz forintos karmesteri jövedelmét, feltétlenül megbecsülést jelentett.

Girolamo Bon szerződése a művészeti ügyek "Fényes" Miklós fellépését követő általános rendezésének csak első lépése volt. Néhány nappal később, 1762 július 5-én Miklós herceg Instructio et Conventio Musicorum című rendeletével szabályozta az elődjétől átvett zenekar kötelességeit és járandóságait, és a fizetéseket jelentősen felemelte. A zenekari tagok többsége évi kétszáznegyven forintot, Haydn pedig ettől kezdve évi hatszáz forintot kapott. A készpénzfizetés és a természetbeni járandóságok mellé évenként új egyenruha is járt (A. M. 252.).

Az Instructio sajnos a zenekarnak és az énekeseknek a színházban teljesítendő szolgálatairól nem tesz külön említést, pedig az első "vigasság" - ahogy később Bessenyei nevezte Miklós herceg ünnepségeit - alig féléven belül megmutatta, hogy a hercegi udvar új gazdája kedveli a színpadi muzsikát.

Esterházy Miklós Antal fiának gróf Erdődy Mária Teréziával kötött házassága alkalmával, 1763. január 10-től kezdődően háromnapos ünnepség-sorozatot rendezett a kismartoni kastélyban. Ekkor adták elő Haydn első nagyobb színpadi művét, az Acide-t. A külön erre az alkalomra nyomtatott szövegkönyv közli a szereposztást, mely elárulja, hogy a herceg nem szerződtetett külön operatársulatot, s az előadást, mint a jövőben mindig, saját énekeseinek kellett vállalnia. A templomi kar ebben az időben csak hat énekesből állott, három férfiból és három nőből. Közülük az Acide előadásán öten vettek részt.

Az ünnepségről a Wiener Diarium tudósítást közölt. (Pohl: Joseph Haydn Leipzig. 1882 I/2. 232. 1.) Az első napon az ünnepélyes templomi szertartás után a nép számára a szabadban különféle szórakozást rendeztek, s az Acide előadására ebéd után került sor. Az előadáson a zenekar tagjai aranyzsinóros, sötétpiros ünnepi egyenruhában jelentek meg. Az első nap a kastély gazdagon feldíszített dísztermében tartott ünnepi bállal fejeződött be. A második nap műsorán nagy lakoma, különféle mulatságok, s végül álarcos bál szerepelt, a harmadik napon pedig egy vígoperát adtak elő, de a tudósítás nem árulja el, hogy melyiket.

Esterházy Miklós egész későbbi udvartartására jellemző ez az első ünnepség. Előkelő látogatásokat vagy családi ünnepeket mindig több napos, változatos műsorral tett emlékezetessé. Az opera-előadások, lakomák, vadászatok és álarcos bálok sorából ilyenkor a "nép", vagyis a cselédség és a környező falvak lakosságának a szerepeltetése sem maradt ki. A kastély közelében bőséges ételt-italt osztottak számukra, s a parkban felállított bódékban vándorkomédiások mulattatták őket. Az ünneplőbe öltöztetett, jól tartott, táncoló-mulató nép megtekintése "Fényes" Miklós minden ünnepségének különleges műsorszáma volt.

1764 elején Esterházy Miklós Majnafrankfurtba utazott, hogy ott április 3-án Mária Terézia fiának, József főhercegnek római császárrá való koronáztatásán Csehország választófejedelmét képviselje. A koronázás megünneplésére a többi követhez hasonlóan pompás kivilágítást rendezett, s a város ámuló népét étellel-itallal megvendégelte. A csodálkozó frankfurtiak között ott volt a tizenötéves Goethe is, aki még hoszszú idő múlva is jól emlékezett Esterházy Miklós látványosságára: "Megcsodáltuk - írja gyermekkori emlékei közt a Dichtung und Wahrheitben - a különböző fényes mutatványokat és a tündériesen lángoló építményeket, amikkel egyik követ túl akart tenni a másikon. Esterházy herceg látványossága azonban meghaladta valamennyit. Kis társaságunkat elbájolta a benne megnyilvánuló lelemény, s az a mód, ahogy megvalósították. . ." Goethe kis baráti társasága végigjárt a városban minden látnivalót, de mégiscsak szívesen tért vissza "Esterházy herceg tündérbirodalmába. Ez az előkelő követ úgy akarta megünnepelni a mai napot, hogy teljesen mellőzte a maga kedvezőtlenül fekvő szállását, s ahelyett elöl színesen kivilágított portállal, hátul pedig még pompásabb látványossággal díszítette fel a Rossmarkt nagy hárseszplanádját. Az egész kertet lámpákkal jelölték meg. A fák között fénypiramisok és golyók állottak, átlátszó talapzaton. Egyik fától a másikig ragyogó füzérek húzódtak, amelyekről függőlámpák csüngtek alá. Több helyütt kenyeret és hurkát osztottak, és a borral sem fukarkodtak. Boldog hangulatban, négyesben jártunk fel és alá, s én Gretchen oldalán valóban úgy éreztem magam, mintha valóban Elizium boldog mezején járnék, ahol az ember fáról tépi a kristályserleget, melyek tüstént megtelnek a kívánt borral, s ahol kezével rázza le a gyümölcsöt, amely aztán tetszésszerinti ételre változik." (1. Rész, 5. Könyv.) A gyermek Goetheben nemcsak a pompás látványosság, hanem maga a herceg is maradandó nyomot hagyott. A Dichtung und Warheit néhány mondata rokonszenves képet rajzol róla: "Herceg Esterházy nem volt éppen magas termetű, de jó alakú, élénk és ugyanakkor nemesen előkelő minden ridegség és büszkeség nélkül. Engem Broglio marsallra emlékeztetett és ezért különösen vonzódtam hozzá."

Esterházy Miklós első két ünnepsége megmutatta, hogy udvartartásában nagy szerepet szánt a látványosságnak. Egyéb irányú fejedelmi költekezése is éreztette, hogy sokkal fényűzőbb udvari életet fog maga körül teremteni, mint elődei közül bármelyik. Miklós és Pál nádor, egy-egy várkastélyt építtetett újjá: Fraknót, illetve Kismartont. Miklós herceg a Süttöri vadászlak helyén minden addiginál nagyobb szabású főúri rezidencia megteremtését tervezte.

Az építkezés megkezdésének időpontját nem ismerjük, de általában 1764-re szokták tenni. Figyelembe kell venni Dallos Márton Eszterházáról szóló terjedelmes verses leírását is, melyre Péczely Béla hívta fel legújabban a figyelmet (Soproni, Szemle, 1957). Az 1781-ben készült költemény a három évvel később megjelent "Beschreibung" mellett Eszterháza legmegbízhatóbb leírása. Dallos Márton szerint az építkezések már 1762 óta folytak. Annyi bizonyos, hogy a herceg az épülő kastélyt 1765-ben Eszterházára keresztelte, s 1766. január 4-én már "Schloss Eszterház"-ból keltezte egy levelét.

Az új kastély leírásával később még részletesen foglalkozunk, itt csak arra a szinte jelképes hasonlóságra utalunk, amely a versaillesi kastély és a "magyar Versailles" létrejöttében oly szembetűnő.

Versailles Párizs közelében erdős és mocsaras sík terület enyhe emelkedőjén épült. Az első épületet, egy kis vadászlakot XIII. Lajos építtette itt 1624-ben, hogy vadászatai alkalmával - amint Saint-Simon írta - ne szalmán, rozoga szélmalmokban kelljen megszállnia. A vadászlakot XIII. Lajos egyre gyakrabban látogatta : itt pihent meg hadjáratok után, néha ünnepségeket is rendezett, sőt olykor minisztereit is ide hívta össze tanácskozásra. A vadászlak hamarosan szűknek bizonyult, s 1630-ban Philibert Le Roy tervei alapján hozzáfogtak átépítéséhez, kibővítéséhez. Az elkészült négytornyos, árokkal védett vadászkastélyt aztán a század hatvanas éveitől kezdve XIV. Lajos új épületekkel bővítve és óriási parkkal övezve építtette ki Európa legnagyobb szabású királyi székhelyévé.

Mikor egy évszázaddal később "Fényes" Miklós a Fertő-tó partján levő mocsaras erdőségben hozzáfogott a süttöri vadászlak főúri rezidenciává való átépítéséhez, bizonyára sokan hitetlenkedtek, mint annak idején Colbert, XIV. Lajos tervein.

Eszterháza építése alatt az udvari élet Kismartonban zavartalanul folyt tovább. Bár újabb, hercegi használatra nyomtatott librettót 1767 előtt nem ismerünk, tudjuk, hogy a zenei és színházi élet nem szakadt meg. 1765. április 1-én egy fuvaros számla szerint (A. Th. 107) St. Pöltenből "Comique Banda" érkezett Kismartonba. A számlából kiderül, hogy a szóban forgó társulat a jóhírü "Schulzischen Comique Compagnie", s vezetője Josepha Schultzin volt.

Ezt az együttest egy Schulz nevű kitűnő színész alapította, aki 1718-ban tűnt fel Danzigban, majd két évtizeden át a müncheni udvarban szolgált, s aztán saját színészgárdájával többek között Münchenben, Straubingban, Freisingben, Regensburgban, Prágában, Nürnbergben és Pozsonyban játszott. (Gustav Gugitz: Das alte Badner Theater und seine Prinzipale. 1751-1811. Jahrbuch für Landeskunde von Niederösterreich, 1929.) Schulz együttese 1760 óta minden nyáron Badenben szerepelt. Tagja volt többek közt Menninger és Marinelli, a később híressé vált két színigazgató is. Schulz halála után a harminc éves özvegyet Menninger vette el, s így ő lett az igazgató. Társulata 1770-ben Pesten is fellépett. (Kádár Jolán: A budai és pesti német színészet története 1812-ig. Bp. 1914. 10. 1.)

Az 1765. évi kismartoni szereplés idején Schultz már nem élt, az együttest a fiatal özvegy igazgatta. A műsor valószínűleg főként rögtönzött darabokból, hanswurstiádákból állott. Erre a színtársulat következő évi pozsonyi repertoárjából következtethetünk, melyről Karl Benyovszky említi, hogy nagyon kevés "szabályos" darabot tartalmazott. (Das alte Theater Pressburg, 1926. 26. 1.) Josepha Schultzin egy levele szerint Menninger maga is "derék Hanswurst" volt (Gugitz: i. m. 329.1.) Az április elsejétől május végéig tartó kismartoni szereplés idején a társulat heti száz forint fizetést és kétszáz forint jutalmat kapott.

A következő évben, 1766-ban Haydn "La canterina" címen új kétfelvonásos vígoperát írt, melyet a Pozsonyban nyomtatott szövegkönyv szerint 1767 farsangján mutattak be. Mivel a libretto az előadás helyét nem említi, a szakirodalom különböző feltevésekkel élt. Pohl (i. m. I/2. 37. l.) mindössze annyit kockáztat meg, hogy feltehetőleg egy szalonelőadás volt. Larsen és M. H. Scott - valószínűleg az eszterházi művészeket felsoroló szereposztás miatt - Eszterházát véli az előadás helyének. A kérdés megnyugtató tisztázására két egymást jól kiegészítő adatunk van:

l./ Az 1767-ben nyomtatott libretto címoldalának szövege szerint a La canterinat farsangkor, királyi személyiségek szórakoztatására adták elő (. . . representata nel tempo di carnevale per divertimento delle loro Altezze Reali). A "királyi" megjelölés Esterházy Miklós herceget semmiképpen sem illette meg, és ezzel később sem találkozunk tévedésből sem.

2./ Khevenhüller-Metsch 1767 februárjában többször jegyzi fel naplójában, hogy Mária Terézia az udvar kíséretében Pozsonyban járt, és magyar főurak, Pálffy, Batthyány, Csáky és Esterházy körében fordult meg. Esterházy herceg február 15-én hangversenyt adott, melyen maga játszott kedvenc hangszerén, a barytonon. Február 16-ról Khevenhüller naplójában a következő feljegyzés olvasható: "este a primás-kertben Esterházy herceg híres zeneszerzője és karmestere, Haydn úr és a herceg zeneművészei (akik évente vagy húszezer forintba kerülhetnek neki) "egy opera buffát adtak elő". (Aus der Zeit Maria Theresias. Tagebuch des Fürsten Johann Josef Khevenhüller-Metsch kaiserlichen Obersthofmeisters 1742-1776. Holzhausen-Engelmann Leipzig,1925.)

Egyezik tehát az időpont (farsang - február 16.) és az opera buffa megjelölés, indokolt az "Altezze Reali" kitétel, s ha már egy opera előadására Haydn vezetésével a zenekar Pozsonyba rándult, bizonyos, hogy a szereposztásban felsorolt énekeseket is magukkal vitték.

Mindezek alapján joggal állítható, hogy a La canterinat a pozsonyi püspökkert színházi célra használt épületében adták elő. Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez volt az opera ősbemutatója. Egy Haydn aláírásával ellátott jegyzék, amely a La canterina előadásához szükséges színházi kellékek kiadásait összegezi, már 1766. szeptember 11-én készült (A. M. 451.). A pozsonyi vendégszereplést Kismartonban bizonyosan alapos próbák előzték meg, s nehéz elképzelni, hogy a darabot otthon egyszer sem mutatták be.

A hercegi színház történetében az 1768. év hozta meg a legnagyobb fordulatot: elkészült és megnyílt az eszterházi operaház. A könyvtörténeti ritkaságnak számító Esterházy szövegkönyvek közül a Lo speziale című új Haydn operának 1768-ban, a soproni Siess nyomdában készült librettoja említi először az előadás helyéül az eszterházi színházat, időpontul pedig 1768 őszét. Semmi forrás sem árulja el, hogy a színház megnyitása fényes külsőségek és fogadások között zajlott volna le. A herceg talán meg akarta várni Eszterháza teljes kiépülését, mielőtt előkelő vendégek számára ünnepélyeket rendezett volna. A Lo speziale előadására az énekesek és a zenekar tagjai még Kismartonból rándultak át Eszterházára, mert a végleges átköltözés csak 1769-ben történt meg. Ennek az lehetett az oka, hogy a "muzsikaház", melyben az énekesek és zenészek kaptak később otthont, ekkorra még nem készült el. Hogy a zene- és énekkar 1768-ban még valóban Kismartonban volt, arról Haydn 1768. december 22-én Kismartonban írt levele tanúskodik. ("Igaz ugyan, hogy ha a jövő évben az egész zenekar Eszterházára jön. . . ") 1769. május 16-án Haydn még Kismartonban állította ki az útiszámlát, mely új énekesnők szerződtetése végett tett pozsonyi utazásának kiadásait sorolta fel (A. M. 740).

Mielőtt az eszterházi színház történetébe kezdenénk, a rendelkezésre álló források alapján bemutatjuk az új hercegi székhelyet, úgy, ahogy a nyolcvanas évekből való leírások teljes virágzása idején ismertették.

Eszterháza építőinek nevét homály fedi. A szakirodalomban eddig Melchior Hefele, Ferdinand Mödlhammer és Nicolaus Jacoby neve szerepelt, de a kutatás még nem jutott nyugvópontra. Valószínű, hogy az épületegyüttes tervezését "Fényes" Miklós maga irányította, és építészeinek inkább a megvalósítás volt a feladata. Nyitott kérdés az is, hogy a régi süttöri vadászlakból mit építettek bele az új kastélyba. Erre valószínűleg a Rados Jenő professzor által vezetett, folyamatban lévő helyreállítási munkálatok adnak majd feleletet.

A kastély építésének megkezdéséről Dallos Márton leírásán kívül egyik forrás sem emlékezik meg. Korábban utaltunk rá, hogy a munkálatok legkésőbb 1764-ben indulhattak meg, s a főépület már 1766-ban valószínűleg készen állt. A kastély berendezése, a hozzá tartozó épületek megépítése, a hatalmas park kialakítása azonban még sok időt vett igénybe. Dallos Márton még 1781-ben is azt írja, hogy "a'sok munkáknak soha sincs szünetik". És valóban, a park egyik dísze, a főépülettel szemben épült nagy vízesés csak 1784-re készült el. A vízesésnek az Orsz. Levéltárban őrzött tervei (Est. hg.-i levéltár; Térképek, tervek, XXXXIV 1542-1545 csak 1782-ben készültek, s 1784 tavaszán az "Excursion írója még csak az építését látta, s a szobrász műhelyében megcsodálta a díszítésére készített allegorikus szoborcsoportokat. Eszterháza legrészletesebb leírása, a "Beschreibung" számára még 1784-ben készült Jacoby-metszet azonban a vízesést már feltüntette a park térképén

A két évtizeden át tartó munkálatok menetéről kevés adat áll rendelkezésre. Az operaház 1768-ban nyílt meg, a "muzsikaház" pedig 1769-re készülhetett el. Bessenyei Györgynek Rohan herceg látogatásáról írott költeménye 1772-ben már említi a park különböző "templomait". A bábszínház és a Bagatelle 1773-ban a királynő látogatásáról szóló francia nyelvű leírásban, az Ermitage pedig 1775-ben, a császári udvar eszterházi megvendégeléséről szóló tudósításban szerepel első alkalommal.

Az új hercegi székhely építését Miklós herceg valószínűleg a nagy vízesés megépítése után, 1784-ben tekintette befejezettnek. Erre mutat, hogy az Eszterházát legrészletesebhen bemutató, névtelenül közölt leírás - amely valószínűleg az ő irányításával készült - 1784-ben jelent meg.

A kastély a hozzátartozó épületekkel, a parkkal, a vadaskerttel, sőt a környező falvakkal együtt egyetlen nagyszabású kompozíciót alkot. A kompozíció kelet-nyugati tengelye a Széplak és Süttör falvakat összekötő út, észak-déli tengelye pedig a főépület középpontjától a parkon és a vadaskerten át Fertőszentmiklós határáig vezető több kilométeres sugárút. Az utak kiindulópontjából, a kastély erkélyéről nyíló kilátást az utak végén mind a három irányban egy-egy templomtorony zárta le. Ugyanerről a pontról indult ki egy-egy sugárút a Fertőszentmiklós felé vezető úttól jobbra és balra, több kilométer hosszúságban szelve át a kisebb utakkal geometriai alakzatokra osztott parkot és vadaskertet.

A kastély középpontjából legyezőszerűen kiinduló, végtelenbe vesző sugárutak, az egész terület áttekinthető, ésszerű tagolása, a nyírott fasorok, a főépület előtt fekvő francia kert és az épületegyüttes szimmetrikus elrendezése Versaillesra emlékeztet.

A kastély és a többi épület a Süttör és Széplak közti út két oldalán helyezkedett el. Az északi oldalon a kastély, a délin pedig, vele szemben, a francia kert két oldalán szimmetrikus rendben sorakozott az opera és bábszínház, a tisztviselői épületek egy-egy tömbje, az istálló, még egy lakóépület, s végül Széplak felé a "muzsikaház", Süttör felé pedig a kaszárnya. Az út két oldalán, a kaszárnyán és a "muzsikaházon" túl egyforma L alakú házak épültek a herceg kézművesei számára.

A parkot szobrok, vázák, szökőkutak sokasága és különféle épületek díszítették: Nap-, Diána-, Fortuna- és Vénusztemplom, az Ermitage és egy kínai mulatóház. Mikor az utóbbit Mária Terézia megcsodálta, Fényes Miklós nagyúri gesztussal jegyezte meg, hogy csak bagatell. Ezért szerepelt ettől kezdve "Bagatelle" néven. A park és az épületek nagyszabású, hatást hatásra halmozó kompozíciójának legészakibb pontján van a kastély főbejárata. A díszudvarba nagyszerű hármas kovácsoltvas rokokó kapu vezet. Kétoldalt a kapuhoz ívesen hajló földszintes szárnyak csatlakoznak, melyek kétemeletes oldaltraktusokban folytatódnak. A kapuval szemközti tizenegy ablaktengelyes középrészt kétoldalt egy-egy héttengelyes szárny csatolja az oldaltraktusokhoz. A középrész három ablaktengelyre terjedő rizalit timpanonja fölé mellvéddel koszorúzott harmadik emeleti belvedere emelkedik. A szépen fokozódó architektonikus hatást középen kettős szabadlépcső teszi nagyszerűvé, amely a kettős oszlopokon nyugvó erkélyre vezet. Innen az első emeleti díszterembe nyílik bejárat. A lépcsőt gazdag kovácsoltvas rokokó korlát szegélyezi, melyet lámpákat tartó, puttókkal díszített posztamensek tagolnak. A hatalmas zárt udvart kerek medence közepén szép szoborcsoportból fellövellő szökőkút díszíti.

A kastély parkra néző homlokzata egy tizenegy ablaktengelyes középrészre és kétoldalt egy-egy öttengelyes szárnyra tagozódik. A középrész timpanonjában és a belvedere attikakorlátján az Esterházy-címer látható, alatta pedig az első emeletről nyíló négy toszkán oszlopon nyugvó rokokó vaskorlátos erkély. A kastély észak-déli irányú oldalszárnyait kelet és nyugat felé még egy-egy földszintes kilenctengelyes szárnyépület egészíti ki: a képtár, illetve a télikert.

A kastély százhuszonhat szobája könnyed rokokó szellemben volt kiképezve és berendezve. A főhangsúlyt a káprázatos pompájú első emeleti nagy szalon és az épület főtengelyében alatta elhelyezkedő Sala Terrena hordozta. A kastély legszebb helyiségei a herceg és hercegné lakószobái, a fegyverterem, az ú. n. Mária Terézia szoba, ahol a királynő 1773-ban eszterházi látogatása során lakott, a könyvtárhelyiségek, a zeneterem, a porcelánszoba, a kápolna, a képtár és a télikert. A többi helyiség főként előkelő vendégek számára berendezett vendégszoba volt.

A kastély belső kiképzésében és berendezésében a korszellemnek megfelelően a költséges ritkaságok halmozására való törekvés érvényesült. A Rohan herceg kíséretében Eszterházán megfordult Zorn de Bulach írja, hogy a herceg Párizsból minden ritkaságot meghozatott. ("Il fait venir toutes les raretés de Paris".) A herceg két lakószobáját tíz-tíz feketére lakkozott, festménnyel díszített japán fatábla ékesítette, melyek külön-külön ezer forintba kerültek. A könyvtárból nyíló egyik szobában különleges kagylókból kirakott életnagyságú halász és halászné állott. Ezek háromezer forintba kerültek. Az egész kastély tele volt kínai, japán, német porcelánnal és zenélő tárgyakkal. Volt zenélő rokka, zenélő szék és számtalan, különféle hangon muzsikáló óra. Ezenkívül aranyból, igazgyöngyből és kagylóból készült dísztárgyak, festmények, gobelinek, kristálycsillárok és gyertyatartók tették pompázóan gazdaggá a kastély belső képét.

A kastély termeiben Haydn vezetésével rendszeres hangversenyezés folyt, sőt alkalomadtán színelőadást is tartottak bennük.

A Széplak-Süttör közötti út déli oldalán sorakozó épületek közül a színháztörténetet különösen három érdekli közelebbről: az operaház, a bábszínház és az ún. "muzsikaház".

Az operaház épületéről viszonylag részletes adataink vannak. J. de Fernstein metszetében fennmaradt a színház alaprajza, homlokzata, hosszmetszete, a színpad, illetve a hercegi páholy irányába néző egy-egy keresztmetszete, az Országos Levéltárban pedig a színház központi fűtésének tervezete egy alagsori és egy földszinti alaprajzzal. Ez az alaprajz Fernstein alaprajzával lényegében megegyezik.

Az operaház épületét Eszterházán ma már csak romok jelzik, egykori képét ezért csak e tervrajzok alapján lehet rekonstruálni. A kastély parkra néző homlokzata előtt elterülő francia kert nyugati oldalán, egy tisztviselői épület és egy kávéház között épült. Szélessége kb. húsz, hossza pedig több mint hatvan méter volt.

Két díszes kapu között emelkedő klasszicizáló homlokzata öttengelyű volt. A homlokzat teljes hosszában kettős ión-oszlopokon nyugvó és középen enyhe ívben kidomborodó erkély futott végig, melyre az ablakokat helyettesítő emeleti szárnyas ajtók nyíltak. Az erkélyt messziről is jól érvényesülő aranyozott vaskorlát szegélyezte. A homlokzat emeleti részét korintuszi falpillérek tagolták, s a koszorúpárkány felett, a magas mansardtető előtt attikadísz zárta le: középen kiemelkedő harsonázó puttócsoport, kétoldalt egy-egy váza és a széleken ülő puttók girlandokkal összekötve.

A színházépület belül négy főrészre tagozódott: előcsarnokra, nézőtérre, színpadtérre és ruhatárra. A viszonylag kisméretű előcsarnokból kétoldalt derékszögben tört széles lépcsőzet vezetett az első emeleti nagy ovális hercegi páholyhoz, amely a galériákkal, s azokon keresztül a két proszcénium páhollyal volt összeköttetésben. A páholyok közelében heverőkkel, tükrökkel, órákkal, porcelánnal, különféle használati és dísztárgyakkal gazdagon berendezett szobák álltak a vendégek rendelkezésére. A hercegi család és az előkelőbb vendégek az emeleti helyekről nézték végig az előadásokat. A körülbelül négyszáz nézőt befogadó, arany, vörös és zöld színekben pompázó nézőtérnek az előcsarnokból három bejárata volt, a galériákra pedig egy-egy szabadlépcsős oldalbejárat vezetett, melyekhez a homlokzat két oldalán levő díszkapukon át lehetett jutni. A nézőtér két oldalán korintuszi falpillérek között három-három hatalmas ablak volt, a mennyezetet pedig könnyed, allegorikus freskó díszítette.

A színpad nyílása körülbelül nyolcszor nyolc, mélysége pedig majdnem tizennyolc méter volt. A közönség a középen széles úttal kettéosztott nézőtéren tizenegy sorban foglalhatott helyet, a zenekar pedig a két proszcénium páholy között volt elhelyezve. A fennmaradt levéltári tervrajz szerint hat, a metszet szerint nyolc kulisszákból és szuffitákból álló keret sorakozott egymás mögött a háttérfüggönyig. A tervrajz szerint kettős, sőt esetleg négyes kulisszakereteket alkalmaztak, hogy előadás közben előkészíthessék a következő színek díszleteit. Az eszterházival egykorú és a közelmúltban helyreállított krumlovi kastélyszínház hármas kulisszakereteiről készült felvételek (Zprávi památkove pece, 1958.) kitünően szemléltetik ezt a megoldást: a színpad nyílása felé néző minden "bedíszített" kulissza mögött két-két üres kulisszakeret sorakozik, melyeket görgőkön lehet elmozdítani. A fényképezőgép kamrájára emlékeztető szűkülő keretek mélyén cserélhető háttérvászon zárta le a színpadi teret, illetve festett perspektívával további távlatot nyitott. A Beschreibung kiemeli, hogy a színváltozások pillanatok alatt mentek végbe, a színpadnak emelő-süllyesztő szerkezete is volt, és a felhőkből lassan isteneket tudtak aláereszteni. Az utóbbi műveletet - újból a krumlovi színház analógiájához fordulva - valószínűleg egy hosszanti gerendán gördülő szerkezetre függesztett karosszékkel oldották meg. Mivel a nézőtér talaja teljesen vízszintes volt, a színpadnyílás pedig túlságosan magasan kezdődött, a jobb rálátás végett a színpad a nézőtér felé elég erősen lejtett.

A nézőteret tükrös fali gyertyatartókkal, a színpadot pedig a szuffiták és kulisszák között elhelyezett szeszlámpákkal világították meg. Pietro Travaglia díszlettervező vázlatkönyvének bejegyzéseiből tudjuk, hogy a lámpák fényét tükrözéssel fokozták. A kulisszák mögül előtörő fénysugarak jól megfigyelhetők J. de Fernstein metszetén. A színpadtér hátsó részén kétoldalt a színpad alatt öltözőhelyiségek voltak, a színpadtér mögött pedig ruhatár, ahol tíz hatalmas szekrényben tárolták az operai jelmezeket.

A nézőteret négy hatalmas, kívülről fűthető cserépkályha s az alagsorban elhelyezett másik négy kályha fűtötte, melyek az épület főtengelyében, a nézőtér közepén elhelyezett négy nyíláson keresztül légfűtés módjára alulról árasztották a meleget. (Entwurf zu Stärkerer Heizung des Hochfürstl. Opern Hauses zu Esterhaz. O1. Térképek, tervek. XXXVIII/l222.)

A központi fűtés tervezetével azonos kéz által még egy színházterv készült, földszinti és emeleti alaprajzzal. (Entwurf zu einem Fürstl. Winter Theater in Esterhaz. O1. Térképek, tervek XXXVIII/l223.) Nehéz eldönteni, hogy mi lehetett e terv rendeltetése. Ha a Beschreibung metszeteit hiteleseknek tekintjük, akkor nem lehet a bábszínház terve, mert homlokzati része csak három tengelyes, a Beschreibung metszetén pedig a bábszínház homlokzata az operáéval teljesen megegyező, vagyis öt tengelyes. Leginkább arra lehet gondolni, hogy a tervező két változatban nyújtotta be terveit: a megvalósult gazdag, nagyvonalú és egy egyszerűbb kivitelben.

Az operaházzal szemközt, a francia kert keleti oldalán épült a bábszínház. Alaprajzai nem maradtak fenn, s csak a Beschreibung és a Relation nyújt némi tájékoztatást. Mint említettük, a Beschreibung egyik metszete (Prospect nach dem Garten und Wald gegen Süden) homlokzatát az operáéval azonosnak ábrázolja. Méreteiről mindössze annyit tudunk, hogy eléggé tágas volt, de páholyok és galériák nélkül. A csillámló falfelületű, barlangszerű földszint, melyet oldalt is barlanghoz hasonló rocaille díszítésű falmélyedések, apró szökőkutak és freskók díszítettek, a csillárok fényében különleges, eredeti hatást keltett. Mintája hizonyosan a versaillesi, ugyancsak rocaille díszítésű Téthys-barlang volt.

Az operaház mögött Széplak irányában fekvő épületek sorát a Fertőszentmiklós és a Fertőszéplak felé vezető utak elágazásánál az ú. n. muzsikaház zárja le. Több mint két évtizeden át ebben az épületben laktak az Esterházy zenekar tagjai. Haydn emlékét a ház oldalán Bory Jenő szobrász 1932-ben elhelyezett domborműves emléktáblája őrzi. A zenekar tagjain kívül itt laktak az énekesek is és az Eszterházára szerződtetett színtársulatok.

Az egyemeletes, részben árkádos folyosókkal szegélyezett, három udvaros téglány alaprajzú épület különböző beosztású ablaksorokkal s egyszerű vakolatdíszítéssel épült. Az udvari árkádok nagy része jelenleg be van falazva. (19. század eleji alaprajza: A. M. 3315.)

A tizenhárom millió forint költséggel épült Eszterháza művészi szépségeinek és csillogó gazdagságának hamarosan nagy híre kelt. Francia, német és angol útleírások a legnagyobb elismeréssel emlegették és Versailleshoz hasonlították. Két évtizedes virágzása idején a nyugat-magyarországi főúri kultúra legfontosabb központja lett. A magyar, osztrák és cseh városok színházi életével állandó, közvetlen kapcsolata volt, művészi színvonal és kezdeményezés tekintetében pedig gyakran előttük járt.

Az első Eszterházára szerződtetett együttes Joseph Hellmann és Friedrich Koberwein társulata volt. 1769. évi eszterházi működésére egy színésznő, Catharina Rösslin 1770. január 19-én Brünnben kelt leveléből (A. Th. l.) következtethetünk. A színésznő arra kérte levelében a herceget, hogy a következő nyáron ismét felléphessen a "Hochfürstliches Theater"-ben. Egyben közölte, hogy férjével együtt elhagyta a Hellmann-Koberweinische Compagnie-t, és új színigazgatója Franz Passer.

Hellmann és Koberwein színtársulata 1768/69 telén Pozsonyban játszott és a következő években még többször visszatért oda. Éppen ezért, ha nem is eszterházi, de pozsonyi források alapján tudunk bizonyos képet alkotni róla. Egyébként a pozsonyi források az Eszterházán később fellépő együttesek bemutatásánál is fontosak lesznek, hiszen többnyire azok szerepeltek a nyári évadban Eszterházán, amelyek télen a pozsonyi színházat bérelték. Ezért az Eszterháza és Pozsony közti folyamatos színházi kapcsolatok elindításában is fontos szerepe volt Hellmann és Koberwein fellépésének.

A színészek közül Catharina Rösslinen kívül csak Koberweinről és Hellmannról tudunk valamit. Rösslin említett levelében írta, hogy Passer éppen olyan jól játszott vidám szerepeket, mint Koberwein. Hellmannról pedig tudjuk, hogy mielőtt Koberweinnel közös vállalkozásba kezdett, Menninger színésze volt. Ezek szerint nincs kizárva, hogy 1765-ben Kismartonban már játszott a herceg előtt. Később újra csatlakozott Menninger társulatához, és a leopoldstadti együttes egyik erőssége lett.

A társulat abban az időben feltétlenül a legjobbak közül való lehetett. Rösslin, aki elhagyta és áskálódott ellene, Passer társulatát amelyhez csatlakozott, mégis úgy jellemezte a hercegnek, hogy éppen olyan erős (eben so stark), mint Hellmann és Koberweiné. A pozsonyi színháztörténet úgy tartja számon, mint az első együttest, amely Pozsonyban "szabályos darabok" megkedveltetésére törekedett, és felvette a harcot a hanswurstiádok ellen. A társulat repertoárjában ebben az időben a következő darabok szerepeltek: Schlegel: Kanut; Lessing: Miss Sara Sampson; Minna von Barnhelm; Voltaire: Schottländerin; Lillo: Barnwell; Gellert: Betschwester; Weiss: Haushälterin; Die Freundschaft auf Probe; Moliere: Der eingebildete Kranke; továbbá Heufeld és Hafner néhány vígjátéka. Hellmann és Koberwein éberen figyelték a külföld eredményeit, és különösen Lipcsével volt szoros kapcsolatuk. (Benyovszky: Das alte Theater.1926, Pressburg. p. 27) A társulat eredményeinek általános elismeréséről egyébként az is tanúskodik, hogy 1771-ben Schönbrunnban és Laxenburgban Mária Terézia előtt is többször játszhatott. (Franz Probst: Daten zur Geschichte des Hochfürstlich Esterházyschen Hoftheaters. Burgenländische Heimatblätter, 1952, Heft l. p. 27.)

Ezekből az adatokból joggal következtethetünk arra, hogy Hellmann és Koberwein színészei az akkori évek egyik legjobb vidéki együttesét alkothatták, ezért nem csoda, ha első szereplésük alapján a herceg három évre szóló szerződéssel akarta őket Eszterháza számára lekötni. (A. h. 11.)

A szerződést meg is kötötték 1769. július 31-én, valószínűleg az eszterházi szereplés idején. Ennek értelmében a társulat 1770. május l-től kezdődően három évre kötelezte magát, hogy ahol a herceg kívánja, "legalább tizennégy megfelelő, tapasztalt személlyel az általa (t. i. a herceg által) megállapított órában naponta előad egy komédiát, s a szükséges ruhákról, valamint a darabokról maga gondoskodik".

A herceg vállalta, hogy ezért a két igazgatónak hetenként száz forintot fizet továbbá hét szobát, ingyen fűtést és világítást bocsát a társulat rendelkezésére. Az előadásokhoz szükséges zenéről és világításról a szerződés értelmében a herceg gondoskodott volna, és a Bécsbe vagy Pozsonyba esetleg szükségessé váló utazások költségei is őt terhelték volna.

Az eszterházi színházi idényt a szerződés minden évre vonatkozóan május elsejétől október 15-ig állapította meg és kikötötte, hogy a szerződést bármelyik fél a böjt kezdete előtt négy héttel felmondhatja.

Erre a felmondásra fél éven belül máris sor került. Okát valószínűleg személyi ellentétekben kell keresni. A rendelkezésre álló iratok (A. Th. 12-15.) alapján a következőket tudjuk megállapítani.

Még 1769 októberében a két impresszárió felszólítást kapott, hogy a szerződést és az elnyert játszási engedélyt (Privilegium) küldje vissza a hercegi kancelláriának. Hellmann és Koberwein tiltakozó és magyarázkodó írásaiból úgy látszik, hogy a nyári évad végén kapott 200 Ft pénzjutalom elosztásában nézeteltérés keletkezett köztük és Kleinrath jószágkormányzó között, részben két ellentétes utasítás miatt, részben pedig azért, mert a két impresszárió kevesellte a rájuk eső összeget.

Az ajándék elosztása körül keletkezett vitát még tetézte Catharina Rösslin és a társulat vezetői között támadt viszály. Catharina Rösslin, aki állítólag Kleinrath szerelme lett volna (A. Th. 12), a magas támogatás tudatában valószínűleg igen megkülönböztetett bánásmódot követelt magának. A dolog kenyértörésre került, Rösslin megvált a társulattól, és az impresszárió panasza szerint ő tájékoztatta számukra kedvezőtlenül Kleinrathot. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy Kleinrath csalóknak nevezte az impresszáriókat és végül is felbontották a szerződést.

A következő évben, 1770-ben tehát nem Hellmann és Koberwein, hanem Franz Passer társulata szerződött Eszterházára.

Az első adat, amit Eszterházával kapcsolatban ismerünk róluk, 1770. január 19-ről, Catharina Rösslin már említett leveléből való. Catharina Rösslin közölte a herceggel, hogy új igazgatója az egész télen át Grácban játszó együttes vezetője, s körülbelül húsvétkor kezdhetné meg eszterházi szereplését, mégpedig annyi hónapon keresztül, ameddig a herceg csak kívánja. Miután magát, férjét, s új principálisát a herceg "lábai elé helyezte", rátért a társulat ismertetésére. A Hellmann és Koberwein-társulattal való, említett párhuzamon kívül közölte, hogy Passerék elegendő szabályszerű szomorú- és vígjátékot, színjátékot, szép operettet és burleszket, továbbá pantomimeket és látványos közjátékokat tudnak produkálni. Catharina Rösslin közbenjárása úgy látszik eredménnyel járt, mert maga Passer is hamarosan folyamodványt írt a hercegnek (A. Th. 24), és március 5-én megkötötték a szerződést (A. Th. 22).

A folyamodványban Passer előrebocsátotta, hogy Hellmannéknál tisztességesebben fognak viselkedni, és tizenkét személyből álló társulata számára nem száz, hanem csak heti nyolcvan forint fizetést kért. Kijelentette még, hogy ruhatára Hellmann és Koberwein ruhatáránál lényegesen gazdagabb lesz.

A szerződést a Hellmann és Koberweinnel kötött szerződés mintájára szövegezték, tehát Passer kötelezte magát, hogy ahol és amikor a herceg kívánja, naponta fog előadást tartani, s a ruhákról maga gondoskodik. A társulat az előzőhöz hasonlóan csak tizenkét tagból állott, de az eszterházi nyári évad május 1-től nem október 15-ig, mint az előző évben, hanem október végéig tartott. A társulat járandósága heti nyolcvan forint volt lakással (összesen hat szoba ággyal, asztallal, székekkel) tűzifa ellátással és világítással. A próbákhoz és előadásokhoz szükséges zenéről a herceg gondoskodott.

A társulat tagjainak névsorát egy 1770 október végi kimutatásból ismerjük (A. Th. 16), amely felsorolja, hogy tagjai között az ajándékba kapott nyolcvan dukátot miként osztották el. Tízen, névszerint Pässerin, Rössl, Rösslin, Pärtl, Pärtlin, Scheiblin, Wanerin, Diwald, Tamaso, Heigel öt-öt dukátot, tehát összesen ötvenet kaptak, ezen felül pedig "Prinzipal... Reis hin und her und Discretion 30 Ducaten". Passer társulatának Diwald személyében olyan tagja volt, aki később principálisként tért vissza Eszterházára.

Passer működését az irodalom úgy tartja számon, mint a hanswurstiádokról a szabályos drámák előadására való átmenet előmozdítását. Benyovsky Passerra vonatkozó megjegyzése azonban (Das alte Theater 28.1.), mely szerint "hébe-korba egy-egy hanswurstiádot is adott, hogy megtöltse a kasszát", arról tanúskodik, hogy a közönség körében a hanswursti műfaj még igen népszerű lehetett.

A társulat történetéről annyit jegyzünk fel, hogy az előző év áprilisában és májusában Sopronban, majd Iglón és Grácban, 1770 április végén pedig újra Sopronban szerepelt, s itt II. József is megtekintette egy előadását.

Az állandó hercegi szolgálatban levő énekeseknek ebben az időben még a templomi és a hangversenyszerű éneklés volt a főfoglalkozása. Operaelőadásra ritkán került sor, csak akkor, ha Haydn új szerzeményét kellett bemutatni.

1770 márciusában azonban érdekes esemény lendítette ki az ének- és zenekart a megszokott kerékvágásból. Haydn két évvel korábban bemutatott "Lo speziale" című operáját Mariahilfben (Hauptstrasse 12.), Bécs akkori jelentéktelen elővárosában Gottfried Freiherrn von Sumerau báró (i. m. I/l. 45. I.) magánházában adta elő (Pohl: i. m.I/l. 45.1.). A hercegi ének- és zenekarnak ez volt az első bécsi vendégszereplése.

Az előadásra március 22-én került sor, s néhány nap múlva hangverseny követte. A Haydn által vezetett, ekkor már híres hercegi zenekarnak ez az első bemutatkozása fontos zenei esemény volt, melyről a Wiener Diarium meleg hangú beszámolót közölt (Nr. 24).

Úgy látszik, a herceg elérkezettnek látta az időt, hogy új kastélyát és udvartartását bemutassa a bécsi arisztokráciának. A zenekar bemutatkozását szeptemberben követte az első nagyszabású eszterházi ünnepség a herceg unokahúgának Lamberg grófnőnek Poggi gróffal kötött házassága alkalmából (1770). Az ünnepségekről a Wiener Diarium is és a Pressburger Zeitung is részletesen megemlékezett.

A kastély kápolnájában vasárnap, szeptember 16-án öt órakor kezdődött az ünnepélyes egyházi szertartás a hercegi pár és nagy vendégsereg jelenlétében. Utána a vendégek a színházépületbe vonultak, ahol a hercegi énekesek és a zenekar Haydn erre az alkalomra írt operáját, a "Le pescatrici"t mutatta be. A Wiener Diarium és a Pressburger Zeitung azonos szövegű tudósítása szerint "minden lehetséges ügyességgel és művészettel." Jellemző a kor színpadiasságára, hogy az operaelőadás után a herceg grá-nátosai vonultak fel a színpadra, hogy harci jeleneteket mutassanak be. Az említett tudósítások szerint a kitűnően betanított gránátosok látványos színdarabnak beillő támadásokat intéztek egymás ellen, s a színházat tábori hangszerek harsány hangjai és ágyúdörgés töltötte be. A későbbi "eszterházi vigasságok" során is látni fogjuk, hogy a lakomák, operaelőadások, vadászatok, tűzijátékok, pantomimek, katonai parádék és hangversenyek sorában egy-egy mai szemmel is jelentős művészi teljesítmény, ha őszinte, sőt szakértő elismerést aratott is, mégis csak egy műsorszám volt a többi között. Az ilyen ünnepség-sorozatot, több napig tartó vigasságot egyetlen színjátékként lehet felfogni, melynek a legkülönbözőbb látványosságok és szórakoztató műfajok halmozásával a résztvevők teljes, mámoros ámulatba ejtése volt a célja. A kastély és a park zsúfolt, de nem mindig egyenletesen művészi változatossága nyilvánult meg az ünnepségekben is. Ahogy a kastélynak porcelánszobától kezdve a világ legkülönbözőbb fafajtáival burkolt illatos szobájáig mindenféle helyisége volt, ugyanúgy a legváltozatosabb élmények áradatával igyekezett a herceg vendégeit a háromnapos tündérvilág varázslatával megejteni. Az ágyúdörgéses katonai bemutató rendeltetése tehát akárcsak egy-egy mozzanattal gazdagítani a háromnapos vigasság szédítően pergő programját. Ez a magyarázata, hogy a tudósítások általában nem is említik az előadott színművek vagy operák címét, hanem a változatosság érzékeltetésére megelégszenek a látványosság válfajának felsorolásával.

A szóban forgó ünnepségek második napjának leírásával is így történt. Este hat órakor a magas vendégség a színház épületében találkozott, ahol a tudósítás szerint "a valóságos hercegi szolgálatban álló színészek megismételt, nagy tetszésnyilvánítás mellett két kis dalbetétes német darabot adtak elő". Ezek szerint Passerék előadása sikert aratott, de hogy mit játszottak, nem tudjuk.

Az előadás végeztével valóban tündérbirodalomba illő folytatás következett: a színházból távozó vendégeket a bejáratnál hosszú sor hintó várta, s a kastély pompás hatalmas parkján keresztül egy lombkoszorúzta kerek térségre röpítette. "...ez a tér - folytatja a leírás - amelynek közepén nagyszerű szökőkút tűnt szembe, ez a pompás tér oly sok művészettel és ízléssel volt kivilágítva, hogy nem lehetett eleget csodálkozni rajta".

A fák alól ekkor váratlanul parasztok és parasztmenyecskék szökkentek elő, és a vendégeket népi táncokkal és népdalokkal szórakoztatták. A népünnepélyről szóló tudósítás az 1763. évi kismartoni és az egy évvel későbbi frankfurti ünnepséget juttatja eszünkbe, "a tekintetükön élénken tükröződő nagy vidámság nem kevéssé járult hozzá a magas vendégség szórakoztatásához; ez a parasztünnepély késő éjszakáig tartott, s gondoskodtak róla, hogy a bőven mért bor és a sok étel egyre élénkebbé tegye."

Bár a tisztáson tartott népünnepély a tudósítás szerint a késő éjszakába nyúlott, még gazdag program volt hátra: A kastélyba visszatérőket negyven személyre terített pompás lakoma várta, s ezután reggelig tartó bál kezdődött. A tudósító rendkívüli pompáról és jókedvről, csodálatos világításról és zenekarról, kitűnő frissítőkről, általában költséget nem kímélő vendéglátásról beszélt. A bálon több mint négyszáz személy vett részt.

Harmadnap újra negyven személyes díszebéd után nem kisebb tetszés mellett, mint az első alkalommal, megismételték a Le pescatrici előadását, este pedig a kastély ablakaiból nagyszabású tűzijátékot néztek végig a vendégek.

E háromnapos ünnepség után még egy jó hónapig tartott az eszterházi nyári színházi évad, s aztán hozzáfogtak a következő évi műsorszámok előkészítéséhez.

Passer, úgy látszik, már október elején folyamodott a herceghez, hogy a következő nyárra ismét szerződtesse, mert a titkár október 18-án Passer utolsó levelére hivatkozva közölte vele, hogy a herceg hozzájárult következő évi szerződtetéséhez., azzal a feltétellel, hogy továbbra is megfelelő színészei legyenek. A titkár Passertől postafordultával kötelező nyilatkozatot kért.

Passer 1770. október 31-én Eszterházán készült nyilatkozata, melyben kötelezte magát, hogy társulatával a következő május 1-én újra szolgálatba lép, fontos adatot tartalmaz: féléves eszterházi működését összefoglalva arra is utal, hogy a társulat nemcsak a színházban, hanem a színházon kívül is tartott előadásokat (ausser Theatralischen Aufführung). Ez az adat - későbbiekkel együtt - a parkban tartott mulatságok fontosságát emeli.

A herceg nevében Nicolaus Scheffstoss titkár is adott a társulat részére egy írást, melyben működése felett kifejezte a herceg megelégedését, s közölte, hogy a jövő évi újraszerződtetést kiérdemelte.

Passer Eszterházáról 1770-71. telére ismét Grácba tért vissza, s innen jelentkezett újból 1770. december 28-án (A. Th. 20.). A herceghez intézett levelében közölte, hogy együttese Grácban nemcsak az egész nemesség, hanem az "egyéb hallgatóság" tetszését is megnyerte, és híre napról-napra növekszik. Megírta, hogy új erők szerződtetésével és a ruhatár gazdagításával magasabb színvonalra igyekszik emelni a társulatot, és éppen ezért kérte, hogy a következő évben a herceg emelje fel heti járandóságát nyolcvanról száz forintra. Megemlítette még, hogy a következő téli évadra nem megy vissza Grácba, mert Castiglione gróf megígérte neki, hogy Pozsonyba mehet.

A január 12-én írt újabb levélben (A. Th. 18.) Passer már Scheffstoss titkár válaszára hivatkozik, aki időközben tudtára adta, hogy a herceg engedélyezi a gázsi felemelését. Passer - valószínűleg Scheffstoss egy kérdésére válaszolva közölte, hogy a böjt idején és húsvét után még négy hétig Grácban marad, mert nem hiszi, hogy Sopron el tudná tartani társulatát. Úgy látszik, az előző évben Sopronban nem volt nagy közönségük. A várható pozsonyi szerződtetéssel kapcsolatban Passer a herceg hozzájárulását kérte, hogy az eszterházi színi évadot október vége helyett október 10-én bezárhassa, hogy 15-re, a pozsonyi téli szezon kezdetére új állomáshelyére érkezhessék.

Erre a levelére Passer január 22-i keltezéssel kapott választ a herceg titkárától (A. Th. 17.). Scheffstoss a herceg nevében közölte vele, hogy május elsején meg kell kezdenie az előadásokat Eszterházán, s arról nem lehet szó, hogy a szerződést október 10-i határnappal kössék meg. A herceg ellenben nem fogja ellenezni a társulat időben való távozását, ha Castiglione gróf ezt levélben kérni fogja. Megígérte Scheffstoss, hogy az eddigi hat szoba helyett hetet kap a társulat, és kérte, hogy Passer a színészek névsorát küldje meg.

Az előző évihez hasonlóan szövegezett szerződést Passer Grácban 1771. január 26-án írta alá (A. Th.23.). Eltérés mindössze a fizetés és a kiutalt szobák számának felemelésében mutatkozik, és abban, hogy a herceg az előadások számára nemcsak a világítást, hanem a díszletekről való gondoskodást is vállalta.

A díszletekre vonatkozó kiegészítésnek talán az a magyarázata, hogy Pietro Travagliát, egy milánói származású díszletfestőt, a híres Galliari-testvérek tanítványát valószínűleg ekkor szerződtette a herceg Eszterházára. Travaglia szerződése ugyan nem ismeretes de 1809. január 8-án "Fényes" Miklós unokájától, II. Miklós hercegtől többek közt azzal az indokolással kérte nyugdíjának száz forinttal való felemelését, hogy huszonhét évig szolgálta a hercegi házat (A. M. 2520.). Mivel 1798-ban nyugdíjazták, 1771-ben kerülhetett Eszterházára. Az ő nevéhez fűződik az Esterházy-színház fénykorában előadott operák minden díszlettervezői munkája. 1771-ben a hercegi színház számára Hárich János szerint a híres soproni festő, Stefan Dorfmeister is végzett díszletfestői munkákat. (Esterházy-Musickgeschichte 34. l.)

Az évad befejezése után Passer társulata, mint az előző évben, újból nyolcvan dukát ajándékot kapott, s az összeg felosztását az előző évi névsor hátoldalára jegyezték fel. Az alábbi jegyzék szerint a társulatban négy házaspár működött;

"Az 1771-es esztendőben a komédiásokat 80 dukáttal jutalmazták meg a következőképpen:

1771 elején, valószínűleg a Passerral való szerződéskötés után a Wiener-Neustadt-i társulat vezetője, "Comödiant Prenner" szintén felajánlotta - mint írja másodszor (A. Th. 25.) - hogy szomorú- és vígjátékokat, színműveket és operetteket mutasson be 1771 nyarán Eszterházán. Prenner levelén kívül az ügyről más dokumentum nem maradt fenn.

1772 fontos állomása az eszterházi színház történetének: ekkor szerepelt elsőízben Eszterházán Carl Wahr, akinek Eszterházán kívül a pesti, pozsonyi és prágai színháztörténetben is egyaránt jelentékeny szerepe volt, és ekkor zajlott le az egyik leghíresebb eszterházi ünnepség Rohan herceg francia rendkívüli követ tiszteletére.

Carl Wahr 1745-ben született Szentpéterváron és 1764-ben lépett először színpadra. 1770-ben már saját társulatával szerepelt Sopronban, 1771-72-ben Pesten, 1772-től 1777-ig pedig télen Pozsonyban, nyáron Eszterházán. A pozsonyi színháztörténet Carl Wahr működését "Glanz periode"-jának nevezi, a német színháztörténet pedig úttörő Shakespeare-bemutatóiért tartja számon.

Carl Wahr első eszterházi szerződése 1772. január 25-én készült Bécsben (A. Th. 30.). Szövegezése az előző együttesekkel kötött szerződésekével megegyező. Ezt a szerződést 1773-ra és 1774-re változatlan szöveggel kétszer megújították, 1775-től kezdve pedig valószínűleg évenként kötöttek új szerződést, de csak az 1776. évre vonatkozó maradt fenn (A. h. 31.), amely ugyancsak minden pontban megegyezik az 1773-assal. A szerződés minden esetben "wenigstens zwölf convenablen gut agirenden Persohnen"-t írt elő, de Wahr társulatának ennél mindig lényegesen több tagja volt. Ha a pozsonyi színháztörténet Carl Wahr működését "Glanzperiode"-jának tekinti, Eszterháza színháztörténete ezt az öt évet sokkal inkább annak tekintheti. Eszterháza nemcsak Carl Wahr társulatának kitűnő műsorával és jó előadásaival dicsekedhetett, hanem ebben az időben látogatták a legelőkelőbb vendégek is. E látogatások alkalmával a herceg minden eddigit felülmúló pompát fejtett ki. Nemcsak a színtársulatot és zenekarát, hanem a Kismartonban tartózkodó énekeseket, továbbá Bécsből és Sopronból szerződtetett művészeket is foglalkoztatott. Erre az időre esik a hercegi bábszínház megnyitása is. Ekkor Haydn is sokat dolgozott a színpad számára: négy vígoperát, bábdarabokat és színpadi kísérőzenét is írt.

A pozsonyi színháztörténet Carl Wahr fellépését a Koberwein és Hellmann által megkezdett munka betetőzésének tekinti. Ez azt jelenti. hogy társulata csak "szabályos", vagyis írott darabokat adott elő. "1773 novemberében Carl Wahr átvette a pozsonyi színház igazgatását, s az ő személye biztosíték volt arra, hogy Hanswurst többé ne juthasson szóhoz" (Karl Benyovszky: Das alte Theater Pressburg, 1926. 29. 1.). Az egyetlen cím, amit az 1772. évi műsorból ismerünk, IV. Henrik. Ezt az adatot Bessenyei György szolgáltatja Rohan herceg eszterházi fogadásáról írott "Eszterházi Vigasságok" című költeményében :

Eszterháza irodalma általában Shakespeare IV. Henrik-jére érti Bessenyei utalását (először Pohl, utoljára Probst), pedig a következő sor világosan kimondja, hogy a francia vendégek tiszteletére francia királyról szóló darabot adtak elő. A téves felfogásnak valószínűleg az az oka, hogy Carl Wahr a Shakespeare-kultusz úttörője volt. A kérdést Eckhardt Sándor már 1919-ben végleg tisztázta az Egyetemes Philológiai Közlönyben megjelent Bessenyei és a francia gondolat című tanulmányában

(197. 1.). Kimutatta, hogy csakis egy akkoriban divatos francia szerzőnek, Collénak La partie de chasse du roi Henri IV. c. darabjáról lehet szó. Ezt az állítását különben teljes mértékben igazolja a társulat téli, pozsonyi repertoárjában szereplő "Die Jagdlust Heinrich des Vierten" cím.

Az előadás 1772. július 12-én este mindjárt Rohan herceg Eszterházára érkezése után történt, még pedig nem a színházban, hanem Bessenyei leírásából következtetve vagy a Sala Terrenában, vagy az első emeleti díszteremben.

A Rohan herceg tiszteletére rendezett ünnepség-sorozatról Bessenyei György költeményén kívül még két leírás van: a Wiener Di.arium tudósítása és egy francia szemtanú emlékezései. A francia szemtanú Zorn de Bulach volt, egy előkelő francia család sarja, aki a bécsi francia követség tagjaként elkísérte Rohan herceget Eszterházára. Zorn de Bulach egyébként az akkori Magyarország nagy részét bejárta, és utazásáról beszámolt emlékezéseiben: L'ambassade du Prince Louis de Rohan. . Strasbourg, 1901.

A Rohan herceg tiszteletére rendezett ünnepségeket e három forrás felhasználásával lehet rekonstruálni.

Az előkelő látogatást Esterházy Miklós két okból is nagyon fontosnak tarthatta.

Rohan herceg, mint a francia arisztokrácia kiemelkedő alakja, bécsi rendkívüli követ, később strassburgi érsek és kardinális, azt a könnyelmű és pazarló életmódot képviselte Bécsben, melyhez akkoriban az egész európai udvari élet igazodott. Ő volt az, akit a francia arisztokrácia romlottságát leleplező, és a francia forradalom előkészítésében is fontos mozzanatként ismert, hírhedt "nyaklánc per" erősen kompromittált. Rohan herceg Bécsben és Badenban nagy ünnepségeket, bálokat, tűzijátékokat és hangversenyeket rendezett, és három éves követsége alatt magára vonta az egész bécsi arisztokrácia figyelmét. Esterházy Miklós tehát a stílus egy eredeti képviselőjének mutathatta be a maga franciás udvarát.

A másik ok végső elemzésben politikai természetű. A monarchia ügyeinek intézésében háttérbe szorított magyar főnemesség legalább az udvari élet művészetében igyekezett az osztrákkal egyenrangúvá válni. "Fényes" Miklós, akinek állítólagos jelmondata "amit a császár megtehet, azt én is megtehetem" volt, az előkelő francia vendég előtt ezúttal mint magyar főúr is ki akart tenni magáért. Bessenyei költeményének egy kitétele is erre enged következtetni:

Az uralkodó mellé rendelt bécsi magyar testőrgárda kapitánya 1765 óta Esterházy Miklós volt. A herceg kedvelte a testőröket és igyekezett körükben népszerűvé lenni. Nagyúri gesztussal kiosztatta köztük évi fizetését, s naponta felváltva négyen ebédelhettek vele. Így került a herceggel közelebbi érintkezésbe Bessenyei György is, a magyar felvilágosodás úttörője, aki 1765-ben lett a testőrség tagja. Bizonyosan kitüntetés volt számára, hogy részt vehetett az eszterházi ünnepségeken, és szívesen vállalta a krónikás szerepét. Ez valószínűleg a herceg kívánsága volt, hiszen az ő költségén jelenhetett meg maga a költemény is.

Rohan herceg nagy kísérettel július 12-én délután indult Eszterházára. Ezt Bessenyeitől tudjuk, aki az Eszterházára igyekvő francia követtel a vidék alkonyi szépségét csodáltatja. Zorn de Bulach leírásából ítélve a franciákra főként a kastély épületének szépsége hatott.

A vendégek megérkezése után a IV. Henrik már említett előadására került sor, ezután pedig balett következett. Esterházy Miklós erre az alkalomra a bécsi udvari színház balettmesterét, a balett történetének egyik legjelentékenyebb művészét, a francia Noverre-t szerződtette, hogy saját táncosaival előadja Eszterházán az előző évben bemutatott "Páris ítélete" című táncjátékát (Pohl: i. m. I/2. 91). Noverre-ék szereplésére Bessenyei következő sorai utalnak :

Noverre balettjében Vénuszt Marguerite Delphine játszotta, a bécsi udvari színház akkori legtehetségesebb szólótáncosa. Eszterházi szereplése tragikusan végződött: meghűlt és Bécsbe visszatérve, napokon belül meghalt. A tizenöt éves táncosnő halála az egész bécsi közönséget megdöbbentette. Bessenyei György Delfén című költeményében állított neki emléket, melyet az év végén az Eszterházi vigasságokkal együtt közölt. A gyermek-táncosnőt Bessenyei költeménye utolsó alakításában, az Eszterházán is játszott Vénusz-szerepben mutatja be. A balettörténet a táncmozgás és arcjáték kevés ilyen részletes költői elemzésével dicsekedhet:

A balett-előadás után a vendégsereg vacsorához ült, utána pedig tűzijátékot láthatott a parkban. Másnap, 13-án vadászat, hangverseny és egy tragédia előadása következett. A tragédia címét nem tudjuk, de hogy az efféle "komolyabb" műsorszámoknak milyen szerepe volt a vidám, zsúfolt műsorú hercegi ünnepségeken, kitűnően jellemzi Bessenvei:

Vacsora után kerti mulatozás következett. A park egy részét lángok borították, körben pedig bódék állottak különleges csecsebecsékkel megrakva. Egy fáklyákkal megvilágított építmény templomtoronyra emlékeztetett. A tér közepén "kis játék nézőhely készült", ahová a vendégek bevonultak, és végighallgattak egy hangversenyt, melyen "sok énekesné" csupa szerelemről dalolt:

Másnap délután "Német Komédiásokat" néztek a vendégek, este pedig újra tűzijáték és álarcosbál következett. A Bessenyei által említett "Német Komédiások" bizonyosan Carl Wahr színészei voltak.

15-én tragédia volt a műsoron, vacsora után pedig egy különleges tűzijátékkal megvilágított tisztáson népünnepély kezdődött. A fényes hercegi rezidencia bemutatása után az előkelő idegen előtt a nép boldogságát is szemléltetni kellett. Bessenyei vagy kétezer parasztról ír, akik a herceget éltetve éktelen lármával ettek-ittak és mulatoztak. Nehéz eldönteni, hogy a Zorn de Bulach leírásában szereplő nép-felvonulás vajon ezen az estén történt-e vagy máskor. Az eszterházi tartózkodás látványosságait sommásan felsorolva (le Prince donna des fetes et récréations de toute espéce, bals masqués, feux d'artifice, illumination magnifique, des foires) külön megemlíti, hogy a herceg több mint háromszáz paraszt párt vonultatott fel falunként külön-külön zászlóval és saját zenekísérettel. Bessenyeitől tudjuk, hogy a negyedik nap is álarcosbállal végződött.

A vendégek 16-án, az utolsó napon délelőtt a vadaskertben szarvasra, délután pedig a Fertő-tavon vadkacsára vadásztak. Este két előadás volt: először felnőtt színészek - valószínűleg Wahrék -, utána pedig gyermek-színészek adtak elő egy-egy "Komédiát". Az utóbbi esetben Berner híres gyermektársulatáról lehet szó, amely ebben az időben sokat szerepelt Pozsonyban.

Mint láttuk, a Rohan herceg tiszteletére rendezett ünnepségekre "Fényes" Miklós egész udvartartását mozgósította, és saját zenészein, énekesein és színészein kívül még Noverre balettkarát és valószínűleg Berner gyermektársulatát is szerződtette. Ezzel azonban még úgy látszik, nem volt vége a vendégszerepléseknek, mert egy augusztus 18-ról származó "Zahlung vor Nothdürften zur Esterházer opera" újabb neveket említ. Az is lehetséges azonban, hogy nem későbbi vendégszereplésről van szó, hanem a számlán említett három énekesnő a Bessenyei által emlegetett "énekes-nék" közül való, akiket a herceg az ünnepi alkalomra megfelelően kiöltöztetett. A késői dátum ennek a feltevésnek nem mond ellent, mert gyakran történt meg, hogy az elvégzett munka után járó bért csak hónapokkal később fizették ki vagy számolták el. Leopold Möbel szabómester Madam Frühbergerin, Madam Tühtlerin és Mamsel Lenore "opperisten" számára több ruhát készített, s számlájára még rávezették; hogy a Sopronból hozatott fodrász a három énekesnő haját tíz forint tizenkilenc krajcárért csinosította. A számlát Haydn maga írta alá.

Carl Wahr társulatának 1773. évi műsoráról az előző évinél már valamivel többet tudunk, bár forrásaink nem teljes értékűek. Karl Benyovszky Das alte Theater című könyvében és az 1793-ban megjelent, 1927-ben újra nyomott Geschichte der Schaubühne zu Pressburg-ban megtaláljuk a társulat 1773/74-es évadjának műsorát, de a két forrás bizonyos adatai ellentmondóak. Mindenesetre az adatok többsége helytálló lehet, és az előző nyári eszterházi évadra is jellemző, hiszen nyilvánvaló, hogy nem minden darabot tanultak be újonnan. Ezt az is bizonyítja, hogy a már említett IV. Henrikről szóló darab, melyet már júniusban előadott a társulat Eszterházán, a pozsonyi téli évad műsorán is szerepel: Die Jagdlust Heinrich des Vierten.

A Geschichte der Schaubühne zu Pressburg (Pressburg 1793) szerint az 1773. évi repertoár a következő volt: Die Hausplage, Die neueste Frauenschule, Der Zerstreute, Semiramis, Die verstorbene Ehefrau, Thamos Yungs Brueder, Der Jurist und der Bauer, Hamlet, Die Jagdlust Heinrich des Vierten, Die Feuersbrunst, Orest und Elektra, Macbeth, Der Jude und der Bauer, Amalie.

A Geschichte der Schaubühne zu Pressburg jegyzékét még ki lehet egészíteni Pauersbach Die zwo Königinnen címü vígjátékával, melyet augusztus 31-én, a királyné eszterházi látogatása előtti napon adtak elő (Pressburger Zeitung szept.11.) és esetleg a pozsonyi téli évad első hónapjaiban előadott művekkel, melyeket talán még Eszterházán mutattak be.

Pozsonyban december 11-én Gebler Thamos König von Egypten című darabja került előadásra, melyről a Pressburger Zeitung érdekes tudósítást közöl. Az előadást Krisztina főhercegnő és férje, Albert herceg is megtekintette, s a tudósítás szerint a díszletek és jelmezek gazdagsága, továbbá a kitűnő zenei kíséret az egész közönség csodálatát kiérdemelte. Újévkor Clodius Medon oder die Rache des Weisen című vígjátékát adták elő, s a pompás kiállítást a Pressburger Zeitung újra megdicsérte, és nagy elismeréssel írt Carl Wahr és Sophia Körner játékáról: ". . . Wahr úr Medon szerepében ezúttal önmagát múlta felül. . .Körnerné asszony is, mint mindig, újra elbájolt bennünket művészetével: mindketten sok néző szemébe csaltak könnyeket." (Pressburger Zeitung, 5 Jänner 1774.)

A "Geschichte der Schaubühne zu Pressburg" jegyzékében szereplő Zerstreute, Hamlet és Macbeth pozsonyi előadásairól a Pressburger Zeitung csak 1774. végén számol be; ezért a három darab e korai előadásának adatait fenntartással kell fogadni. A valószínű pontatlanság miatt ugyancsak fenntartással kell fogadni a "Die Feuersbrunst" előadására vonatkozó adatot, melyhez Haydn a később 59. számú szimfóniaként ismert kísérőzenét írta.

Carl Wahr társulatának gyors sikerére, és az előbbi együtteseknél lényegesen magasabb színvonalára érdekesen világít rá a Pressburger Zeitung 43. számában megjelent hirdetés. A színházi ügyekkel korábban alig foglalkozó újság közölte, hogy olvasói újabban szívesen fogadták színházi híreit, és kérték a tudósítások folytatását. A színtársulat 1774. évi összetételét az a jegyzék árulja el, amelyen a színészek az évad végén kapott jutalom átvételét ismerték el:

Jegyzék mely szerint a 100 dukát hercegi ajándék a színjátszó társaság tagjai között kiosztatott.

A jegyzék szerint tehát Carl Wahr társulatának 1773 nyarán tizenhét tagja volt, közöttük Sophia Körner, a pozsonyi közönség kedvence és Seipp, a pozsonyi színház későbbi híres igazgatója.

Az 1773. évi eszterházi műsor első ismert operai eseménye Haydn új vígoperájának, a L'infedeltá delusa-nak bemutatója volt. Az előadásra a Pál Antal özvegye, Mária Lujza hercegnő névnapja alkalmából július 26-án és 27-én rendezett ünnepség első napján került sor. Rahier jószágkormányzó október 7-én írott jelentéséből (A. M. 196) tudjuk, hogy az előadást a kastély és a park kivilágítása és álarcosbál követte, melyen váratlanul és inkognitóban Krisztina főhercegnő és Albert herceg is megjelent. Másnap újra bál és tűzijáték volt. Az 1773. évi nagyszabású ünnepségekre szeptember 1-én és 2-án Mária Terézia Eszterházán tett látogatása adott alkalmat. Ezzel kapcsolatban fel kell hívni a figyelmet egy gyakran emlegetett, könnyen félreérthető adatra. A zenetörténet Mária Terézia egy állítólagos mondására hivatkozik, mely szerint ha jó operát akart hallani, Eszterházára rándult (Pohl I/2. 62.1.). Lehet, hogy a királynő a Haydn muzsika akkor már európai hírnevének tudatában és saját élményeitől indíttatva is azzal bókolt a hercegnek, hogy ezentúl Eszterházára jön, ha jó muzsikát akar hallani, de bizonyos, hogy Eszterházán csak egyetlen alkalommal, 1773 szeptember első két napján fordult meg. Az említett mondást tehát semmiképpen sem lehet úgy magyarázni, hogy Mária Terézia gyakran járt volna Eszterházára.

A királynő fogadását a herceg a legnagyobb gonddal készítette elő. Bár az "eszterházi vigasságok" műsora már hagyományossá vált, ennek az ünnepségnek mégis voltak meglepetései. A park egyik nevezetessége, a Chinesisches Lusthaus úgy látszik ebben az évben készült el, mert a királynő számára rendezett ünnepségek leírásában szerepel először. Az első napi díszebéd, parknézés és a L'infedeltá delusa című Haydn-opera előadása után a reggelig tartó álarcosbál szünetében mutatta be a herceg új mulatólakját a királynőnek. A hatalmas tükrökkel borított falak lángtengerként tükrözték a számtalan lampion és gyertyacsillár fényét. A különleges látványosságnak szánt épületben a hercegi zenekar Haydn vezényletével egy szimfóniát és néhány koncert-darabot adott elő.

A nap másik különlegessége maga az álarcosbál színhelye volt. A "chinoiserie" divatnak megfelelően a schönbrunni királyi kastélyban is voltak művészi kínai tárgyakkal berendezett szobák, melyek ma is láthatók, de egyik sem nagyméretű. Fényes Miklós viszont a "Relation" szerint egy majdnem negyven méter hosszú, tizenegy csilláron hatszáz gyertyával pazarul megvilágított, kínai díszítésű teremben rendezte az álarcosbált, s a hercegi zenekart kínai díszegyenruhába öltöztette.

A harmadik újdonságra, a bábszínház bemutatására a következő napon, szeptember 2-án került sor.

A királynő eszterházi látogatását leíró, francia nyelvű "Relation" mutatja be ennek az épületnek a belsejét a legrészletesebben. A nézőtér két oldalán a XV. Lajos alatt divatossá vált "rocaille" stílusnak megfelelően kövekkel és kagylókkal kirakott barlangok sorakoztak. Némelyekben freskók, másokban miniatűr szökőkutak voltak, s a vízsugarak csobogása kellemes zsongással töltötte be a termet. A barlangok falfelületét csillámló vakolat borította, mely sziporkázva verte vissza a csillárok fényét.

Mária Terézia tiszteletére a hercegi ének és zenekar új Haydn báboperát mutatott be: a napjainkban új életre kelt Philemon és Baucis-t. Az előadásról a tudósítás megjegyzi, hogy igen természetesen hatott és különösen a díszletezés volt csodálatraméltó. Az arányosság és a perspektíva szabályainak tökéletes érvényesülését dicsérve felsorolja az egymás után következő színpadképeket. Először az Olimpuszon az istenek tanácsa tárult a nézők színe elé, majd sorjában egy éjszakai díszlet, vihar, erdő, síkság, templom, díszes palotabelső s végül az eszterházi park látképe következett.

Az ünnepségekről és a Philemon és Baucis előadásáról a Pressburger Zeitung is beszámolt szeptember 11-i és 15-i számában, de egészen más színpadképeket sorolt fel. Ezenkívül nyilvánvalóan összetévesztette a Philemon és Baucis-t egy másik darabbal, hiszen a ráillő leírást egy kis énekes színmű előadásáról szóló tudósításként közölte, a valódi címet pedig az első napi műsorban említette.

A Pressburger Zeitung is és a "Relation" is részletesen foglalkozik egy zárójelenettel, amely nehezen képzelhető el a Philemon és Baucis keretében: a felhők közt dicsfénytől övezve megjelent a Habsburg-ház címere. Az Igazság, Okosság és a Szelídség tartották, s a hírnév koronát helyezett föléje, előtte pedig magyar ruhába öltöztetett, az engedelmességet, buzgóságot és hűséget jelképező bábúk hajtottak térdet az uralkodó dicséretét énekelve.

Tekintettel a források bizonytalanságára - melyek a Habsburg címer és az eszterházi park képét a Philemon és Baucis jeleneteivel összekeverve tálalják - az is feltételezhető, hogy a Philemon és Baucis után, ennek eszmei magvát felhasználva egy-két jelenetből álló, alkalmi darab keretében került sor az említett jelenetek bemutatására.

A császárnő természetesen "tapsolni méltóztatott" (Relation: . . a daigné donner des applaudissements.) az allegorikus hódolatnyilvánításra, s a hercegnek ismételten kifejezte megelégedését.

A bábszínház előadásainál meg kell állnunk egy pillanatra. Az irodalom bizonytalanságban van afelől, hogy Eszterházán mikor kezdődtek és meddig tartottak a bábszínház előadásai. A következő adatok alapján bizonyossággal állíthatjuk, hogy a bábszínházat 1773-ban nyitották meg.

1. Az eszterházi ünnepségek leírásai először a királyné látogatása alkalmából említik a bábszínházat. Semmiképpen sem tételezhető fel, hogy a viszonylag részletes leírások a korábbi ünnepségek műsorából éppen ezt a különlegességnek számító látványosságot hagyták volna ki.

2. A bábszínház működésének első ismert adata a Philemon és Baucis 1773. szeptember 2-i előadásáé.

3. Michael Ernst, a hercegi kórus tagja, 1805. augusztus 3-án Kismartonban írt, fizetésemelés iránti kérelmében említi, hogy harminc éves hercegi szolgálalát mint az eszterházi bábszínház altistája 1773-ban kezdte. (A. M. 2244).

4. A Pressburger Zeitung 1773 szept.11-i száma két ízben is világosan kimondja, hogy a bábszínház ekkor új volt: "Aztán egy egészen új színpadon a Philemon und Baucis, oder Jupiters Reise auf die Erd" című báboperát adták elő - "Erre az újonnan épült színpad hátsó része süllyedni kezdett".

A szeptember 2-i bábszínházi előadás után ünnepi vacsora következett, majd a herceg a királynőt egy színes lampionokkal megvilágított allén át az esti tűzijáték színhelyére vezette. A királynő és kísérete a tűzijáték számára emelt díszlettel szemben, egy emelvényen foglalt helyet. A "Relation" megemlíti, hogy a tűzijátékot a herceg Rabel nevű tűzijátékmestere készítette.

A tűzijátékot maga a királynő indította el azzal, hogy meggyújtott egy gyújtózsinórt. A magasba emelkedő, hatalmas tűzcsomóból kirajzolódó első kép égszínkék mezőben Magyarország címerét ábrázolta kétoldalt kiterjesztett szárnyú angyalokkal, felül pedig e három betűvel : V. M. T. (valószínűleg : Vívat Mária Terézia). Miközben a címer elég sokáig látható maradt, kétoldalt nagy mennyiségű kígyó és csillagfigurát lőttek fel, és nagy magasságból aranyeső hullott. Változatos, szép sorozatok után végül kivilágították a szabadban emelt díszletet. Ez volt a tűzijáték "fináléja". A sötétből egy tornyos palota három ívű homlokzata bontakozott ki, a boltívek alatt egy-egy vízeséshez hasonló tűzfolyammal, közben jobbról és balról tüzek gyulladtak és bombák, földalatti mozsarak és mindenféle robbanó szerszámok éktelen harci zaja közepette véget ért a tűzijáték.

A vendégség ezután egy hatalmas, arénaszerű, ovális térségre vonult, melyet körben szabályosan nyírott lombárkádok öveztek. Középen virágfüzérekkel díszített tribün emelkedett. Az árkádokat kettős lampionkoszorú világította meg, pontosan követve a lombarchitektúra vonalait, és minden ív felett egy-egy lampion-koszorúval világított, allegorikus alakokat ábrázoló festmény volt. Ezek között a hátulról átvilágított Van Dyck festményeket utánzó képek egy új műfaj meglepetésével hatottak.

A több mint nyolcezer embert befogadó térség felett húszezernél is több lampion világított. Mikor a királynő és az udvar a tribünön elhelyezkedett, az árkádok alól több mint ezer fiatal paraszt vonult elő zászlókkal, és saját zenekaruk muzsikájára táncoltak és éltették a királynőt. A királynő tiszteletére rendezett ünnepségek iratai a színházi előadások és látványosságok műsorán kívül az előkészületekről több feljegyzésre méltó mozzanatot árulnak el.

Egy Haydn által láttamozott számlából kiderül (A. M. 610/a), hogy a bábopera előadásához Sopronból öt napra összesen tizenöt forintért basszistát szerződtettek és Kismartonból Griesslerin alténekesnőt és Johann Haydn tenoristát, Josef Haydn öccsét nyolc napig napi egy forint térítés mellett Eszterházára rendelték.

Két másik számla (A. M. 610/b, c.) a könyvtörténeti érdekességű Esterházy librettók előállítására vet fényt. Johann Joseph Siess soproni nyomdász, aki évtizedeken keresztül a librettók nagy részét nyomtatta, 1773. szeptember 14-én két számlát nyújtott be. Ugyanazt az oktáv nagyságú, három íves "Opera-Büchel"-t először kétszáz, majd százötvenhárom példányban állította elő. Siess nyomdai számláival a nyolcvanas években gyakran találkozunk, de könyvkötői számlával kevéssel, és azok sem olyan részletesek, mint az Acta Musicalia 610/c. jelzetű számlája. Ezen az aktán Matthias Fischer soproni könyvkötő nyilván ugyanazoknak a librettóknak könyvkötői munkáiról számol el, melyeket Siess számlája említ. Erre mutat, hogy mindkettőt egy napon, október 10-én egyenlítették ki, továbbá mindkettő két, körülbelül megegyező tételt említ: Siess először kétszázat, Fischer kétszázkettőt, másodszor Siess százötvenhármat, Fischer százötvenet. Bár egyik számla sem említi a szóban forgó librettó címét, az csak a "L'infedeltá delusa" lehetett. Egy librettót ritkán nyomtattak ki kétszer, 1773-ban pedig ez a kétszer nyomtatott librettó csakis a "L'infedeltá delusa"-é lehetett, melyet először Pál Antal herceg özvegyének névnapján, július 26-án, másodszor pedig a királynő tiszteletére, szeptember 1-én adtak elő. Mathias Fischer az első tételt július 23-án, a másodikat augusztus 27-én, tehát mindkét ünnepséget néhány nappal megelőzve szállította.

A könyvkötői számla részletezése szerint mindkét alkalommal háromféle kötéssel látták el a kinyomtatott librettókat. Mindkét alkalommal hat példányt taftselyembe, 50-50 példányt pedig aranybrokát papírba ("Procat Gold Papier") kötöttek.

A taftselyembe és aranybrokát papírba kötött példányokon kívül először száznegyvenhatot, később kilencvenet "all'ordinaire", vagyis a szokásos, többnyire színes mintás papírkötéssel láttak el. Ezenkívül az augusztus végén készült példányok közül négyet selyemdamasztba kötöttek, valószínűleg a királynő és a legelőkelőbb vendégek számára. A közönséges kötés ára két, az aranybrokát papíré hét, a taftselyemé harminchat krajcár, a selyemdamaszté pedig egy forint volt.

A díszes példányokat a hercegi páholy és az emeleti közönség kaphatta, az all'ordinaire" kötésűeket pedig bizonyára a földszinti nézők.

Az 1773. évi eszterházi műsort a már említetteken kívül még egy adattal tudjuk kiegészíteni.

Rahier jószágkormányzó említett jelentésében (A. M. 196) Kismartonból azt írta a hercegnek, hogy "az itteni komédiások igazgatója, Georg Habentinger" eszterházi szereplésével kapcsolatban bizonyos fuvarköltségek és károk megtérítésére tart igényt. Habentinger hét tagú társulatával két bábelőadás tartása miatt - Rahier szerint - négy kismartoni előadás bevételétől esett el. Franz Probst: Beiträge zur Geschichte des deutschsprachigen Theaterwesens in Eisenstadt (Eisenstadt, 1952) című művéből tudjuk, hogy Johann Georg Habentinger, a híres Hanswurst társulata 1773-ban majdnem egész éven át Kismartonban tartózkodott (28-30.1.).

Nem valószínű, hogy Habentinger eszterházi szereplése a királynő látogatásának idejére esett, hiszen akkor a "Relation részletes tudósítása megemlítette volna. Ezért ez az adat az eszterházi bábszínház műsorának folyamatosságát bizonyítja.

1774-ben Carl Wahr átszervezte és kibővítette társulatát. Az előző évi tagságból csak kilencen maradtak meg. Megvált a társulattól Lorenzo, Schimon, Mauerin, a háromtagú Schulz-család és a Kessel házaspár, de helyettük tizennégyen lettek Wahr színészei: Elisabetha Pärthlin, Johann Prothke, Theresia Klientschin, a Schwarzwald házaspár leányával együtt, a szintén háromtagú Schlezer család, a Christhl házaspár, Bodingbauer, Starke és Hoffmann.

A társulat névsorát ebben az évben is a száz dukátról szóló évadvégi jutalmazási lista szolgáltatja (A. Th. 27). A közös ajándékozáson kívül november 2-án Carl Wahr és Sophia Körner még együttesen ötven dukát jutalmat vett át Kaufmann hercegi titkártól (A. Th. 28.). A jutalmazásból ítélve Sophia Körner asszony nemcsak a pozsonyi, hanem az eszterházi közönségnek is kedvence lehetett.

Az eszterházi nyári évadról az első tudósítást a Pressburger Zeitung 1774. július 6-i száma közölte. Június 30-án a modenai követ társaságában "Itália egyik legelőkelőbb ura" érkezett kétnapi látogatásra Eszterliázára. "Fényes" Miklós távollétében is méltó, ünnepélyes fogadtatásban részesült. Érkezése napján Carl Wahr együttese a Der Triumph der F'reundschaft című darabot mutatta be. Az előadás után hangverseny és ünnepi vacsora következett. Másnap a vendégek megtekintették a kastély és a park nevezetességeit, este pedig a L'infedelta delusa-ban gyönyörködhettek. Az opera szerzőjét, Haydnt említve a Pressburger Zeitung megjegyzi, hogy Wahr társulata számára Regnard Der Zerstreute című vígjátékához zenét írt, melyet a hazzáértők mesterműnek tartanak. Ez a kísérőzene később Il distratto címen Haydn 60. számú szimfóniájaként vált ismeretessé.

1774 az eszterházi színjátszás egyik legfontosabb éve. Ebben az évben voltak Eszterházán az első Shakespeare-bemutatók. Az 1793-ban megjelent Geschichte der Schaubühne zu Pressburg írja, hogy a Hamletet és a Macbethet Carl Wahr társulata már 1773-ban játszotta. A Pressburger Zeitung először 1774. január 8-án, majd november l5-én említ Hamlet-előadást. Az 1774/75-ös pozsonyi téli évad kezdetén november 19-én Othello, december 15-én pedig Macbeth-előadás volt. A Geschichte der Schaubühne zu Pressburg szerint 1774-ben még a Lear király is műsorra került. Tekintettel arra, hogy a nyáron Eszterházán, télen Pozsonyban működő társulat repertoárja a két tartózkodási helyen azonos lehetett, bizonyosra lehet venni, hogy Shakespeare remekművei 1774-ben Eszterházán is előadásra kerültek. A téli pozsonyi évad elején történt sorozatos Shakespeare-előadások el sem képzelhetők másként, minthogy a társulat egész erejét igénybevevő bemutatókra már Eszterházán felkészült az együttes. A következtetésen kívül Eszterháza Sbakespeare kultuszára két közvetlenebb adat is van. A Pressburger Zeitung július 26·án Eszterházáról írott tudósításában közölte, hogy Haydn a Hamlethoz kísérőzenét ír, mikor pedig Wieland a Deutscher .Merkurban a Lear király átdolgozása miatt megtámadta Wahr társulatának házi szerzőjét, Christoph Seippet, ez többek közt azzal védekezett, hogy átdolgozása Esterházy hercegnek is tetszett (1775 3. Vierteljahr 94.1.) Ha a Hamlet és a Macbeth előadása az l773/74-es téli évadban már meg is történt Pozsonyban, az Othello és a Lear király bemutatója valószínűleg Eszterházán volt.

E két bemutatónak az egész német színháztörténetben nagy jelentősége van, mert ez volt az Othello és a Lear király első német nyelvű előadása. Az Othellot legközelebb csak 1775-ben, Berlinben, a Lear királyt 1778-ban Hamburgban adták elő.

Carl Wahr előadásainak a kronológiai elsőségen kívül másik érdeme, hogy a korabeli Shakespeare-előadásoknál lényegesen közelebb álltak az eredeti szöveghez. A tragédiákat békés színjátékokká szelídítő átdolgozások korában Shakespeare műveit Wahr igyekezett először fordításban előadni. Bár a Hamletet Heufeld bécsi színműíró átdolgozásában mutatta be, bizonyos szövegrészeket Wieland fordításából vett át. Valószínűleg ugyancsak Wieland fordításának felhasználásával adta elő az Othellot is. Erre mutat, hogy míg Schrőder a közönség kedvéért kénytelen volt Desdemonát életben hagyni (Kádár Jolán: Shakespeare drámái a magyarországi német színpadokon. Magyar Shakespeare-tár, 1916, 69. 1.), a pozsonyi közönségre a Pressburgcr Zei!ung szerint (Nov. 23.) leginkább a tragikus vég hatott. Wahr törekvéseit a Macbeth 1775. március 9-i előadása fejezte ki a legvilágosabban. Shakespeare tragédiája ekkor került színre németül először teljes szövegével, Wieland fordításában.

A színészi teljesítmények közül a Pressburger Zeitung Körnerné Desdemonáját és Seipp Jagoját emelte ki, a góthai almanach pedig 1780-ban Schröder, Böck és Wäser mellett a legjobb Hamlet-alakítók közt Carl Wahrt említi.

Carl Wahr kezdeményezése a magyarországi Shakespeare-kultuszra nézve elhatározó jelentőségű volt. Shakespeare darabjait a pesti közönséggel is az ő társulata ismertette meg, s azokat az ő együttesében nevelkedett színészek, elsősorban a később színigazgatóvá lett Seipp, tartották folyamatosan műsoron.

A Shakespeare-tragédiákon kívül a Pressburger Zeitung 1774. nov. 23-i száma a valószínűleg még Eszterházáról hozott repertoárból Stephanie Spleen és Gebler Adelheit von Siegmar című darabját említi. Mindkettő nagy sikert aratott, s az utóbbiról a Pressburger Zeitung megemlíti, hogy Siegmar szerepét Wahr játszotta, Adelheit szerepében pedig, különösen a negyedik és ötödik felvonásban, Sophia Körner remekelt. December 14-én Pelzel Die Hausplage c. darabja, 20-án pedig a Die Liebhaber nach der Mode volt műsoron.

Az 1774/75. évi pozsonyi téli évad repertoárjából még egy klasszikus darabot említünk, melyet valószínűleg Eszterházán mutatott be a társulat. December 3-án került előadásra "Goethe úr, majnafrankfurti jogi doktornak" Clavigo című tragédiája. A Pressburger Zeitung kritikusa ezúttal újra Carl Wahr és Sophia Körner játékát emelte ki : "Beaumarchais (Wahr úr) játéka itt felejthetetlen. Borzasztó volt nézni, mikor a 4. felv.-ban Clavigo újabb bukásáról értesült. . . ; reszketett és tajtékzott, de nem színpadiasan, hanem természetesen, és oly élethűen, mint Beaumarchais érző szívű fivére, aki mikor gyengéden szeretett nővérében családját meggyalázva látja, őrjöngeni kezd. És Máriánk, a szeretettel, és nemes büszkeséggel teli elhagyott, megvetett és meggyalázott leány, akit büszkesége koporsóba visz, milyen szépen játszott?"

Az évadvégi ajándékozási lista 1775-ben újra kissé megváltozott formában mutatja be a társulatot. Ezúttal a következő huszonegy tagja volt: Herr Wahr, Mad. Körnerin, Körner, Christoph Seipp, Friedrich Litter, Elisabetha Pärthlin, Josepha Prothke, Johann Prothke, Theres Christhlin, Franz Christhl, Franciska Reinerin, Carolina Reinerin, Cremeri, Schlezer, Schlezerin et Kind, Charlotte de Ochs, Pauer et Kind, Starke, Spiess.

1775-ben vagyunk először abban a szerencsés helyzetben, hogy a társulat tagjainak nemcsak a nevét, hanem szerepkörüket is ismerjük. Ezeket az adatokat a Gothában évenként megjelenő Theater-Allmanach szolgáltatja, amely évtizedeken keresztül egyik legfontosabb forrása nemcsak az eszterházi, hanem az európai színháztörténetnek is. Madridtól Szentpétervárig évenként ismertette minden lényeges színház, illetve társulat elmúlt évadjának történetét. 1775-ben Karl Wahr társulatát a következőképpen ismertette:

"Magyarországon, Eszterházán és Pozsonyban tartózkodik. Igazgató: Wahr úr. Színművek, és zenés darabok. Színésznők: Christel asszony: kis szerepek. Körnerné asszony: első szerelmes, parasztlányok. Litterné asszony: második szerelmesek. Mauerné asszony: idős szerepek. Reiner kisasszony: szubrettek. Schlezer kisasszony: kis gyermek-szerepek. Schwarzwald asszony: anyák, rangos asszonyok. Schwarzwald kisasszony: első gyermek-szerepek. Színészek: Bodingbauer úr: súgó és kis szerepek. Brokhe úr: első szerelmesek. Christel úr: jóságos apák. Litter úr: második szerelmesek. Schlezer úr: jelentéktelen szerepek. Schwarzwald úr: pedánsok és parasztok. Seipp úr: apák, zsémbes öregek, jellem-szerepek. Wahr úr: szomorújátékban első öregek. Zappe úr: szolga. Zeneigazgató: Haydn úr, Esterházy hercegi karmester."

Ebből a felsorolásból hiányzik Körner, Elisabetha Pärthlin, Therese Klientschin, Starke és Hoffmann neve. Ennek valószínűleg hiányos értesülés az oka, mert az ajándékozási jegyzék feltétlenül hitelesnek tekinthető, hiszen abban csak azok szerepelhettek, akik a nyári évad előadásain valóban közreműködtek. Madám Mauerin viszont, aki az almanach szerint idős hölgyeket játszott volna, nem szerepel a megajándékozottak között. Lehet, hogy csak a téli évad kezdetén, Pozsonyban csatlakozott a társulathoz.

Az új tagok közül Madam Prothkeról tudjuk, hogy bécsi statiszta volt, és Wahr társulatában először 1775. április 2-án lépett fel Stephanie: Die seltsame Eifersucht című darabjának pozsonyi bemutatóján. A Pressburger Zeitung május 3-i tudósítása szerint sikert aratott, s a kritikus Sophia Körner követésére buzdította.

1775 márciusából fennmaradt Esterházy Miklós egy érdekes levele (A. M. 1354), melyet Bécsből intézett Rahier jószágkormányzóhoz. A herceg megtudta, hogy Haydnnak van egy kis bábszínháza, mellyel farsangkor a zenekar közreműködésével előadásokat tartott. Közölte Rahierral, hogy a Kismartonban tartózkodó hercegné születésnapjának előestéjére, március húszadikára éppen ilyesmire lenne szüksége, és kérte, beszélje meg Haydnnal a kismartoni előadás részleteit.

Ez az értékes adat arra mutat, hogy Eszterházán a herceg téli, bécsi tartózkodása alatt sem szünetelt a színházi és zenei élet. Lehet, hogy Haydn a kis bábszínházat azért tartotta fenn, hogy a nyári évadra készülő báboperák próbaelőadásait egyszerűbb színpadi apparátussal még a télen megtarthassa.

A nyári évadról az első adatot a Pressburger Zeitung 1775. május 6-i száma szolgáltatja. Eszerint a Lengyelország közelében fekvő birtokait látogató herceg július elején érkezett vissza Eszterházára. A tudósítás előre jelentette, hogy "szórakoztató időtöltés végett" bálok, színdarabok, bábjátékok és operák váltakoznak majd az eszterházi nyári idény programjában. Az augusztus végi nagy ünnepségekre vonatkozó legközelebbi adatokat a bécsi udvar fogadtatására való előkészületek tudósításaiból meríthetjük.

A Pressburger Zeitung munkatársa augusztus tizenhetedikén jelenti Eszterházáról, hogy a herceg költségeket nem kímélve készül a császári udvar háromnapos megvendégelésére. Az ünnepségekre új opera készült. Szövegét Friberth hercegi énekes, zenéjét pedig Haydn írta. A meglepetések közt nemcsak új opera, hanem új bábdarab is lesz, melyet a herceg udvari költője, Pauersbach írt.

A Pressburger Zeitung az ünnepségekre való előkészületeken kívül az augusztus közepi műsorra is utal. Tizenharmadikától tizenhetedikéig egy híres bécsi színész és drámaíró, az idősebb Stephanie vendégszerepelt Eszterházán. Műsorra került a Der Deserteur aus Kindesliebe, Die Leiden des jungen Werthers és Haydn kísérőzenéjével a Zerstreute.

Eközben lázasan folytak az előkészületek az udvar méltó fogadására. A vendégfogadót tizenkét tágas szobával, egy egész emelettel megnagyobbították, és a kísérethez tartozók számára a környező falvakban több, mint száz szobát készítettek. A közeli városokból, Sopronból, Pozsonyból, Kőszegről és máshonnan számos kereskedő, kávéfőző és alkalmi árus érkezett, hogy a vendégsereget mindennel ellássa. Az udvar Ferdinánd főherceg és Beatrice D'Este vezetésével augusztus huszonnyolcadikán délután három órakor indult Bécsből, és nyolc órakor érkezett Eszterházára. Útközben a vendégek a soproni Esterházy palotában frissítőket kaptak, s a városi tanács és nemesség üdvözleteinek fogadása után folytatták útjukat. Sopronból Eszterházáig már hercegi kurír vezette a fényes menetet, és ágyúdörgés jelezte érkezését. A Széplaktól Eszterházáig vezető út mentén a vendégeket a herceg környékbeli jobbágyai zászlókkal, trombitaszóval és üdvözlő kiáltásokkal fogadták, a kastély előtt pedig lombbal díszített emelvényen trombitások és dobosok zenéje üdvözölte őket. A kastély főbejárata előtt kétoldalt a herceg gránátosai és a kastélybeli alkalmazottak sorakoztak parádés rendben: huszonnégy inas gála uniformisban, hat futár, hat hajdú, hat testőr, a hercegi zenekar, a vadászok, a tisztviselői kar, hat magyar és hat német apród.

Az ünnepélyes fogadtatás után a színházban "egy kis német színmű" került előadásra, majd a park és a kastély kivilágítása és ünnepi vacsora következett.

Másnap, huszonkilencedikén reggel a tábori zenekar ébresztette a vendégeket, s a délelőtti kastélynézés után a díszteremben, a Sala Terrenában és a bábszínházban parádés ebéden vettek részt. Délután kikocsiztak a parkba, megnézték a Diána-, Nap-, Szerelem- és Fortuna-templomokat, és az újonnan épült Ermitaget, visszajövet pedig betértek a színházba, hogy Haydn új, háromfelvonásos operáját, a L'incontro improvvisot megnézzék. A cselekmény happy-enddel végződő naiv szeráj-história, divatos csemege az akkoriban kínai és török egzotikumért lelkesülő közönség számára. A Pressburger Zeitung szerint a darab nagyon mulatságos volt, a zene pedig, mint Haydn esetében természetes, nagyszerű. Az egyetlen eszterházi színpadi jelenetet ábrázoló festmény a törökös jelmezek után ítélve valószínűleg ennek az operának egy jelenetét örökíti meg (99. 1.).

Vacsora után a nagy kínai teremben álarcos bál következett, melyen ezerháromszáz-nyolcvanan vettek részt.

A harmadik nap délelőttje csendben telt el. Az ágyúk, melyek minden nap oly sokszor jelentettek valami újdonságot, ezúttal szintén hallgattak. Délután a vendégek kikocsiztak a parkba, s a herceg úgy vezette őket, hogy észrevétlenül arra az útra térjenek, melyen falusi vásárt rendeztek. A fasor két oldalán felállított huszonnégy lombdíszes bódéban a vendégek nemcsak mindenféle apróságot, hanem aranyból készült, drágaköves ékszereket is vásárolhattak. Innen egy tisztásra értek, ahol minden eddigi eszterházi ünnepség népies műsorszámánál érdekesebb látvány fogadta őket: "Miután a különböző mutatványos bódékat megszemlélték, egy nagy, nyílt térségre értek, amely egy párisi boulvardéhoz hasonló látványt nyújtott. Látható volt l. Pulcinella-szinpad, 2. vásári kikiáltó-bódé, 3. éneklő képmutogatónő, 4. egy foghúzó standja, 5. tér, ahol paraszt-muzsikára táncoltak, 6. két dobogó zenészek számára. Mihelyt a térségre értek, különleges vidámságok tanúi lehettek. Arlequin, Pirot és Balliazo, a három ismert bohócfigura, akárcsak Párizsban, mutogatni kezdte művészetét; ezután lovon megérkezett a fogorvos, műlovakon ülő kisérettel, majd egy hatökrös fogaton a vásári kikiáltó; kocsiját majmok, oroszlánok és tigrisek kisérték. A kikiáltó egy nagy papírra festett képeken mutogatta összes kúráit, melyeket elég mulatságosan magyarázott. Aztán mindegyik elfoglalta a helyét, és megmutatta művészetét. Monsieur Bienfait, aki a herceg valóságos szolgálatában áll, bábjainak ügyes fordulatait mutatta, a párisi foltozó varga pedig egy kis bohózatot játszott. A kikiáltó a maga tudományát magasztalta, a fogorvos egy tizennyolc láb magas gólyalábon, mint Grosser Thomas, foghúzó-ügyességét fitogtatta, az éneklő képmutogatónő pedig francia dalban magyarázta festett rémtörténeteit."

Ebben az erdei tisztáson rendezett vásári jelenetben érdekesen tükröződik az osztrák rokokó ízlés idilli népiesség-igénye és a kor éppen ilyen jellemző hivalkodó franciáskodása. A lombkoszorúzta tisztáson Bienfait, a bábszínház játékmestere, bizonyára olyan csinosan rendezte el a vásári komédiások csoportjait, hogy egyenesen porcelánba kívánkoztak. Csak éppen a legjellemzőbb osztrák népi figura hiányzott közülük, Hanswurst - nehogy az eredeti Théâtre de 1a Foire hangulaton csorba essék.

A vásári komédiások megtekintése után a bábszínházban Pauersbach Alceste című operaparódiáját adták elő, majd tűzijáték és vacsora után újra álarcos bál következett.

Harmincegyedikén délelőtt szarvasvadászat volt, délután pedig Carl Wahr társulata a következő szereposztásban mutatta be Regnard Der Zerstreute című vígjátékát:

Leander:	Wahr úr
Mad. Crognac:	Partlné
Isabelle, a leánya:	Prothkené
Clarice, Leander szerelme:	Körnerné
Fivére, a lovag:	Litter úr
Valr, Leander nagybátyja:	Christl úr
Karl, Leander szolgája:	Cremeri úr
Johann:	Schlezer úr
Lisette:	Reinerné

Vacsora után a társaság a tábori zenekar kíséretében a park nagy, ovális térségére vonult, hogy a díszkivilágítást megtekintse. "A tér pompásan ki volt világítva, és nagy, áttetsző festmények, cserepes virágok, füzérek díszítették. Középen csupa fényben és ragyogásban egy gloriett emelkedett, melyről az uraságok az egész kivilágított teret egyszerre áttekinthették." Egy ágyúlövésre pillanatok alatt kétezer magyar és horvát paraszt özönlötte el az üres térséget. Zászlókat lobogtatva népi hangszereik zenéjére táncba kezdtek, "és a levegőt vidám kiáltásokkal töltötték be." Mikor az előkelő vendégek az egyébként reggelig tartó népünnepélyről visszatértek a kastélyba, hogy részt vegyenek egy utolsó bálon, a parkot megszámlálhatatlan zöld lampion világította meg.

"Fényes" Miklós életében ez volt az utolsó nagyszabású ünnepség Eszterházán. Ezentúl egyenletesebbé és intenzívebbé vált az eszterházi színházi élet, és az egész környéket megmozgató parádés ünnepségek elmaradtak.

Carl Wahr társulatának 1776. évi működéséről az 1777-ben megjelent góthai almanach tájékoztat. Ezúttal nemcsak a társulat színészeit sorolja fel a szerepkörök megjelölésével együtt, hanem a kiemelkedőbb színészi teljesítményekről is tudósít, s így bepillantást enged a társulat műsorába.

Az almanach szerint az év folyamán hatan távoztak a társulat kötelékéből: a Christel és a Prothke házaspár, továbbá Cremeri és Seipp színészek. Wahr azonban nemcsak a távozók helyett szerződtetett másokat, hanem további tagokat is vett fel, s így társulatának létszámát az év végére huszonhatra emelte. Hogy ezek a változások már az eszterházi évad előtt vagy alatt megtörténtek-e, nem tudjuk. Lehet, hogy csak az eszterházi évad végén következtek be, mikor az együttes ezúttal nem Pozsonyba, hanem Salzburgba távozott.

1776 végén tehát Carl Wahr vezetése alatt a következő színészek működtek:

"Színésznők: Herdlidschka kisasszony: szubrettek és szerelmesek. Klimetsch asszony: komikus anyák, kerítőnők, zsémbes és kényeskedő szerepek. Körner asszony: első szerelmesek, hősnők, paraszt menyecskék, naiv szerepek. Matauschin kisasszony: szerelmesek, fiatal, gyengéd szerepek, szubrettek. Riedlné asszony: nemes, gyengéd anyák. Rosnerné asszony: kezdőszerepek. Schlötzer kisasszony: kis szerepek. Súgónő: Reinerné asszony. Színészek: Bauer úr: mellékszerepek, ő a díszletfestő. Bauer kisasszony: kis gyermek-szerepek. Bulla úr: heves, civódó öregek és más száraz szerepek. Haym úr: tisztek, nyers petitmaitre-ek és intrikus szerepek. Klimetsch úr: kis szolgák, és pedánsok. Körner úr: komikus szolgák, zsidók, karikatúraszerepek. Litter úr: szerelmesek, fiatal hősök, lovagok, néha gyengéd apák. Riedl úr: komikus öregek, szolgák, vastag humorú szerepek. Rossner úr: jóságos öregek, katonák. Schienagl úr: szerelmesek, ifjú-szerepek, gavallérok. Schlötzer úr: öreg szolgák és parasztok. Ifj. Schlötzer úr: gyermekszerepek. Schulz úr: apák és szolgák. Spiess úr: komoly és száraz szerepek. Wahr úr: első szerelmesek, nemes apák, hősök, szenvedélyes és tréfás szerepek, illemtudást igénylő szerepek. Lappe úr: első szolgák és ostoba szerepek."

Az almanach a társulat tagjainak és szerepkörüknek felsorolása után azt is közli, hogy az újonnan szerződtetett színészek 1776-ban milyen szerepekben léptek először színpadra:

Ha a felsorolt színművek közül néhányat Salzburgban is tanult be a társulat, bizonyosra lehet venni, hogy nagyobb részüket már Eszterházán is játszotta. Riedl asszony "Kapelletné" szerepéből arra lehet gondolni, hogy valamelyik átdolgozásban már a Romeo és Julia is bekerült a társulat repertoárjába.

A góthai almanach ebben az évben Eszterházáról nemcsak Wahr társulatát ismerteti, hanem a hercegi opera és bábszínház együttesét is. Eszterháza helyett azonban tévesen Pozsonyt jelöli székhelyül és a neveket is hibásan közli. E pontatlanság miatt adatait fenntartással kell fogadni. Az almanach szerint az opera igazgatója és a bábszínház vezetője is Pauersbach volt. Nincs kizárva, hogy Pauersbach a bábszínházon kívül ebben az időben az operatársulatot is vezette, de ezt semmiféle más adat nem erősíti meg. Később bizonyosan tudjuk, hogy az opera igazgatója Bader hercegi könyvtáros volt. Az almanach közli az énekesek névsorát és feljegyezte, hogy Dichtlerné 1776. szeptember 24-én a L'isola d'amore Belinde szerepében hirtelen rosszul lett, s alig mondta ki, hogy nem tud a lábán megállni (non posso piů sostenermi in pie), a színpadon holtan esett össze.

A fennmaradt operalibrettók azt bizonyítják, hogy ebben az évben a hercegi énekes gárda legalább öt operát tanult be, és adott elő, s először történt meg, hogy ezek nem Haydn művei voltak. Ez a tény rendkívül fontos változásra hívja fel a figyelmünket. Mivel ettől kezdve évenként hat, hét, nyolc libretto is készült a hercegi opera számára, a herceg valószínűleg 1776-ban határozta el, hogy azontúl a prózai és bábműsorral párhuzamosan operaelőadásokat is folyamatosan tartat saját énekeseivel. A hercegi operatársulatnak a góthai almanachban való következő évi szereplése is erre mutat.

Az eszterházi operajátszás történetének ezt a cezúráját a fennmaradt kottaanyag is igazolja. Az Orsz. Széchényi Könyvtár Zenei Osztálya őrzi az Esterházy család felbecsülhetetlen értékű kottagyűjteményét, melynek törzsanyaga a 18. század közepétől az 1810-es évekig rendszeresen gyűjtött kéziratos operai anyag. E gyűjtemény legnagyobb értékei a Haydn autográfok, melyek közül Haydn saját műveinek kéziratait a zenetörténet ismeri. Nagy érdeklődésre tarthat azonban számot az Eszterházán előadott operák Haydn által átjavított, sőt átdolgozott, eddig teljesen ismeretlen zenei anyaga, melyet Bartha Dénes és Somfai László publikál a közeljövőben. E gyűjtemény 1776 előtti kéziratain Haydn kezenyomát nem lehet felfedezni, de 1776-tól kezdődően egyre szaporodnak Haydn javításai s gyakran egész áriákat teljesen újraír. Haydn opera-karmesteri munkájának ezek a rendkívül érdekes árulkodó jegyei tehát szintén indokolják azt a megállapítást, hogy az eszterházi operaelőadások csak 1776-ban váltak rendszeressé. Addig a hercegi énekesgárda csak kivételes alkalmakkor, és csak Haydn műveinek tolmácsolására lépett színpadra.

Végül hét új kiváló operaénekes szerződtetése ebben az évben kétségtelenül arra mutat, hogy a herceg új lendületet akart adni az eszterházi operajátszásnak. Az új énekesek: Benedetto Bianchi, Pietro Gherardi, Vitus Ungricht, Marianna Puttler, Marie Elisabeth Trever, Marie Elisabeth Prandtner, Katharina Poschwa. (Az utóbbiról Pohl tévesen közli, hogy 1777-ben szerződtették.)

A bábszínház műsora az operáéval ellentétben már 1773 óta folyamatosnak látszik. Erre enged következtetni, hogy Michael Ernst már említett kérvényében 1773-tól 1776-ig folyamatos bábszínházi szolgálatról ír, s a műsorból a góthai almanach is már kilenc darabot említ: Alceste, Dido, Demophon, Genovefens 1., 2., 3., 4. Theil, Der Herrensabbath, Philemon und Baucis. Ezt a számot még egy, éppen 1776. évi libretto alapján tízre egészíthetjük ki: Die Fee Urgele. Lehetséges, hogy ekkor már ennél is bővebb volt a bábszínház műsora, hiszen a rendelkezésre álló források nem tekinthetők teljeseknek. Haydn művei közt a Didón és a négyrészes Genovefensen kívül a zenetörténet még egy bábjátékot tart számon: Die bestrafte Rachgier oder das abgebrannte Haus. Ennek az előadásáról azonban semmit sem tudunk.

Az 1776-ban előadott öt dalmű közül Dittersdorf Il finto pazzo per amore című operájának szövegkönyve az évszámon kívül közelebbi időmegjelölést nem ad, de a L'isola d'amore (Sacchini) a libretto szerint nyáron, az Il barone di rocca antica (Dittersdorf), a La buona figliuola (Piccini) és a Lo sposo burlato (Dittersdorf) ősszel került bemutatásra.

Feltűnő, hogy a bemutatott öt dalmű közül három Dittersdorf szerzeménye. Nem tudjuk, ki ajánlotta őt a hercegnek, de annyi kiderül 1776. dec. 16-án írt leveléből (A. M. 87), hogy felsorolt műveit az Eszterházára éppen ebben az évben szerződtetett Ungricht Kammermusicus kivétel nélkül ismeri, tehát valami közelebbi kapcsolatban lehetett vele. Dittersdorf levelében Pauersbachot is említi, akin keresztül eljuttatta a herceghez szerzeményeit. Ennek azonban nem biztos, hogy barátság a magyarázata. Ha a góthai almanach nem téved, és Pauersbach valóban az operatársulatnak is igazgatója volt, akkor természetesen rajta keresztül vezetett a szolgálati út.

Az 1776. évi eszterházi operai élet érdekes epizódját őrzi három akta (A. M. 1366,1367, 1368). A Finto pazzo per amore október 24-i előadásán, miközben Catharina Boschwa egy áriát énekelt, s közben "bolondos módon kellett állnia", Benedetto Bianchi, akivel együtt volt a színpadon, a földre hajolva botjával kétszer felemelte az énekesnő szoknyáját. Az ízetlen tréfát Catharina Boschwa csak a harmadik kísérletnél vette észre, valószínűleg a közönség - köztük férje figyelmeztetésére. Másnap Anton Boschwa és felesége kellő elégtételért kérvénnyel fordult a herceghez, aki Bianchit kétheti elzárásra, nyilvánosan kiszolgáltatandó ötven botütésre, és a következő előadáson, október 27-én nyilvános hocsánatkérésre ítélte. Az olasz nyelvű bocsánatkérő szöveg szerint (A. M. 1366) az énekes először a herceg iránti tiszteletlenségért, másodszor a közönséget, és harmadszor az énekesnőt sértő botrányos viselkedéséért kért bocsánatot.

1777-ben az eszterházi színjátszás fontos korszaka zárult le. Carl Wahr színtársulata ebben az évben már nem játszott október végéig, mint korábban, hanem már júliusban visszatért Pozsonyba, onnan pedig augusztusban Pestre utazott. 1788-ban újra Pesten és Pozsonyban játszott, 1799-ben pedig Prágába távozott, és Magyarország területére nem is tért vissza többé.

Carl Wahr 1777. évi csonka műsoráról semmit sem tudunk, de az opera és bábtársulat működéséről van néhány adat.

Az év kezdetén Haydn megbízást kapott a császári udvartól, hogy az udvari opera számára írjon új olasz operát. El is készült a La Vera costanza zenéjével, de bizonyos intrikák következtében a szereposztás körül keletkezett nézeteltérés miatt visszavonta kéziratát, s műve csak 1779-ben, Eszterházán került előadásra.

1777. július 8-án Clemens Wenzel trieri választófejedelem elökeIő társaságban Bécsbe érkezett a város megtekintésére. Maria Terézia a schönbrunni kastélyban látta vendégül, és szórakoztatására kölcsönkérte Esterházy Miklós zenekarát, Opera- és bábtársulatát.

A Wiener Diarium tudósitása szerint az Esterházy ,,Bande" a schönbrunni kastélyszínházhan július 9-én ,,Spektakel"-t adott. 11-én a zenekar a királynő jelenlétében asztali zenét szolgáltatott, 14-én pedig a Esterházy ,,Bande" ,,prächtiges Schauspiel"-t mutatott be.

A ,,Spektakel" valószinűleg a Dido bábopera, a ,,prächtiges Schauspiel" pedig az eszterházi repertoár valamelyik darabja, esetleg Haydn egy elkészült, s Eszterházán csak később bemutatott operája lehetett. A Didóról az 1778-ban megjelent góthai almanach a bábtársulat tevékenységenek ismertetése után a következőket közölte: ,,Az elmúlt évben egy új előadás 6000 forintba került, és olyan pompás volt, hogy maga a császárné is látni óhajtotta. Ezért Schönbrunnban építettek egy színpadot, s a bábokat és díszletekel. Bécsbe vittek."

Az 1777. augusztus 3-án a herceg második fiának, Miklósnak Weissenwolf Mária Anna Franciskával kötött házassága alkalmából Eszterházán rendezett ünnepség újdonsága Haydn Il mondo della luna című vigoperája volt. Ugyanekkor került színre egy érdekes bábjáték, melyet már a góthai almanach is említett: Genovefens 4. Theil, amely a színpadi apparátust a legnagyobb feladatok elé állította. A számtalan színváltozás között szerepel lakomára feldíszített kastélyterem, képtár, pokol, kivilágított város stb. A fennmaradt hasonló jcllegű bábszövegkönyvekből, az előadások mesébeillő költségeiről, a gazdag kiállítást és gyors színpadi gépezetet emlegető leírásokból arra kell következtetnünk, hogy a bábszínházi előadások lényege a gyorsan pergő, változatos és pompázó színpadképek sorozata volt, amely a különleges barlang-nezötér közönségét egy elvarázsolt birodalom álomvilágába ringatta.

Az 1777-es évadban az Il mondo della lunan kívül az operatársulat tavasszal még Gassmann L'amore artigiano és ősszcl Dittersdorf Arcifanfano re de'Matti című vígoperáját adta elő.

1778-ban a góthai almanach kivételesen nem számolt be az eszterházi színházi eseményekről, pedig ez volt az első évad Eszterházán, amely januártól decemberig tartott. A müsort nem is egy, hanem az operaegyüttesen kívül három színtársulat is szolgáltatta.

Az előadott operákat, bábjátékokat és prózai műveket az egész évi hangversenyműsorral együtt egy rendkívül értékes kimutatás sorolja fel, melyet az Országos Levéltár Őriz. (Jelzete: Hg. Eszterházy levéltar, Fasc. 2461. 1-7 lev. Pohl annak idején teljes egészében közölte, de forrását - mint máskor sem - ebben az esetben sem jelölte.)

A műsor szerint hetenkint kétszer - csütörtökön és vasárnap - operaelőadás volt, más napokon színművek és hangversenyek váltakoztak. Az évad elso előadása január 25-én történt. Ezen a napon a Die Grenadiere cimű vigjáték, és egy Polyphemus című darab kelült színre. Márcins 10-ig, a ,,Paulische Truppe" első fellépéséig az operatársulat előadasaitól eltekintve ezen a kettőn kivül összesen csak három színmű szerepelt a repertoirban: Albert Bienfait és Franz Christl két pantomimja, - Arlequin der Hausdieb és Arlequin als Todtengerippe - továbbá egy Bellandra című darab.

Albert Bienfait a gothai almanach szerint korábhan az eszterházi bábszínház gépésze volt, Franz Christl pedig Wahr társulatánnk tagja. Az 1778. januar 23-án kötött szerződésben (A Th. 58) kötelezték magukat, hogy, január 24-től március 3-ig Icgalább öt személlyel pantomimeket adnak elő Eszterházán, ,,oly gyakran, ahogy őfenségenek tetszeni fog". A kis társulat járandósága lakás, fűtés-, világitáson kívül heti öt forint harminc krajcár volt. Mivel a szerződés csak a pantomimeket említi, lehet, hogy a két ismeretlen szerzőjü, és a műfaj megjelölése nélkül feltüntetett szinpadi mű is pantomim volt. A társulatnak e rövid idő alatt nem sok dolga akadt: összesen négyszer adott műsort.

A szokás«s eszterházi nyári szezon 1778-ban már márciusban megkezdődött. Az említett évi műsorban március 10-ről feljegyezték, hogy ekkor volt a ,,Paulische Truppe" első fellépése. A társulat összetételéről és történetéről meglehetösen keveset tudunk. A műsor megjegyzéseiből mindössze hét színész neve derül ki: Ulrich, Bachmayer, Lamberti es Mayer színészek, a Wahr társulatában már szerepelt Schwarzwald családból anya és leánya, továbbá Mayer nővére, aki később Ditelmeyer felesége lett. Johann Mayer, Pauli társigazgatója a nyolcvanas évek második felében négy évadon át szerepelt Eszterházán saját társulatával.

Pauli és Mayer repertoárját a nagyszámú, ma már teljesen ismeretlen népies polgári vígjáték mellett erős klasszikus műsor jellemzi: bemutatásra került Lessing Emilia Galottija és Minna von Barnhelmje, Goethc Stellája, Beaumarchais Barbier von Sevilienje, és Diderot Hausvaterja. A műsorban szereplő Julie und Romeo és a III. Riehard Shakespeare átdolgozás lehetett, talán Weisseé, amely alig egy évtizede jelent meg. Az 1778-as bábjátékujdonság a Das laendliche Hochzeitsfest, Josef Karl von Pauersbach utolsó darabja volt, melyet Eszterházán mint udvari költő és színigazgató írt. Még ebben az évben feleségül vette Maria Anna Tauber énekesnőt, s vele együtt az év végén Oroszországba utazott. Pauersbach távozásával lezárult az eszterházi bábszínház öt évig tartó virágkora, melynek műsorát javarészt az ő darabjai szolgáltatták.

Maria Anna Tauber csak ebben az egy évadban volt az Esterházy-operatársulat tagja. Általa a hercegi színház a bécsi udvari operával került kapcsolatba. Márciusban a Tonkünstler Societat egyik hangversenyén megtetszett a hangja II. Józsefnek, és az ő kivanságára megkapta az ndvari opera következő újdonságának, Grétry egyfelvonásos Lucile című dalművének címszerepét. A Junius 29-én megtartott bemutatón azonban nem érte el a várt sikert, s így nem szerződtették véglegesen. Lehet, hogy ez a sikertelenség is hozzájárult ahhoz, hogy a Pauersbach házaspár külföldre indult szerencsét próbálni. (Pohl. i. m. 1/2. 19. 1.)

Pauersbach további sorsát homály fedi. Mindössze néhány levél nyújt némi tájékoztatást, melyeket 1784 és 1789 között írt a hercegnek. A leveleket 1784-85-ben Regensburgból, 1187 és 89 között Nürnbergből küldte. Az elsö és utolsó levél kivételével sablonos újévi vagy névnapi jókívánságok, de azért mindegyikőI kiérzik Pauersbach nosztalgiája sz Eszterházán töltött évek után.

Az első, 1784. október 8-án Regennburgból irott levél (A. Th. ·2.) Pauersbach nagyon is hiányosan ismert műveinek jegyzékét fontos adattal bővíti. Pauersbnch felajánlja benne a hercegnek a levélhez mellékelt német nyelvű Orfeus-szövegkönyvét, melyet - mint írja - igyekezett ugyanoIyan szórakoztatóva tenni, amilyen az olasz eredeti. Ezek szerint átdolgozás lehetett, valószínuleg az akkor még működó eszterházi bábszínház számára. A kézirat sorsaról nincs további adat. A nyomtatott eszterházi szövegkönyvek között nem szcrepel, Bertoni 1788-ban előadott Orfeus dalművéhez pedig olasz libretto készült. Pauersbach a felajánlott szövegkönyvért valószínűleg megkapta a szokásos jutalmat, de műve nem került bemutatásra.

Az utolsó levelet (A. Th. 10.) 1789. februar 27-én írta Nürnbergből. Kiújuló betegsége miatt, melyet tizenhat évvel azelőtt, még Eszterházán szerzett, orvosi tanácsra hivatkozva jó magyar óbort kért a hercegtől.

Az eszterházi színház műsora 1778-ban a szokástól eltérően nem zárult le október végén. A Pauli-Mayer társulat ugyan október 28-án a Das gerettete Venedig előadásával elbúcsúzott Eszterházától, de a műsorban egy napi fennakadás sem történt. Másnap az eszterházi operatársulat Piccini Astratto cimű operáját adta elő, harmadnap pedig már az évi műsor feljegyzése szerint ,,Fing die Diwaldisehe Truppe an mit Amalie oder die Leidenschaften"

Franz Josef Diwald társulata Wahr után a második együttes, amely hosszú időre gyökeret vert Eszterházán. Működése hétéves korszakot ölel fel 1778-tól 1785-ig. Korábban Pozsonyban, Badenben, Pesten és Sopronban fordult meg.

Az első okmány, amely Diwald társulatának Eszterházára való szerződtetésére vonatkozik, 1778. július 4-én kelt Eszterhazán (A. Th. 33). Ez egy nyilatkozat, melyben Diwald kötelezettséget vállal, hogy november elsejétől kezdve tizennégy megfelelő színésszel előadásokat tart Eszterházán, s amint ez már történni szokott, megígéri, hogy társulata lényegesen jobb lesz az előtte járónál, a Pauli és Mayerénál. Megígéri továbbá, hogy impozáns ruhatárat szerez be, s ha egészen a böjt kezdetéig maradhat Eszterházán, gondoskodik a közben távozó színészek megfelelő pótlásáról. Az évi műsorkimutatás szerint Diwald társulata már október harmincadikán megkezdte szereplését. Utnlsó előadása december 22-én volt, illetve ezen a napon zárul a kimutatás.

A ,,Pauli-Mayerische Truppe" és Diwald együttesének repertoárját mai szemmel szinte hihetetlen változatosság jellemezte. Míg az operatársulat egy dalművet sokszor ismételt, a két színészegyüttes naponként új műsorral lépett szinpadra. Pauli és Mayer társulata nyolc hónap alatt százharminc bemutatót tartott, és csak tizenegy darab előadását ismételte meg. Diwaldék két hónap alatt ötven szinművet adtak elő, és csak hármat játszottak kétszer. A két együttes műsorában nyolc közös darab szerepelt, tehát 1778-ban Bienfait és Christl előadásait is számítva, összesen száznyolcvankét nem operai színpadi mú előadásában gyönyörködhetett a hercegi udvar. (ld. 241-247. I.).

A nagy szám jelentőségét némileg csökkenti, hogy viszonylag sok egy- és kétfelvonásos mű szerepelt a műsorban, de a sok darab betanulása és a szükséges Próbák megtartása még így is igen nagy megterhelést jelentett a kislétszámú társulatoknak. A nagy repertoár magyarázata a kis közönség volt. A társulat akár magánszínházakban, akár vidéki városokban szerepelt, ugyanannak a darabnak az előadására nehezen tudott többször is telt nézőteret teremteni a színházban.

Az 1778. évi műsorban öt új és négy régebben bemutatott opera szcrepelt. A régebbiek közül: II finto pazzo per amore, Il barone di rocca antica, La buona figliuola, Arcifanfano, re de' Matti. Az újak: La sposa fedele (Guglielmi), La frascatana (Paisiello), L'astratto (Piccini), II geloso in cimento (Anfossi) és La locanda (Gazzaniga). Az évi műsor többszöri megjegyzése - ,,őfenségének Bécsből való visszatérésekor" - arra mutat, hogy ebben az évben az eszterházi színházi élet nem függött szigorúan a herceg jelenlététől, és akkor is volt előadás, ha ,,Fényes" Miklós Bécsben tartózkodott.

Franz Diwald társulata az eszterházi évadok közti téli hónapokat soproni és wiener-neustadti vendégszereplésre használta fel (A. Th. 45.). 1779-re a herceg már az előző év novemberében lekötötte az együttest: körülbelül a régi feltételekkel. A szokásos napi egy komédián kívül, egy bábelőadáshoz is gondoskodni kellett szerepolvasó színészekről. A megállapodás a hamvazószerdától október 18-ig terjedő idaszakra szólt. Ezt a szerződést változatlan tartalommal, 1780-ra és 1781-re is meghosszabbitották (9. Th. 36.). A szerzödés egy másik példánya szerint (A. Th. 37.) -, amely azonban csak 1779-re szól - Diwald társulata október vége helyett december 18-ig kötötte le magát Eszterházára.

Az 1778/79-ben működő társulat névsorát csak hiányosan ismerjük. Az első két előadásról oktober 30-án és 31-én az 1778. évi műsor a következö nyolc szinész nevét jegyezte fel: Mlle. Knapp, Messrs. Bartly, Schilling, Durst, Weiss, Hr. Menninger, Mad. Soliman, Mlle. Biwald. (Diwald!)

A nyolc színésa közül négy - Durst, Schilling, Weiss és Diwald 1780-ban is tagja a társulatnak, tehát a Diwald házaspáron kívül ők alkothatták 1779-ben is a törzsgárdát. Ezen a hat színészen kívül 1779-ben még valószínúleg a Wahr és Pauli-Mayer együtteséből már ismert Schwarzwald család tartozott a társulat kötelékébe, mert 1780-tól kezdve Diwald minden névsorban emliti. Valószínűleg akkor csatlakozott a társulathoz, mikor 1778 októbcr végén Pauli-Mayerékat Diwald színészei váltották fel Eszterházán.

Az 1779. évi eseterházi repertoárból csak az opera-újdonságokat ismerjük. A nyolc új bemutató azt bizonyítja, hogy az operatársulat évről évre fontosabb szerephez jutott. Ebben az évben került előadásra Haydn két évvel azelőtt a bécsi udvari opera számára írt La vera costanzaja és új műve, a Metastasio szövegére írt L'isola disabitata. Haydn két operáján kívül a L'amore soldato (Sacchini), Le gelosie villane (Sarti), Metilde ritrovata (Anfossi), Le due contesse (Paisiello), L'isola d'Alcina (Gazzaniga), és az I Visionari (Astaritta) bemutatóit lehet igazolni.

1779-ben három kisebb ünnepség volt Eszterházán. Sacchini operája Forgach grófnak Grassalkovich Ottilia grófnővel nov. 21-én kötött házassága alkalmából, a L'isola disabitata pedig ,,Fényes" Miklos névnapján került előadásra. A Wierner Diariumnak az Anna-napról, a hercegné névnapjának megünnepléséről szóló beszámolója nem tesz említest színházi előadásról, de leírja a fényes álarcos-bált, melyen hatszáz személy vett részt. Föképpen az álarcok tarka sokfélesége, meg Vénusz és Ámor pompás bevonulása tetszett a vendégeknek.

Az 1779-ben előadott nyolc opera-újdonsag közül az, I visionari szövegkönyvének nem maradt nyoma, ezért előadására csak Bader könyvtárosnak egy feljegyzéséből következtethetünk (A.M.3754.). Bader a herceg rendelkezésére Pietro Travagliának az I visionari jelmeziről készült kimutatását bírálta e1. Feljegyzése nemcsak a műsor adatainak kiegészítése miatt figyelemre méltó, hanem azért is, mert a színház belső életére, szervezetére, a hemutatókat megelőző munka menetére enged következtetni. KiderüI belőle, hogy Travaglia hatáskörébe nemcsak a díszlettervezés, hanem a jelmezekről való gondoskodás is tartozott. Arra azonban sem ebben a feljegyzésben, sem későbbi iratokban nincs adat, hogy Travaglia tervezett-e maga is jelmezeket.

A szóban forgó írás továbbá első dokumentuma annak a gyakorlati munkának, amelyet Bader hercegi könyvtáros az eszterházi színházi élet új szervezeti szabályzata értelmében mint a színház adminisztratív igazgatója végzett. Az ő neve szinházi vonatkozáshan eddig kétszer fordult elő. A gothai almanach 1777-ben és 1778-ban Pauersbachhal együtt mint a bábszínház házi szerzőjet említi. Műveiról közelebbi tudomásunk nincs. Az 1778 februárjában szerkesztett, és 1779 júliusában egy záradékkal kiegészített ,,lnstruction", vagyis a színhaz új szervezeti szabályzata Badert adminisztrativ igazgatóvá léptette elő. A színház munkájának keresztmetszetét bemutató fontos dokumentum teljes szövege a következő (A. Th. 89.) :

mivel színházunk igasgatását könyvtárosunkra, Baderre bízzuk, szükségesnek találtuk, hogy számára, valamint a színházhoz tartozó többi személyek számára a következő utasítasokat előírjuk, melyekhez említetteknek szigorúan kell igazodniok és alkalmazkodniok.

l-mo. Ami a zenekart és a szereplőket illeti, valamint a súgást melynek ellátására a kottamásoló vétetett fel, ezekről karmesterünk, Haydn fog gondoskodni, s a hozzá tartozók közt rendet fog tartani.

2-do. A felső igazgatást végző Bader alá fognak tartozni az ácsok, a ruhatáros, a szolgák, darabontok és a színházhoz tartozó más személyek, de úgy, hogy előzetes tudtunk nélkül ő semmin se változtasson, semmit ne növeljen vagy csökkentsen.

3-tio. Mivcl Bader kijelentette, hogy a festő Travaglio igen ügyesen és alkalmasan tud neki a színhaz igazgatásában segédkezet nyújtani, a díszletek és a világítás elhelyezése és gondozása végett az említett Travaglio Bader mellé adatik (mivel ért a festészethez, a díszletek változtatásához és elrendezéséhez), aki a színházi emberekre felügyel, és Badernak zavarok elkerülése végett rnindenről jelentést tesz, de önálló jogkör nélkül, mivel továbbra is Cabinet Mahlerünk alá fog tartozni.

4-to. A kiadásokról, az átvett dolgokról és változásokról Bader pontos jegyzőkönyvet fog vezetni (hogy minden biztosan és rendben megtalálható legyen), és ezért mindenki felvilágosítást és számadást ad neki a kezében levő dolgokról, hogy ő negyedévenként szinten elszámolhasson.

5-to. Hogy a kiadások a jövőben biztosak és ismertek legyenek, egy-egy opera előadása alkalmával a parókamester egy forintot, a szabó harminc krajcárt, és Händlné szintén harminc krajcárt fog kapni.

6-to. A színpadon mindent a következő személyek fognak elvégezni: az öt színházi szolgálatra rendelt ács, nevezetesen Corbínian, Philipp, Stephan, Johann és az inas, továbbá Weber, az acs, Zimmermann és Andre gránátosok. Minden próbáért és előadásért mindegyikük hét krajcart kap.

7-mo. A szabómester szükség esetén két legényt köteles ingyen statisztának állítani, a kárpitos és az asztalos pedig szintén kötelesek ingyen statisztákként szolgálni.

8-vo. A kéményseprö az esetleges túzveszélyek elkerülése végett az előadások alatt a színházban álljon készenlétben.

9-mo. Minden veszély megelőzése végett egy órával minden opera, színmű, vagy hangverseny előadása után az ügyeletes káplár Zimmermann gránátos és egy darabont tekintse meg a szinházat. Alhadnagynnk az erre vonatkozó parancsot meg fogja kapni.

10-mo. Bader tudta és akarata nélkül az elöadások alatt egy darabont sem hagyhatja el a színházat, és ne merészeljen haszontalan dolgokat kívánni. Ha valami megtörténne, Bader köteles jelenteni és a tettének minősége és körülményei szerint megbüntettethetik.

11-mo. Handlné és a szinházhoz tartozó minden személy köteles a mgbizatásokat szó nélküI teljesíteni, és kerülni a rendetlenséget. Ellenkezö esetben a kihágókat a megtett jelentés alapján büntetésben kell részesiteni, illetve - ha a körülmények úgy hozzák - el kell bocsátani.

12-mo. Azokon kívül, akikre Bader véIeménye szerint szükség van, a próbák vagy előadások tartama alatt senki semmiféle ürüggyel sem léphet a színpadra, bárki legyen is.

13-tio. Végezetül ezeket a pontokat szigorú betartás és teljesítés végett a színházhoz tartozó minden személlyel ismertetni kell, s a különben elmaradhatatlan büntetés vagy elhocsátás ellen nem lehet fellebbezni.

Ennek az utasításnak értelmében előzetes tudtunk és szemlénk nélkül a színházi kellékeken változtatni, azokat gyarapitani vagy csökkenteni nem szabad. Ezért a jövőben minden általunk aláírt megbizatást titkári hivatalunkban jegyzőkönyvbe kell venni. Ellenkező esetben a kiadások azokat terhelik, akiknek rendelkezésére felmerültek.

A ,,Cabinet Mahler", akinek Pietro Travaglia az Instruction harmadik pontja szerint alárendeltje volt, Johann Basilius Grundmann. Ö festette az Eszterházy kastély számos freskóját és többször részt vett a szinpadi díszletek festésében is, amint ezt számos festékszámlája igazolja.

Az Instruction 1779. július 26-án kelt záradéka az Esterházy operatörténet forrásait illetően rendkívül fontos rendelkezést tartalmaz. A pontosabb, részletesebb adminisztrációnak köszönhető, hogy körülbelüI ettől az időtől kezdve naponként vezetett, és havonként összegezett kimutatás készült a színházi segédszemélyzetről, és hogy az új bemutatókhoz szükséges diszleteknek és jelmezeknek részletes leírásai maradtak fenn. Ez az oka annak, hogy a következő évtized repertoárjáról sokkal meghízhatóbb, teljesebb képünk van, mint az eddigi időszakról. Az Instruction természetesen csak az operatársulat működésével kapcsolatos tennivalokat szabályozza. A nem operai műsor minden gyakorlati gondja a szintársulatok igazgatóit terhelte.

1779 nov. 18-án Eszterházán szerencsétlenség történt : a Pressburger Zeitung és a Wiener Diarium tudósítása szerint hajnali négy óra előtt tűz csapott ki a színház tetején és a pompás nézőtér egy félóra alatt a lángok martaléka lett. A tűz gyorsan terjedt tovabb, és hamarosan az egész épületet elpusztította. Ha a megeredő eső nem nyújt véletlen segítséget, a tűz könnyen átterjedhetett volna a szomszédos épületekre és a kastélyra is. A kár több mint 100 000 forint volt.

A Pressburger Zeitultg szerint (1779. nov. 24) a tűz a ,,világhírű kinai táncteremben" keletkezett és innen terjedt át a szinházra. A táncterem, amelyet a Mária Terézia 1773. évi látogatását leíró Relation is nagy elismeréssel említ, a színházhoz csatlakozó, és azzal négyszög alakú tömböt alkotó, később tisztviselői lakóépületként ismert épületben volt. A Relation szerint közvetlenül a szinházból néhány helyiségen keresztül lehetett odajutni. Ezt a tánctermet Forgách Antal gróf és Grassalkovich grófnő nov. 21-re tervezett esküvője előtt néhány nappal fűteni kezdték. Ezúttal abba a két kínai kályhába is begyújtottak, amely egyébként csak diszként állott a teremben. A tüzet valószínűleg az okozta, hogy a kínai kályhákat túlfűtötték, és ezért szétrobbantak.

Az eszterházi operai élet két-három év óta fokozódó lendületére jellemző, hogy az operaház teljes pusztulása még csak átmenetileg sem bénította meg a társulat működését. A tűzvész utan három nappal a kitűzött esküvói ünnepséget megtartották, s a L'amore soldatot a leégett színház helyett a hábszínházban adták elő.

Még három hét sem telt bele, s ezt az előadást a herceg névnapán uj opera bemutatója, a L'isola disabitata követte, valószínűleg szintén a bábszínházban.

Az operatársulat működésének fennakadás nélkül való folytatása a herceg eltökélt szánékat fejezte ki, hogy az eszterházi színházi életet bármilyen áldozatok árán is fenntartja. Ennek a szándéknak legékesszólóbb bizonyítéka. hogy a katasztrófa után egy hónappal, december 18-án, Michael Stöger tervei alapján meg is történt az új színházépület alapkőletétele (A. M. 3983.). Ez azt jelenti, hogy ,,Fényes" Miklós szinte a tűzvész napján rendelkezett a tervek elkészítése és a munkálatok megkezdése felől.

A színház végleges terveinek szerzőségét illetően már az építkezés közben vita volt Stöger és Haunold ,,Hoftischler-meister" között. Stöger a herceghez írt egyik levelében (A. M, 3983) arra hivatkozik,hogy december 18-án az alapkőletétel az ő tervei alapján történt, Haunold tervei pedig csak 1780. január 26-ra készültek el. Később Peter Mollner ,,P. P. Fortifications und burg. Baumeister" is érintette ezt a kérdést a színház terveirő1 szóló véleményezésébon (A. M. 3983), de nem tartotta magát illetekésnek annak megítélésére, hogy a két tervező átvett-e valamit egymás munkájából. A rendelkezésre álló adatok alapján a kérdést nem lehet véglegesen tisztázni, de valószínű, hogy a két terv között Iényeges különbség nem lehetett. Ha Stöger át is vett valamit Haunoldtól, mégis csak őt kell elsősorban az új szinház tervezőjének tekinteni, hiszen ő kapott először megbízást, és az ő tervei alapján kezdődött el az epitkezés.

A gyakorlati megvalósítás Paul Guba építőmester feladata volt. Az 1779. december 28-án kötött szerződés értelmében az épitőanyagokról a herceg, mínden másról Paul Guba tartozott gondoskodni. A különböző munkanemekért fizetendő járandóságokat a szerződés pontosan felsorolta (A. M, 4023). A szinház két oldalán levő diszkapuk kőfaragói munkáit Balthasar Emerich, a homlokzat muzsikáló puttócsoportját pedig Johann Heinrich Schroth készítette (A. M, 4006. 4027.). A szinház belsejének festői munkáit Bazalius Grundmann vezette (A. M. 4003, 4004.).

Az új színház nem a régi épület maradványaira épült, hanem attól teljesen függetlenül, új alapokra. Paul Guba szerződése az alapok ásási munkáihoz szükséges napszámosokat említ, Peter Mollner pedig az említett véleményezésben kifogásolja, hogy az alapok nem vastagabbak a rájuk épített falaknál. Különben ez az összes fenntartása az új épülettel szemben, amelyről egyébként igen elismerően nyilatkozik: ,,általában az egész elrendezés nagyon szép, a művészet összes szabályaival, sok szorgalommal, és szigorú pontossággal van szerkesztve, s ezért szerzőjének becsületére válik." Az alig tíz hónap alatt felépült új színházról az 1781. évi góthai almanach is hasonló elismeréssel ír: ,,Herceg Esterhazy, a müvészetek barátja és pártfogója a leégett színházat a réginé1 sokkal pompásabbra és nagyobb költséggel építtette újjá. A császárnő őfelsége névnapján, október 15-én a Julius von Tarent cimű szomorújátékkal nyitotta meg ez a társulat egy erre az alkalomra készült prológussal." (CCXI. 1.) A góthai almanachnak ez az idézett észrevétele Diwald társulatának ismertetésében szerepel. Az együttes 1780-ban, a színház újjáépítésének idején is Eszterházán töltötte az évadot hamvazó szerdától december 18-ig. Az elôadások október 15-ig, az új színház megnyitásáig a bábszínházban folytak, illetve nyáron a parkban is. Az évadnak az előző évhez hasonlóan két hónappal való meghosszabbítását az teszi valószínűvé, hogy egy 1780. november 13-án kelt jegyzőkönyv szerint Johann Schilling, a társulat hősszerelmese Jacob Münzenberger súgó segitségével november 12-én éjjel meg akarta szöktetni Diwald feleségét, a társulat hősnőjét. Ezek szerint a társulat tehát novemberben még Eszterházán volt. Johann Schillinget egyébként a szöktetesi kísérlet miatt két hétre a kapuvári börtönbe zárták, ahol minden másnap kenyéren és vízen tartották, s ezenkívül megtiltották neki, hogy Eszterházára visszatérjen, amíg Diwald felesége is ott tartózkodik. Cinkossága miatt kenyéren és vízen a súgó is három napig ült börtönben (A. Th. 40.).

A Diwald társulatával kötött eredeti szerződés 1780-ra szóló meghosszabbításának szövegében a herceg kikötötte, hogy a társulat jobb színészekből álljon, mint az előző évadban, és a színésznők ruhatára is szebb legyen. A ruhatár gazdagításáról nincs további adat, de a tizenkilenc tagúra növekedett társulat teljes névsorát szerepkörökkel együtt közöIte az 1781-ben megjelent góthai almanach. Az új színészek között szerepel Pärtl is, aki már 1771-ben Passer társulatában együtt játszott Eszterházán mostani principálisával.

Tartózkodási hely Eszterháza. Igazgató: Diwald úr. Szinésznők: Diwaldné asszony: első szerelmesek víg- és szomorújátékokban, fiatal és naiv szerepek. Kettnerné asszony : második szerelmesek vig- és szomorú játékban. Piwald kisasszony mellékszerepek. Schwarzwaldné asszony: érzelmes anyák, komikus asszonyok. Schwarzwald kisasszony : fiatal, érzelmes és naiv szerepek. Színészek: Diwald úr: mozgékony öregek szomorújátékban, komikus, zsörtölődő öregek vígjátékban, szolgák, parasztok, és alacsony komikumú szerepek. Durst úr: második érzelmes szerelmesek és ifjú hősök. König úr, az idősebb: gyengéd szerelmesek és ifjú hősök. König úr, a fiatalabb: kis szerelmesek, és szolgaszerepek. Kirschmayer úr: néha mellékszerepeket is játszik. Morocz úr: idős, higgadt szerepek. Münzberger úr: súgó, néha pedánsokat is játszik. Partl úr : első gyengéd apák és higgadt szerepek. Schilling úr: első szerelmesek, ifjú hősök, komikus szerepek. Schwarzwald úr: pedánsok, higgadt szolgák. Suttor és Hipfel urak: mellékszerepek. Weiss úr: hirtelen természetű szerelmesek és szolgák. Walter úr : hirtelen természetű öregek és higgadt szerelmesek. Zeneigazgató: Haydn úr, Eszterházy hercegi karmester."

A társulat műsorának újdonságaibó1 egyedül a Julius von Tarentet ismerjük. Az almanach szerint ennek az előadásával nyilt meg az új színház. A darabot abban az időben sokat játszották, 1778-ban a góthai almanach jelenetképet is közölt egyik előadásáról. Az új eszterházi színház megnyitásáról közölt tudósitásban az almanach új prológot emlit. A Julius von Tarenthez több prológot is írtak, ebben az esetben valószinűleg arról van szó, melyet az almanach 1781-ben közölt: ,,Prolog zum Julius von Tarent, im Character des Julius: für ein gesellschaftliches Theater." A prolog szövegének egyébként az új színház megnyitásával semmi kapcsolata nincs.

A Julius von Tarent előadásáról szó1ó adat érdekes operatörténeti problémát vet fel. Haydn La fedelta premiata című új operája olasz és német nyelvű szöveg könyvének cimlapján is az áll, hogy az új szinház megnyitásán mutatták be. A La fedelta premiata előadásáróI egyébként más adat nem áll rendelkezésre. Hárich János szerint az előadást 1781 februárjára halasztották, mert az új színház 1780 őszén az opera előadására nem volt még alkalmas.

1780-ban a La fedelta premiatan kívül még a következő öt opera bemutatásáról tudunk: La forza delle donne (Anfossi}, La vendemmia (Gazzaniga), La scola de'gelosia (Salieri), La finta giardiniera (Anfossi) és Le nozze disturbate (Naumann). Az első négy operának szövegkönyve maradt fenn, az utóbbinak az 1780. március havi statiszta-kimutatás két próbáját említi (24-én és 25-én.).

A statiszta-kirnutátasok a teljes műsor pontos megállapításának legmegbízhatóbb forrásai, sajnos azonban nagyon hiányosak. Az 1782. és 1789. évi kimutatások hiányoznak, és közben sem teljes a folytonosság. Ezen csak a kismartoni hercegi levéltár hiánytalan feldolgozása segithet, mert ott a kimutatásokat tartalmazó protocollumok egy teljes sorozata fennrnaradt. A hiányok miatt sem a bemulatók pontos időpontját, sem az előadott művek teljes jegyzékét, sem az elöadások számát nem lehet véglegesen megá1lapítani. Ezen a téren következtetésekre vagyunk utalva. A statiszta-kimutatások egy dologról mégis meghízható képet adnak: pontosan felsorolják, hogy a próbákon és az előadásokon milyen segédszemélyzet működött közre. 1780-ban a lengnagyobb apparátussal a La Forza delle donne került előadásra két díszítőmunkás, tizenhat gránátos, két fiú és négy lánystatiszta közreműködésével. A segéd személyzet száma - a díszleteket kezelő állandóan foglalkoztatott ácsokat kivéve -- általában tíz és húsz között mozgott, de például Haydn L'isola disabitatajának előadásán csak három gránátos és egy fiústatiszta szerepelt. A segédszemélyzet száma a nyolcvanas évek közepén a Giulio Sabino és az Armida előadásán volt a legmagasabb: az ötvenet is meghaladta. Ennél nagyobb segédszemélyzetet a viszonylag kis eszterházi színpadon nem is lehetett volna foglalkoztatni.

1780-ban Diwald színészein és az az operaegyüttesen kívül április elsejétől egészen az év végeig még egy gyermektársulat is szerepelt Eszterházán.

A színtársulat igazgatója, Franz Merschy, az 1780. március 15-en kötött szerzödés szerint kötelezte magát az addig hét gyermekből álló társulatának még két taggal való kiegészítésére, és arra, hogy kis együttese víg- és szomorújátékokkal, zenés darabokkal és egy pantomimel vagy balettel szórakoztatja majd a herceget.

Merschy vállalta, hogy az előadásokhoz szükséges zenekiséretről maga gondoskodik, és ruhatára tetszetös lesz, továbbá ígéretet tett pantomim-írásra is. Merschy mindezért heti huszonöt forint fizetést kapott.

Franz Diwald társulata utoljára 1785-ben szerepelt Eszterházán. A góthai almanachnak a társulat 1784. évi évadáról közölt tudósítása szerint a törzsgárdából már csak a DiwaId házaspar, a Schwarzwald család és Weiss színész működött. Az időközben cserélődö tagokról Diwald hárorn keltezetlen levele nyújt némi tájékoztatást.

Az egyik levélben Diwald megígéri (A. Th. 39.) - valószínűleg a herceg kívánságára -, hogy a koturnusos szerepekre felveszi Ditelmeyert, aki 1778-ban Pauli-Mayer társulatának volt tagja és az anyaszerepekre Schwarzwaldné helyett is más színésznőt alkalmaz. Egy másik levél (A. Th. 38.) későbbi keletű lehet, mert az együttes tagjainak felsorolásában Ditelmeyer már szerepel, Schwarzwaldnénak pedig úgylátszik sikerült maradnia. A felsorolás szerint a társulatnak ekkor tizennégy tagja vult, és az 1880-as gárdábó1 még nyolcan megvoltak. Ezért valószínű, hogy ez a jegyzék 1782-né1 nem későbbi. A Diwald házaspáron kívül ekkor tehát a Schwarzwald-család, Ditelmeyer, König, Schilling, Münzberger, Olperl, a Heigel és a Rindel házaspár működött a társulatban.

Diwald harmadik keltezetlen írása (A. Th. 32.) szintén tizennégy tagú társulatot ismertet. Az előző jegyzékhez képest a régebbi eszterházi szinészek közül Schilling és Ditelmeyer hiányzik: Franciscus Nuth, Carolina Nuth, Theresia Schwarzwald, Josepha Schwarzwald, Anna Alram, Frans Alram, Joseph Alram, Theresia Ulam Gottlieb Pärtl, Johann König, Jacob Münzenberg, Joseph Sartorius, Emilia Diwald, Franz Diwald. Az együttes ismertetéséhez Diwald hozzafűzte, hogy férfi és nöi ruhatárát egyaránt gazdagítani fogja.

A góthai almanachban Diwald társulata utoljára 1785-hen szerepelt. Az ismertetés szerint az együttes 1784-ben tizennyolc tagú volt, de közülük már csak három nő és három férfi neve emlékeztet a régi gárdára:

Tartózkodási hely: Eszterházán, Magyarországon. Vezető bs igazgató: Diwald úr. Színésznők: Diwaldné asszony: első szerelmesek víg- és szomorújátékokban, fiatal és naiv szerepek. Koppné asszony: szubrettek, szerelmesek, énekel, és első táncosnő. Klimetschné asszony, előzőleg Wanner: öreg komikus asszonyok és zsidónők. Schwarzwaldné asszony: szomorújátékokban gyengéd anyák, vígjatékokban komikus asszonyok. Schwarzwald kisasszony: víg- és szomorújátékokban második szerelmesek. Pfeilné asszony: mellékszerepek. Színészek: Diwald úr: szomorújátékokban hirtelen természetű öregek, vígjátékokban komikus és zsörtölődő öregek, első szolgák, parasztok, alantas humorú szerepek. Dahmen úr: víg- és szomorújátékokban első és második szerelmesek. Kopp úr: higgadt hősök, szomorújátékokban gyengéd öregek, humoros öregek, vígjátékokban érett szerelmesek, első táncos. König úr: gyengéd apák és katonák. Prandt úr: első szerelmesek, szomorújátékban ifjú hősök, vígjátékokban második szerelmesek is, táncol. Prillmayer úr: víg- és szomorújátékokban szerelmesek. Schwarzwald úr: pedánsok, öregek, higgadt szolgák. Schletter úr (a társulat költője): néha kisebb szerepeket játszik és súg. Weiss úr: víg- és szomorújátékokban második szerelmes, zsidók. Pfeil úr: mellékszerepek. Gyermekszerepeket Nicclaus Diwaldt, Elronora ?ielin és Stephan Klimetsch játszanak."

A társulat négyévi repertoárjából csak az utolsó, 1784. évi műsorról alkothatunk bizonyos képet. Az 1783. évi gothai almanach szerint ebben az évben volt Eszterházán az első két Schiller-bemutató, a Fiesco és a Kabale und Liebe előadása. Schiller az elsőt két évvel, az utóbbit csak egy évvel korábban írta. 1784-ben egy Stuart Mária-feldolgozás is színre került, de Schilleré még ekkor nem létezett. A Das Stumme Mädchen a társulat házi szerzője, Schlettcr átdolgozásában került színre, és ugyancsak tőle több vígjáték és egyfelvonásos szerepelt a repertoárban: Irrtum in allen. Ecken; Der gewöhnlische Liebhaber ; Liebrecht und Hörwald ; Hannibal, Gerechtigkeit und Rache ; Die Neugierigen ; Das vermeinte Kammermädchen. Az almanachban említett többi újdonság szerzőit az ismeretlenség homálya fedi: Verbrechen aus Ehrsucht; Kommst du mir so, so komm ich dir so; Die Welt weise; Karl von Freystein ; Der Besuch nach dem Tode; Die reiche Freyerin. Ezt a jegyzéket az 1785. novemberi színházi segédszemélyzet-kimutatás alapján még a Macbeth és a Hamlet előadásával lehet kiegészíteni (A. M. 3968.).

A hét éves Diwald-korszak 1785 végén lezárult. Az eszterházi színházat Diwald társulata révén erős szálak fúzték a magyarországi német szinészethez. Diwald 1786-ban Pestre szerződött, 87-ben Temesvárra és Nagyszebenbe, 88-ban megfordult Kolozsváron, Aradon, Temesváron, Szegeden, 90-ben Temesváron, Újvidéken, Péterváradon, Zimonyban, Nagyváradon és Kolozsváron, 91-ben pedig Győrben. Hétéves Eseterházi tapasztalatai bizonyára egész további működésére kihatottak, és az eszterházi műsort városról-városra még évekig játszhatta.

Eszterházán az örökébe lépő társulattal már 1785. május 23-án létrejött a következő évre szólo szerződés (A. Th. 50.). Ennek értelmében Johann Mayer társulata 1786 húsvétjától december végéig kötelezte magát a hagyományos feltételek melett színművek, balettek, német operettek, és egy bábopera előadására. Mayer egy terjedelmes decemberi leveléből kiderül, hogy ellenségei valamiféle sikertelen támadást intéztek ellene (A. TH. 48.). Lehet, hogy az ellenség Diwald volt, aki talán továbbra is szeretett volna Eszterházán maradni.

Az említett levélben Mayer részletesen tajékoztatta a herceget a társulat összetételéről és következő évi terveiről. Közölte, hogy a társulat rajta, feleségén és nővérén kivül még tizenhét tagból áll, és biztosította a herceget, hogy a hat éve vezetése alatt álló gárda rendkívül összeforrott, megbízható együttes. A szerepkörök ismertetésében külön csoportosította a táncos színészeket, akik külön kis nyolctagú balettkart alkottak. Mayer társulatát alighanem ez a kis balettkar tette a herceg előtt a Diwaldénál vonzobbá, hiszen az ő színészei közt csak három táncos szerepelt. A levél szerint az Eszterházára készülő együttes a következő képet mutatta :

"Férfiszínészek: Én: első apák, első hősök, jellemszerepek. Anton Hornung úr: elsó szerelmesek, fiatal jellem- és komikus szerepek. Matthias Maycr úr: második szerclmesek. Lange úr: második apák, második jellemszerepek: Paul Hornung úr: mellékszerepek, különösen az alantas humorúak. Harr úr: zsidók, mellékszerepek. Lorenz úr: bemondó. Egy fiú szereplő.

Színésznők: Feleségem: első anyák komoly és víg darabokban. Nővérem, Ditelmeyerné asszony: elsó szerelmesek. Therese Mayer asszony: első szubrettek. Nanette Hornung: második szubrettek. Leányom: szerepel.

Balettban: Anton Hornung úr: komoly táncos, balettmester. Matthias Mayer: komikus táncos, balettmester. Mindketten jók és a maguk módjára művelik a balettot. Paul Hornung és Lange urak statisztálnak. A fiú táncol. Therese Mayer asszony: első táncos, Nanette Hornung kisasszony: második táncos. Leányom: tánco1."

Mayer megjegyzi, hogy a társulat négy tagja énekes is, a többi pedig szintén énekel, de nem énekművész. Megígéri, hogy Ditelmeyerné asszony mellé még egy hősnőt, egy pedáns és első szolga szerepekre alkalmas férfit, egy jó táncost és táncosnőt, és nehány kisegítő szerepekre alkalmas színészt vesz fel. Az előző társulat ruhatárával való öntudatos összehasonlítás Mayer leveléből sem maradt ki, s végül közölte, hogy temesvári működéséről Graf von Saaro (?) generálistól egy nyilatkozatot csatolt leveléhez. A generális elismerően szól Mayer ruhatáráról, és azt írja, hogy az együttes játéka a helybeli nemesség, katonaság és közönség tetszését kiérdemelte (A. Th. 49.). Az 1785. október 3-án kelt nyilatkozatból az is kitűnik, hogy Mayer társulata 1785/86 telére Bulla és Schmallögger akkori budai igazgatók színészeinek egy csoportjával egyesülve Temesváron maradt a farsang végéig.

Mayer a magyarországi német színészet történetében Diwaldhoz hasonlóan fontos szerepet játszott. 1783. április 4-én a Mayer és Ditelmeyer házaspár Anton Hornunggal és még néhány színésezel kivált a pesti német társulatból, és a budai rendszeres német színészet megalapítója lett. A két házaspár egyébként rokonságban volt egymással: Ditelmeyer felesége Mayer nővére volt, és a hetvenes években már mindnyájan szerepeltek Eszterhazán.

1787-ben Mayer társulata a pozsonyi színházban játszott, de a kövctkező évben visszatért Eszterházára, és ,,Fényes'' Miklós haláláig, 1790. szeptember végéig ott is maradt.

Mikor Mayer pozsonyi szerződtetésének híre kelt, az akkori linzi színtársulat igazgatója, Johann Lasser azonnal írt a hercegnek és felajánlotta szolgálatait.(A. Th. 43.) Ezt a levelet január 4-én újabb követte (A. Th. 44.), melyben Lasser az új együttes kialakítása körül végzett munkáját és terveit ismertette a társulat ideiglenes névsorával. Levele szerint a herceg ragaszkodott ahhoz, hogy a társulatban Nuth színész és Teller asszony szerepeljen, továbbá még nem volt bizonyos, hogy Repke kisasszonyt szólótáncosként sikerül-e szerződtetni.

A négy nap múlva nagyjából a szokásos feltélelek mellett megkötött szerződés (A Th. 54·) szintcn felsorolja az együttes tagjait, de úgy látszik, még ez sem a végleges névsor volt, mert a társulatnak a következő évi góthai almanachban közölt ismertetésétől eltér. A szerzódés egyetlen új kitétele a társulatot arra kötelezi, hogy az operákban előforduló balettbetétek előadását is vállalja. A góthai almanachban közölt leírás szerint Lasser társulata 1787-ben a következő színészekből állt:

,,Vállalkozó: Lasser úr. Rendező: Nuth úr, Színésznők: Königné asszony: szerelmesek, naiv lányak, énekel. Meyerné asszony: minden első szubrett, első táncosnő, Müllerné asszoay: víg- és szomorú játékokban első szerelmesek, szubrettek, énekel, táncol. Repke kisasszony: első szolótáncos Schulze asszony: mellékszerepek. Tellerné asszony: minden illemet és komolyságot igénylő szerep, Orsinas, Bardonias, és Ungerné asszony: minden első gyengéd és komikus anya, jellemszerepek. Színészek: Brera úr: második öregek, gyengéd apák, pedánsok. Giesecke úr: víg- és szomorújátékokban minden első szerelmes, franciáskodo németek, jellemszerelmesek. König úr: második szerelmes, komikus parasztok, táncol. Lőffler úr: súg, néhány pedáns szerepet is játszik, öregek. Mayer úr: komikus szolgák, csábitó fickók, balettmester. Müllner úr: mellékszerepek, zsidók. Nuth úr: minden illemtudást és méltoságot igénylő jellem, királyok, nemes apák, aggastyánok, mozgékony öreg katonák, hősők. Schulze úr: komikus szolgák, lovagok, pedánsok, énekel és táncol. Unger úr: komikus öregek, pedánsok, bizalmasok.

Mig Mayer társulatának műsorából semmi adat sem áll rendelkezésre, Lasserék repertoárjából a góthai almanach mint újonnan bemutatott darabokat, a következőket sorolja fel: ,,Der vernünftige Narr. L. Räuschchen. L. Hyrath durch Irrthum. L. Verstand und Leichtsinn. L. Liebreiche Stiefmutter. L. Stille Wasser sind betrüglich. L. Nachschrift. L. Johann von Schwaben. Tr. Adelheid von Salisbury. Tr. Schwarze Mann. Tr. Schauspielenschule. L. Mädchen und den ganzen Kram. L. Verlobung. L. Neue Emma L. Jeder reutet sein Steckenpferd. L. Wind für Wind L. was ists? L. Der Schreiner. L. Die Drossel. L. Liebhaber ohne Nahmen. L. Eingebildeten Philosophen. Singsp. Die Feldmühle. L. Liebe von Ungefähr. L. Armuth und Liebe L. Athelston Tr. Die Brille. L. So zieht man dem Betrüger die Larve ab. L. Muttersöhnchen auf der Galeere. L. Dagobert Tr."

Az almanach szerint az 1787. évi évad december elején ért véget, mivel a herceg Bécsbe utazott, Lasser együttese pedig néhány színész kivételével Passauba távozott. A társulattól megvált tagok közül Nuth és Teller asszony Pestre került, a fiatal Mayer házaspár pedig a következő évben az idősebb Mayer társulatával ujra Eszterházán szerepelt.

Lasser 1788 hamvazószerdáján lemondott a passaui társulat vezetéséről, és néhány társával Gracban vállalt szereplést. Innen írta a hercegnek 1790. Julius 23-án utolsó fennmaradt levelét (A. Th. 55,), melyben az eszterházi színházi élet átszervezésére merész javaslatokat tett.

Javaslatait egyszerre három változatban terjesztette a herceg elé, hogy - amint írta - a levelezéssel ne sok időt veszítsenek.

Az első javaslat szerint a szokásos száz forintért és huszonöt forint pótlékért jó színtársulatot állítana, amely balettokat is ad elő. A legkülönbözőbb városok színészeiböl rckrutálandó együttes kiemelkedőbb tagjai a következők lettek volna:

,,Schotz úr és felesége itt Grácban nagy sikerrel játszik, és minden idelátogató bécsi dicséri őket.

Rolland asszony: Brünnben első szerelmeseket játszik. Maria hercegnő ismeri képességeit.

Prandt úr: Brünnben első szerelmeseket jatszik, mióta, Eszterházáról eltávozott, játéka tökéletesedett.

Mad. Vigano, a később híres táncosnő, ha Eszterházán nem is, néhany év múlva Kismartonban szerepelt.

Lasser érdekesen indokolja, hogy miért kér a szokásos heti száz forint mellé huszonöt forint pótlékot. Azt irja, hogy az élet megdrágult, a színházak pedig sokkal jobban szaporodnak, mint amennyire a színészek száma emelkedik. A megnövekedett kereslet miatt a gázsit is emclni kell. Ha a herceg sokallja ezt az összeget, azt a megoldást javavasolja, hogy ő és felesége, rnint az eszterházi olasz operatársulat tagai kapják meg ugyanazt a fizetest, amit Grácban a német operatársulat első énekeseiként megkapnak, vagy pedig két társulatot tartana egyszerre, és Eszterházán hetenként csak egyszer tartózkodna az új darabok szereposztásának elintézése végett. Távollétében a társulatot Scholtz és Prandt irányitaná.

Lasser második javaslata szerint a társulat ha heti kétszáz forint gázsit kaphatna - jó német operaegyüttest, és tizenkét személyből álló balettkart is magában foglalhatna. Az operaműsorból a tervezetben a következőket említi: Grotta di Trofonio, L'arbore di Diana, Cosa rara, Doctor u. Apotheker, Das wütende Heer, Der Fagottmeister, Hieronimus Kniker, Dorfdegutirte, Unruhige Nacht. - E tervnck elfogadása esetén Lasser feleségével együtt szolgálatot vállalna a herceg olasz nyelvü operatársulatában, s ha olasz nyelvű operaelőadás hetenként csak kétszer lenne, a hercegnek rajtuk kivül csak öt olasz énekest kellene foglalkoztatnia.

A harmadik javaslat heti háromszáz forint gazsira vonatkozik. Ha Lasser ilyen magas gázsit kaphatna, vállalná, hogy a lehető legjobb színtársulatot szervezi meg, amellyel minden létező darahot elő lehetne adni, továbba balettkart, és olyan német operatársulatot állítana össze, amely legalább olyan jó mint Bécsben Schikanéderé, és nagyobb is lenne.

Nem tudjuk, hogy ,,Fényes" Miklós hogyan fogadta Lasser javaslatait, mert a következő évadot már nem érte meg.

Míg Lasser az eszterhazi színjátszás fellendítésének terveit szőtte Grácban, Eszterházan az utolso három évadban újra Mayer társulata szerepelt. 1787-ben Pozsonyban nem volt kielégítő sikere, mert az Erdődy-opera nagyon is erős versenytársnak bizonyult. 1788-ra húsvéttól az év végéig (A. Th. 51.), 1789-re pedig január elsejétól szerződött (A. Th. 52.), tehát a műsor folyamatos maradt. Az 1789-es évad végéról és az 1790-es évad kezdetéről nincs pontos adatunk (A Th. 60.). Mind a három évad szerződésében szerepel az a kitétel, melyet először Lasser 1787. évi szerződésébe vettek fel, hogy a társulat köteles az operákban előforduló balettbetéteket is előadni.

Az Eszterházan töltött utolsó hárorn év alatt is sokat változott Mayer társulata. Az 1788-as évad kezdetén a következő tagjai voltak (A. Th. 53):

Ebből a társulatból 1790 végére csak Mayer, Ditelmeyer asszony, Hornung és Hart maradt meg. Az együttes utolsó névjegyzéke 1790. október 5-rő1 való, amikor Anton Hornung, Leopold Hart, Karl Augenstcin, Heinrich és Josepha Zunger, Karl Medastini, Franz Burger, Leopold és Julianna Haim, Josepha Bittam és Xaverius Max összesen kétszáz forintot vett fel, melyet a szeptember 28-án elhunyt "Fényes" Miklós utóda, Antal ,,különös kegyből" utalt ki számukra, mivel azonnali hatállyal elbocsátotta őket. Az utolsó Játékhétre Mayer és Ditelmeyer asszony szeptember 30-án vette fel az utols6 heti száz forintot. (A. Th. 60.). 1795-ben az akkor már bécsi udvari színész Mayer a ,,Fényes" Miklóssal kötött szerződés alapján még kérte az 1790. év utolsó három hónapjára járó 1300 forint gázsit (A. Th. 60).

Az új eszterházi színház életéből Diwald, Mayer és Lasser színtársulatainak működéséről meglehetősen hézagos képünk van. Az eszterházi operatársulat műsora és egész tevékenysége azonban már sokkal világosabban áll előttünk.

Az új színház életében véglegesen érvényre jutott a régi színház utolsó két-három évét jellemző két új vonás: a színházi évad majdnem az egész évre kiterjedt, és az operai műsor a korábbinál sokkal nagyobb hangsúlyt kapott. Az operához hasonlóan különösen Mayer szerződtetésétől kezdve a balett is előtérbe került. ,,Fényes" Miklós majdnem az egész évet Eszterházán töltötte, legfeljebb csak decemberben és januárban tartózkodott Bécsben. A korábbi heti két operaelőadással szemben a nyolcvanas években heti három előadás volt. Az Eszterházán bemutatott összes opera háromnegyed része az új színházban került előadásra.

A színház szervezetében is lényeges változások történtek. 1780-ban és 1781 első felében a ruhatári költségvetéseket és Joseph Siess soproni nyomdász számláit Pietro Travaglia írta alá. A herceg a ruhatári költségvetéseket közvetlenül az ő e1őterjesztésére hagyta jóvá, tehát Bader felügyeletet gyakorló szerepe megszűnt. Siess 1781. június 20-án kelt számlájában Travagliára mint ,,Hochfürstl. Theater-Directeur in Esterház"-ra hivatkozik (A. M. 4008). Travaglia igazgatói rangjának ez lenne egyedüli bizonyítéka, ha Siess megszólítását nem tarthatnánk inkább udvariassagi formulának. mint a valóságos tényeket fedő szövegezésnek. Mindenesetre, ha Travaglia nem is volt igazgató, jogköre a korábbi és későbbi igazgató, Bader, illetve Porta jogköréhez hasonló lehetett, hiszen az operatársulat művészi vezetése mindig is Haydnra tartozott, a díszletekrő1, a jelmezekröl és a viljgításról való gondoskodás, pedig a színpad összes gyakorlati problémáival együtt eddig is Travaglia hatáskörét képezte. Ezt a színház 1778/79-es, már említett működési szabályzata is megállapítja. 1781 júliusában "Nunziato Porta operaigazgatóként, és a színházi ruhatár felügyelőjeként evi 150 ft. + tüzifaellátással ... felvétetett" (Eisenstadter Commissions Prothocol 1777-1790. Nr. 1338. OL.). Joseph Siess legközelebbi, 1781. július 26-án kelt szamlája ezért már nem Travagliára, hanem Nunziato Porta úrra hivatkozik, aki 1782-től az eszterházi opera egész továhbi történetében mint igasgató szerepelt. Ezentúl természetesen az ő hatáskörebe tartozott a szövegkönyvek nyomtatása, a ruhatári köItségvetések felülvizsgálata, általában a szinházi ügyek adminisztrativ felügyelete. Működése nem merüIt ki a példásan rendszeres és pontos ügykezelésben, - melynek a színház és operatörténet igen sokat köszönhet - hanem házi szerzőként is szerepelt. Közvetlenül szerződtetése után, 1781 nyarán az ő szövegével adták Righini Il convitato di Pietrá-ját. 1783-ban ő íírta Haydn Orlando Paladinojának és az Assedio di Gibilterra c. báboperának, 1784-ben a L'isola di Calipso abbandonata és a 1 contratempi, 1786-ban pedig a L'incontro inaspettato c. operák szövegkönyvét.

1781-ben, az új színház elsö teljes évadában a nyomtatott szövegkönyvekből ítélve öt új operabemutató volt. A librrettók a következő sorrendben készültek: márciusban: Isabella e Rodrigo o sia la constanza in amore (Anfossi), májusban: L'avaro deluso (Paisiello), Juniushan: Il franceso bizarro (Astaritta), Juliulsban: II convitato di piedra o sia il dissoluto (Righini) és augusztushan: La schiava riconosciuta (Piccini). Minden szövegkönyv kétszáz példányban készült, melyből százhetvenöt közönséges, huszonöt pedig finomabb papíron. Bár az Il francese bizzarro és a La schiava riconosciuta szövegkönyveiből nem maradt fenn példány kinyomtatásukhoz nem férhet kétség, mert a kinyomtatott és leszállított librettókró1 szóló számlák fennmaradtak. (A. M. 4008, 4009, 4010).

1782-ben összesen nyolc újdonságot említenek a források, de nehéz biztonsággal megállapítani, hogy valóban mindegyiknek megtörtént-e a bemutatója. Januárban a La fiera di Venetia (Solieri), februárban az Il cavaliere errante (Trajetta} és a L'innocente fortunata (Paisiello - A. M. 4007) - augusztusban a Lo sposo disperato (Anfossi - A. M. 4001), novemberben pedig az Orlando Paladino (Haydn) elkészült szövegkönyveinek számláit egyenlítették ki. A La fedelta premiata (Haydn) nyomdai számlája (A. M. 4000) és a fennmaradt szövegkönyv ugyancsak ebből az évből való, de nem tudjuk, melyik hónapban volt az első elöadás. Az Il ratto della sposa-nak (Guglielmi) és a La vedova scaltranak (Righini) az október 16-án készült szereposztás szerint részletezett ruhatári költségvetése (A. M. 3990-3991) van. Az utóbbi partitúráját Nunziato Porta egy Junius 20-i levele szerint (A. M. 4000) Bécsből beszerezték, s az opera előadása a következő évi műsorkimutatásokban sokszor szerepel. A szövegkönyveket ebben az évben is kétszáz-kétszáz példányban nyomtatták, csak Haydn operái voltak kivételek: a La fedelta premiata szövegkönyvét négyszaz, az Orlando Paladinoét ötszáz példányban keszítették.

A La fedelta premiata szövegkönyve szerint a balettbetétet Luigi Rossi koreografiája alapján táncolták. Rossi 1779. március 19-én lépelt hercegi szolgálatba (Eisenstadter Commissions Prothocoll 1777-1790, Nr. 1235. OL.), és 1780-ban mint alkalmi költő is szerepelt. A herceget dicsőítö olasz és német nyelvű költeménye 1780-ban jelent meg Sopronban. (Al merito incomparabile di sua Altezza il Principe Nicolo Esterhazi di Galantha ...In segno di profondissimo rispetto e particolare venerazione, Luigi Rossi. OSZK. Aprónyamtatvány Tár 1779/81. Fol.)

1783-ból az Il Falegname (Cimarosa), a Giulio Sabino (Sarti) és a L'assedio di Gibilterra című bábopera szövegkönyve maradt fenn. A statiszta-kimutatások szerint a Giulio Sabino első előadása május 21-én, a L'assedio di Gibilterráé pedig augusztus 20-án volt. Az II Falegname a csak májustól októberig fennmaradt kimutatásokban nem szerepel, de a következö évben február 27-én próbája, márçius 9-én pedig egy előadása volt. Lehet, hogy ez az előadás volt az elhalasztott bemutató. 1787-ben még további három opera bemutatására került sor, de ezeknek szövegkönyve nem maradt. A statiszta-jegyzékek szerint az Italiana in Londrat (Cimarosa) április 9-én, az I filosofi immaginari~t (Paisiello) május 8-án, az Il curioso indiscretot (Anfossi) pedig július 10-én játszották (A. M. 3973, 3989). A két utóbbi opera előadását nem előzte meg próba, tehát bemutatójuk vagy az év elején, vagy már az előző évben lehetett.

1784-bő1 hat bemutató és egy felújitás pontos időpontját isrnerjük: az Armida (Haydn) február 26-án, az I viaggiatori fclici (Anfossi) március 21-én, a L'amor costante (Cimarosa) április 27-én, a La Didone abbandonata (Sarti) július 26-án, vagy 29-én, a La villanella rapita (Bianchi) augnsztus 29-én, a L'isola di Calypso abbandonata (Bologna) november 11-én került előadásra. Az 1779-ben már bemutatott Le gelosie villanet (Sarti) július 6-án tűzték újból műsorra. E hét opera közül a Le gelosie villane és a L'isola di Calypso abbandonata kivételével mindegyiknek volt szövegkönyve.

1784-ben a felsorolt hét operán kivül még két bemutatót terveztek: Pietro Travaglia június nyolcadikán benyútjotta a L' incontro improvviso (Haydn) díszlet költségvetését (OL. 799), Porta pedig junius elsején az I contratempi (Sarti) ruhatári költségvetését (OL. 799.). A február 18-tól december 5-ig teljes műsorkimutatásban azonhan egyik sem szerepel. Az első valószínüleg Righini, Il rincontro inaspettato cimű dalműve, melyhez 1786-ban készült szövegkönyv, és a bemutató is akkor történt meg. Johann Schilling kottamásoló jegyzékén, melyben az 1784-ben elöadott operák teljes zenei anyagának másolásával számol el, szintén nem szerepel (A. M. 1186). A Contratempit azonban Schilling jegyzéke is említi, és Siess számlája szerint szövegkönyve is készült 1784 szeptemberében (A· M. 4021.) száz példányban.

1785-hen csak négy operaújdonság volt. Siess előbb emlitett számlája a Montezuma (Zingarelli), a Matrimonio per inganno (Anfossi), és az Astuzie di Bettina (Stabingher) librettóinak nyomtatásáról számol be. As első kettőt kétszázötven, az utóbbit kétszáz példányban nyomták. A statiszta-kimutatások szerint a Montezuma június ötödikén, a Matrimonio július harmadikán, az Astuzie di Bettina pedig október elsején vagy másodikán kerülhetett először előadásra, mert a főpróbát szeptember harmincadikán megtartották. Ezenkívül július 26-án az operatársulat felújította az 1778-ban már bemutatott Il geloso in Cimentot is (Anfossi).

Az 1786. évi műsorról két kimutatás maradt fenn: Portának a herceg által január 13-án jóváhagyott kimutatása az egész évben előadásra kcrülő tíz új opera szerepeirő1 (A. M. 3996), és Pietro Travagliának a tíz új opera díszleteiről készült, ugyancsak e napon jóváhagyott költségvetése (3997. A. M.).

A két kimutatás szerint januárban az Alsinda (Zingarelli), februárban a La ballerina amante (Cimarosa), márciusbnn a Chi dell'altrui si veste presto si spoglia (Cimarosa), márciusban a L'isole d'Alcina (Gazzaniga), májusban az Ifigenia in Tauride (T'raetta), juniusban a L'incontro Inaspettato (Righini), júliusban az Idalide (Sarti), augusztusban az I due baroni di rocca azzurra (Cimarosa), szeptemberben a L'albergatrice vivace (Caruso), és októberben az Impostore punito (Guglielmi) bemutatóját tartották meg.

Porta kimutatása felsorolja, hogy az operatársulat tíz tagja közül melyik szerepet ki fogja játszani, és minden énekesről feljegyzi, hogy betegség esetén kit tud helyettesíteni. Az egész évi ruhatári költségvetés 1627 ft., a díszletekre pedig 1386 ft. volt.

Az Alsinda, La ballerina amante, L'albergatrice, Chi dell'altrui si veste, Ifigenia és az Idalide librettóinak nyomtatását számlák igazolják, s az utóbbi háromnak maradt is fcnn példánya (A. M. 4014-4019). Ezeken felül fennmaradt a L'incontro inaspettato egy példánya is.

1787-hen a rendelkezésre álló adatok szerint valószínűleg hat opera-újdonság volt. Az Arbore di Diana (Martin), az Il sordo·e l'avaro (Anfossi) és az Il disertore (Bianchi) című operáknak szövegkönyvük és díszlet-számláik maradtak, de a csak májustól fennmaradt statiszta-kimutatásokban az Arbore di Diana nem szerepel, az utóbbi kettő pedig már próbák nélkül, mint korábban bemutatott műsordarab. A La quaquera spiritosat (Guglielmi), június 3-án, az Alessandro nell'lndiet (Bianchi) július 25-én és a Le gare generoset (Paisiello) szeptember 25-én játszották először. A hat opera közüI csak az utolsónak nem maradt fenn szövegkönyve, de egy 1787. augusztus 20-án kelt számla szerint (A. M. 4012) az is elkészült.

1788-ban az első bemutató február másodikán a Giunio Brutoé volt (Cimarosa), melynek szövegkönyvét még 1787-ben nyomLattak. Márciun 9-én az I finti eredi

(Sarti), április 21-én a La contadina di spiriro (Paisiello), július 6-án, 8-án, vagy 10-én (nem világos, hogy melyik volt az utolsó próba, és melyik az első előadás) az I due castellani burlati (Fabrizi), augusztus 24-én a La vendetta di Nino (Prati), november 29-én pedig a Tamburo notturno (Paisiello) első elöadása volt. Az Il marito disperato (Cimarosa) próbák nelkül november 2-án szerepel a müsoron. Ebből az évből maradt még fenn az Orfeo ed Euridice (Bertoni) librettója, és Nunziato Porta egy számlája (A.M. 4022-1788. jan. 8.), melyben a La Bellinda fedele szövegének másolási diját számítja fel.

1789-ben a havi statiszta-kimutatások nem sorolják fel a műsort naponként, így csak a fennmaradt szövegkönyvekre, jelmez- és díszletszámlákra támaszkodhatunk. A La circe, ossia l'isola incantata (Cimarosa), a Le gelosie fortunate (Anfossi), az Il pittore parigino (Cimarosa), és a Le vicende d'amore (Guglielmi) című operáknak szövegkönyvük, az Axur re d'Ormus (Salieri), a Giannino e Bernardo és az I due supposti conti (Cimarosa) operáknak, továbbá Mozart Le nozze di Figarojának jelmez-, ill díszletszámláik maradtak fenn (OL. 799/441. 1. A. M. 1242.). Lchet, hogy az 1789. augusztus 8-án kelt diszlet-köItségvetésben szereplő operák egy részének elöadása a következő évre esett és az is lehetséges, hogy egyik-másik elmaradt. A Le nozze di Figaro partituráját az énekszámokkal együtt még 1789 júliusában szerezték be (A. M. 1245), s az Orsz. Széchényi Könyvtár Zenei osztályán őrzött partitúra eimlapján az 1790-es évszám olvasható. A bemutatóra tehát rninden jel szerint felkészült a társulat, de mégis hiányzik az előadás megtörténtét kétséget kizáróan bizonyító adat.

Az utolsó eszterházi évadban a társulat felújította Gassmann 1777-ben már bemutatott L'more artigiano cíímű vigoperáját, továbbá bemutatta az Il credulo (Cimarosa), a L'impressario in angustie (Cimarosa), a L'amor contrastato (Paisiello) és a Barbiere di Siviglia (Paisiello) című dalműveket. Paisiello Barbiere di Siviglia-jának május 9-én, L'amor contrastato-jának pedig július 13-án volt az első előadása. Az öt újdonság mindegyikének maradt fenn szövegkönyve.

Mig a színház történetét és műsorát több-kevesebb folyamatossaggal rekonstruáIni tudjuk, sokkal nehezebb felidézni az egykori színpad képét, az előadások vizuális atmoszféráját. Az operatörténet eddig csak egyetlen képet ismert, amely fogalmat adhatott arról, hogy milyen vizuális élményt nyújtott annak idején az eszterházi színpad (99. 1.). Legújabban Pietro Travaglia vázlatkönyvének felkutatásával ezen a téren lényeges előrehaladást sikerült elérni. A tervekből elénk táruló képet a levéltárakban fennmaradt díszlet- és jelmezkimutatások egészítik ki.

Külön-külön sem a tervek, sem a levéltari adatok nem adhatnak kellő tájékoztatást. A színpad képe nem álló kép, a színészek állandó mozgása, cserélődése, számuk növekedése vagy csökkenése, a világítás, sőt néha a díszIet mozgása is állandóan változtatja. Éppen ezért a fennmaradt tervek csak nélkülözhetetlen alapot jelentenek, melyet a színpadi apparátus működésének ismertetésevel kell élővé tenni.

Pietro Travaglia díszlettervezői működése 1773-tó1 a színház egész történetére elhatározó jelentőségű. Minden operalibretto őt nevezi meg díszlettervezőként, Basilius Grundmann, és ,,Federico" Cabinet Mahlerek csak egy-két esetben tűnnek fel. Az 1778/79-es ,,Instruction"-bó1 világosan kiderül, hogy Travaglia volt a díszlettervezés fő irányitója: ,,ért a festészethez, a diszletek változtatásához és elrendezéséhez." Az udvari festőkkel szemben tehát megvolt az az előnye, hogy nemcsak festeni tudott, hanem ismerte a színpad műhelytitkait is, amelyek nélkül diszleteket tervezni nem lehet.

A La vera costanza (1779) és La fedelta premiata (1782) szövegkönyvei szerint Travaglia a Galliari testvérek tanítványa volt (Jüngling der berühmten Gebrüder Galeari), tehát képzettségét az akkori idők egyik legjobb iskolájában, Milanoban szerezte.

A Galliari-család a század nevezetcs díszlettervező dinasztiája volt. Három generáción keresztül főként Milanoban és Torinoban működott, de Europa minden jelentékeny szinpada számára dolgozott. Travaglia, akinek a herceghez írt folyamodványaiból és vázlatkönyvében fennmaradt leveléből is tudjuk, hogy családja Milanoban élt, a hatvanas években Bernardino és Fabrizio Galliari, a két legismertebb Galliari tanitványa lehetett. A színháztörténet a két testvért úgy tartja számon, hogy a szabadabb festőiség jegyében, egy sajátos eklekticizmus útján haladva jelentősen járultak hozzá a színpadi képzőművészetnck a barokk sémáktó1 vaIó felszabadításához. Ugyanakkor a két testvér a barokkot sok helyen felváltó rokokó részletezéssel szemben előtérbe helyezte a színpadkép nagyvonalú, kiegyensúlyozott szerkesztését.

Pietro Travaglia vázlatkönyvének tervei a nyolcvanas évek második felében készültek. Tanúságúk szerint Travaglia megőrizte a Galliari-műhelyből hozott szellemct, s a vázlatkönyv éppen ezért a kevésbé ismert századvégi klasszicizáló díszlettervezés ritka értékű emléke.

Travaglia díszlet-költségvetései a Fiescora, a Stuart Máriára és az Armut und Edelsinnre vonatkozó egy-egy tételtől eltekintve kivétel nélkül operákra vonatkoznak, ezért a vázlatkönyv terveit is valószínűleg opera-díszleteknek keI1 tekintenünk. A színtársulatok számára feltehetőleg a használt operai díszletekböl válogattak esetről-esetre megfelelő darabokat.

A vázlatkönyv architektonikus díszletei a színház méreteihez józanul alkalmazkodó, nyugodt, világos tagolású tervek. Ezeket a színpad előterében egy vagy két léckeretre feszített vászonívvel és a teret lezáró, vagy perspektívikus távlatot nyitó háttérfüggönnyel valósították meg. Az architektúrás díszletnek az eszterházi színház korában az a két előnye volt, hogy a szuffiták mesterkéltsége nem tünt fel annyira, mint a szabad tájak ábrázolásában (a magas horizontfüggöny ekkor még isrneretlen), továbbá a perspektivikus abrázolásra tág teret nyujtott. Travaglia is élt a perspektivikus abrázolás teret tágító, mélyítő lehetőségeivel, de képzeletét mindig bizonyos fegyelmezettség, a kis színpad lehetőségeihez való alkalmazkodás jellemezte. Ugyanez a kiegyensúlyozottság érződik fennmaradt szabadtéri díszletén is (OL. XT,1Z. 1376). Az egyetlen táj-díszlet, az Orlando Paladino havas tája, romantikus drámai hangulata miatt a maga idejében rendkívül újszerű lehetett.

A vázlatkönyvből elénk táruló képnél azonban az élő színpad képe sokkal színesebb, mozgalmasabb volt; a díszletek csak keretet adtak a jelmezekhez, s ezekkel együtt az előadott művekhez kellett alkalmazkodniok. Az előadott vigoperák pedig változatos díszletezést, és főleg színes, gyakran egzotikus jelmezeket igényeltek. Aa 1775-bő1 fennmaradt festmény (99.1.) jellegzetesen rokokó színpadképet mutat: ghirlandokkal, szelid falusi tájjal, törökös jelmezekkel, felhőből kikandikáló angyallal. A vígoperák könnyed színességét a nyolcvanas évek közepén néhány ,,dramma per musica" zsúfolt mozgalmassága váltotta fel, amely az egész színpadi apparátust igénybe vette. A Didone abbandonata jelmez- és díszIetköltségvetései szerint (OL. 799 No. 46, 138.) a statisztákkal együtt közel hatvan szereplő a szövegkönyvnek megfelelően római, török, mór és trójai jelmezekben mozgott a színpadon és kasírozott elefántokat, tigriseket és oroszlánokat vonultatott fel. A díszletezés sem volt kevésbé látványos: a zárójelenetben a Iarba által felgyújtatott Carthago díszletei minden előadáson lobogó lángok közt omlottak össze.

Az Orlando Paladino havas tája kivételével a Travaglia vázlatkönyvében levő tervekről igcn nehéz megállapítani, hogy milyen színpadi művek számára készültek. Az ilyen irányú kutatás jelentőségét azonban erősen korlátozza, hogy a díszleteket általában nem csak egy, hanem több színpadi mű előadásain is felhasználták. Ez éppen az olyan díszletekre vonatkozik, amilyenek Travaglia vázlatkönyvében láthatók: ,,Sala Nobile", ,,Gran Salone Reale", ,,Stanza Nobile" stb. majdnem minden előadáshoz kellett, sőt az ,,Appartamento Chinese" is divatos tartozéka volt a kor minden színházi díszlettárának.

Pietro Travagliának az 1786. évre szóló egész évi díszletköltségvetése pontosan felsorolja, hogy az új művek előadásához milyen régi díszleteket fognak felhasználni.

Például az Alsinda első színéhez bizonyos változtatásokkal a La Didone abbandonata, az utolsó elötti színhez pedig a Montezuma díszleteit használták. ,,Servira la decorazione fatta per la Didone pero con rincangiamento; . . . Si puo adattare il Cortile del Mote zumma con picciol ricangio" (A. M. 3997.).

A sokféle felhasználás lehetőségét bizonyára nemcsak a gazdaságosgág igenye, hanem az akkori közönség történeti érdekének, és a ,,couleur locnle" iranti fogékonyságának hiánya is magyarázza. Az antik tárgyú műveket kevés változtatással éppúgy barokk díszletek közt és rokokó jelmezekben játszották, mint a modern témájúakat.

A díszlet és jeImez mellett a színpadkép legfontosabb tényezője a világítás. Travaglia rendszeres ,,Spiritus"-igényléseiből és egy javítási számlából (OL. 799. No. 110) tudjuk, hogy a színház világítására olombetétes szeszlámpákat használtak, és fényüket Travaglia vázlatkönvvének említett bejegyzése szerint tükrözéssel fokozták. Travaglia ,,Spiritus"-on kívül gyakran kért az eszterházi gyógyszertártól villanóport (Plitz Pulver) is, valószínűleg a villámok és tüzek abrázolására.

A színház belső villgítása mellett Pietro Travaglia hatáskörébe tartozott a kastélynak és a parknak magas vendégek tiszteletére, vagy családi események, évfordulók alkalmából elrendelt ünnepi kivilágítása is. Ilyenkor a kastélyon, a környező épületeken és utakon elhelyezett, faggyúval töltött tégelyek ezrei szórták a fényt. Az 1784. szept. 12-i díszkivilágításon Travaglia elszámolása szerint 4268 tégelylámpa világított. Ezek közül 2600 tégely újratöltéséhez három es fél mázsa fekete faggyút használtak fel (OL. 799 Proth 3. 156.).

A kivilágított kastély a lampionos és tüzijátékos park előtt hatásos látvány lehetett. A 18. századi udvari ember, aki a színházon kivül is diszletek között élt, itt valóban úgy érezte magát, mint Goethe a fénylő golyókkal, piramisokkal és lampionokkal megvilágított frankfurti ligetben, melyet ,,Das Esterházysche Feenreich"-nek nevezett: megvalósult álomvilágban, mesterséges tündérországban.

,,Fényes" Miklos utóda, Esterházy Antal 1790 októberében feloszlatta az operatársulatot, elbocsátotta az eredetileg december végéig szerződtett szinészeket, és a tábori zenekaron kívül a zeneszek közül is csak Haydnt és Tommasinit tartotta meg szolgálatában.

Esterházy Antal három és féléves hercegsége idején Eszterházán csak egyetlen ünnepség volt, amely a régi napok fényére emlékeztetett: 1791. augusztus 3-6-ig, Sopron megyei főispánná való beiktatásának alkalmából. Nehéz magyarázatot találni arra, hogy a virágzó eszterházi zenei és szinházi életet miért szüntette meg egycsapásra. Bizonyára nem anyagi okokból, hiszen az a háromszázezer forint, amit a beiktatási ünnepségekre költött, majdnem egy évtizedre elég lett volna ,,Fényes" Miklós zenei és szinházi kiadásaira. Az sem lehetett ok, hogy Eszterháza stílusát, udvari életének formáit korszerűtlennek tartotta, mint az őt követő II. Miklós, mert a beiktatási ünnepséget Eszterházán, lényegében a régi ,,eszterházi vigasságok" szellemében rendezte, és székhelyét sem helyezte át Kismartonba. El kell fogadnunk a zenetörténet magyarázatát, hogy ,,Fényes" Miklóssal ellentétben, aki maga is kitűnő zenész volt, és a Haydnnal íratott baryton-versenyeket maga játszotta vendégeinek, Antalból hiányzott a zenei, sőt talán általában a művészi hajlam. Elődeitől és utódjától eltérően a család művészeti vagy tudományos jellegű gyüjteményeit nem gyarapította, inkább a katonai, közéleti pálya iránt érdeklődött. 1790 előtt is, utána is több hadjáratban vett részt.

Rendkívüli pompával tartott beiktatási ünnepségén utoljára kapott szerepet az eszterházi színház. Antal herceg az éppen Londonban tartózkodó Haydnt hazarendelte, de mivel ez nem jöhetett, Joseph Weigl, a bécsi udvari színház karmestere kapolt megbízást egy új dalmű írására. Az Abbate Casti szövegére írt Venere e Adonis című kantátát a hécsi udvari opera énekesei adták elő: Mlle. Giuliani, Mme. Busani, Calvesi és Adamberger. A bemutató előadás pazarlóan gazdag kiállítasú lehetett, ha egyáltalán hinni lehet a Sürgöny (1865. szcpt. 6.) és a Fővárosi Lapok (1875. 33. sz.) leirásának, rnely szerint 40 000 forintba került. ,,Fényes" Miklós korában egy-egy operabemutató költségei nemigen haladták meg a háromezer forintot, bár ebben az esetben a különleges kiállitáson kívül a zeneszerzőt és az egész Bécsbó1 hozatott előadógárdát külön kellett fizetni.

Az ünnepségen részvevó előkelőségeket - a trónörököst, a nádort, a hercegprímást, a diplomatákat és a vármegyék képviselőit - a színházi előadáson kívül fényes bál, tüzijáték és vadászat szórakoztatta. A tüzijátékot egy Stuwer nevű tüzijátékmester készítette, és ebből az alkalombol a kastélyt és a parkot nyolcvanezer üvegmécses világította ki. A kastély udvarán rendezett katonai parádét örökítő korabeli metszet (161. 1.) az egyetlen képes ábrázolás, melyböl az eszterházi nagy ünnepségek külsőségeire következtethetünk.

Az ünnepségek végeztével Antal herceg egészen Budáig zenés díszkíséretet adott a hazatérő vendégek mellé.

A beiktatási ünnepség után Eszterháza egyre elhagyatottabb lett. A herceg ritkán tartózkodott kastélyában, s a színházakban többé egy előadás sem volt. A régi színházi személyzetből csak egy ismerős maradt, Handlné, a ruhatárosnő, aki afféle raktárosi szerepet látott el. Úgy látszik, az öregedő Travaglia is új munka után nézett, mert mikor 1798-ban nyngdíjazták, kerésére Antal herceg őzvegye irásban tanúsította (OL. Fasc. 2461. 102. 1.), hogy elhúnyt férje királyi és császári szolgálatból hívta vissza, és élete végéig nyugdíjat ígért számára. Ezek szerint feltételezhető, hogy Travaglia egy időre a bécsi udvari színháznál vállalt munkát.

Nyugdíja ügyében egyébként több kérvényt írt, mert 1798-ban nem háromszáz forint nyugdíjat itéltek mcg neki, amennyit várt, hanem csak kétszázat. Az utolsó aktában, 1809. január 8-án azzal indokolják nyugdíjemelés iranti kérelmének elutasítását (A. M. 217.), hogy egy 1796-ban hozott hercegi rendelet értelmében csak addig kaphat 300 Ft nyugdíjat, amíg más állást nem vállal. Mivel időközben a Grassalkovich családnál ,,Hausinspektor" lett, csak évi 200 Ft. kegydíjra jogosult.

Érdekes az Esterházy udvarba szakadt olasz festő sorsa. Úgy látszik, élete végéig sem tudott asszimilálódni környezetéhez, mert húsz-huszanöt évi szolgálat után is többször kifogásolták a hercegi hivatalok, hogy nem tudott jól németül.

Úgy látszik, hogy véglegesen Magyarországhoz kötötte magát, mert 1791-ben Kismartonban letette a honpolgári esküt, és tizenhároméves elveszett fiáról, akit a Pressburger Zeitungban közzétett hirdetés útján is keresett, közölte, hogy az olaszon kívül magyarul és németül is beszél.

Travagliának és Handlnénak újra több dolga akadt 1794-től kezdve, Antal halála után az eszterházi színházi ruhatárral és díszletekkel.

II. Miklós 1794. július 8-án kiadott rendelkezése értelmében (OL. Fasc. VI. 369. 1.) Travaglia vezette a kismartoni színháznak II. Miklós beiktatási ünnepsége számára való helyreállitási munkálatait. Ugyancsak ő gondoskodott az ünnepi kivilágításról és a tüzijátékról is. Az ünnepségek után a herceg azonnal rendelkezett, hogv az Eszterházán levő szinházi ruhatárról pontos leltár készüljön, s azokról a ruhákról is, amelyeket Travaglia valamilyen oknál fogva magánál tartott. (O.L. Fasc. VI. 370. 1.). 1796. júliusában II. Miklós elrendelte, hogy a régi, kopott díszleteket szállítsák ki szekereken a Fertőtóhoz, és mossák ki, hogy a vásznak ujra használhatók legyenek. (OL. Fasc. 2461 115. 1.) Ugyancsak ez idő tájt intézkedett, hogy az Eszterházi díszlet- és ruhatárat tegyék teljesen rendbe, szellőztessék ki, Travaglia pedig a kismartoni színhazi gépésznek, Holzernck és az ácsoknak mutassa meg, melyek a Kismartonban is használható díszletek, hogy azokat odaszállíthassák (OL. 2461. 78. 1.). Becsomagolták és elszállították a még használható jelmezeket is (OL. 2461. 118. 1.), és Georg Holzer gépész leszerelte a színpad használható elemeit, a függönyöket és a szuffitákat (OL. Fasc. 2461 - 129. 1.).

Az eszterházi ruhatár felszámolásának utolsó felvonása l799 januárjában zajlott le, mikor a már nyugdijas Travaglia Klutsewsky grófnő megbízásából átvette a ruhatárnak azokat a darabjait, amelyekre a kismartoni hercegi színháznak már nem volt szüksége. A grófnő ezeket a jelmezeket 1000 Ft-ért vásárolta meg (A. M. 1849.).

Az eszterházi tündérvilág a századeleji nagy barokk udvartartások kissé eIkésett visszfénye volt. Elkésett voltára mi sem jellemzőbb, minthogy Fényes Miklós unokája úgy fordított hátat Eszterházának, mintha a nehány évvel korábban még ragyogó kastélyélet teljesen idegen lett volna számára. Ekkorra lejárt a versailles-i divat ideje, és idejétmúlt lett a rokokó. Új klasszicizmus térhódítása kezdődött, és a francia parkokat angol ízlés szerint rendezték ujjá.

1803-ban az eszterházi bábszínház már csak vadászeszközök tárháza (A. M. 1972.), 1824-bcn pedig a Tudonunyos Gyüjtemény tudósítása szerint ,,a jatékszínekben széna tartatik". Az 1832-ben szerkesztett ,,Inventarium über die in dem Esterhaser Schlosse, Bagatelle und Theater vorhandenen Mobilien und Effecten" szerint a nagyszínházat faraktárnak használták, s a díszletek egymásra fektetve hevertek benne. A bábszínházat az asztalos ugyancsak raktárul használta. A kastély értékeit még a kilencvenes években II. Miklós átköltöztette Kismartonba, s az épületeket és a parkot sorsára hagyta. A következő századfordulón bekövetkezett restaurálás idejen az operaház helyén már csak romok voltak. Eszterháza - ahogy annak idején a Tudományos gyüjtemény irta - ,,őszi szornorúságra jutott".

II. Esterházy Miklós - bár Eszterházát korszerűtlennek tartotta, s ezért udvarát áthelyezte a család ősi, kismartoni várkastélyába - abhan mégis ,,Fényes" Miklós hagyományait folytatta, hogy a színház és a műveszetek pazarló mecénása volt.

,,Fényes" Miklósénál nagyobb zenekart és énekesgárdát tartott, s nemcsak saját színháza volt, hanem a század első évtizedében a bécsi udvari színház egyik legfontosabb irányítójaként szerepelt. Az elődeitól örökölt könyvtárat 1795-ben a gróf Neupergtől vásárolt könyvtárral jelentékenyen gyarapította, érem-, és csigagyűjteményt alapított, s főként ő volt a híres Esterházy képtár igazi megteremtője. A ,,Fényes" Miklóstól örökölt képtárban Rafael Esterházy Madonnáján kívül kevés igazi remekmű volt. Elődeinél lényegesen fejlettebb izléssel és kitűnően megválasztott munkatárssal, Joseph Fischerrel rövid idó alatt az akkori Monarchia egyik legszebb és leggazdagabb metszet- és festmény gyüjteményét alakította ki, amely később a budapesti Szépművészeti Múzeum alapját vetette meg.

Ae 1794-ben, Kismartonban tartott beiktátási ünnepség és II. Miklós első intézkedései gyorsan elárulták, hogy az Esterházy-színház új pártfogóra talált. A herceg egyelőre csak alkalomszerűen szerződtetett színtársulatokat, de később a zenekar fejlesztésével párhuzamosan új operatársulatot szervezett, amely 1804-től 1812-ig folyamatosan működött. A színháztörténet eddig csak 1801-ig tudott a hercegi szinház működéséről, pedig a legkiválóbb énekeseket még csak ezután szerződtették, és erre az időre esett a Mozart-műsor teljes kibontakozása is, amely a kismartoni Esterházy-színház legfontosabb eredménye volt.

Az 1794. junius 24~én és 25-én rendezett beiktatási ünnepségen Marinelli vezetésével a Leopoldstädter Theater vendégszerepelt a híres balett-táncos házaspárral, Salvatore és Maria Viganoval. (Csatkai E.: Beitraege... Mittlgn. der Bgld. Heimat und Naturschutzvereines III./l6. 1.) A Vigano-házaspár annak idelén egész Európát bejárta, s végül Salvatore Vigano a milanói Scala balettmestere lett. A kismartoni előadáshoz az eszterházi ruhatárból használtak fel néhány- jelmezt (OL. Fasc. 2461 10. 1.). A beiktatási ünnepség bálján harminchat tagú zenekar szolgáltatta a zenét (OL. Fasc. 2461 8-9. 1.), és a kivilágításon Travaglia elszámolása szerint százhetvenhét font faggyú égett el (OL. Fasc. 2461 14. 1.)

A következő év műsorából nagyon keveset tudunk, de bizonyos, hogy szeptemberben és októberben tüzijátékok és színielőadások voltak. Szeptember l7-én Travaglia a Mária napon rendezett tűzijátékért vett fel háromszáz forintot (OL. Fasc. 2461 26. 1.), és az 1795. évi színházi kiadásokról szóló kimutatását bíráló számvevőségi feljegyzés 1795. szeptember 16-ról az Armuth und Edelsinn, október 8-ról pedig a Skizze der rauchen Sitten unserer guten Vorältern című darab előadását említi.

Ezenkívül Travaglia kimutatása és a számvevőségi bírálat is még jelentékeny munkálatokra utal. A bírálat peldául megemlíti, hogy a díszletek elkészítésc miatt túlságosan sok rendkívüli asztalos- és ácsnapidíjat fizettek ki. Ez a sürgős munka miatt indokolt voIt, de a jövőben az állandoan alkalmazott iparosoknak kell ezeket a munkakat ellátniok.

Egy díszletköltségvetésbő1, amely egy gótikus kastély, egy parasztszoba és egy pokol díszleteihez szükséges anyagokat sorol fel (OL. Fasc. 2461 60. 1.): megtudjuk, hogy a szuffiták huszonnégy láb hosszúak voltak, tehát a színpad nyílása nem egészen nyolc métcr lehetett. A gótikus kastély perspektivikus képének magassága tizenhat láb, vagyis körülbelül négy és fél méter volt. Ezek szerint a kismartoni színpad kisebb volt, mint az eszterházi, de nem tudjuk biztosan, hogy hol lehetett. A leírások állandóan csak színházat emlegetnek. abból a feljegyzésből, hogy a beiktatási ünnepségre helyreállították a kismartoni színházat, arra lehet következtetni, hogy a hatvanas években épült üvegházi színházról van szó. A kismartoni színhaz tíz év múlva szerződtetett igazgatója, Heinrich Schmidt viszont emlékirataiban világosan megírta, hogy az előadások a kastély nagy dísztermében folytak. A két forrás nem mond feltétlenüI ellent egymásnak. Lehet, hogy kezdethen valóban a üvegházi színpadon tartották az előadásokat. Ez később annál indokoltabb lehetett, mert a kastély dísztermét Moreau tervei szerint a század elején átépítették, kibővítették, s a kert felé eső hosszanti falát le kellett bontani. Feltehető, hogy az előadások csak az ujjáépített, megnagyobbodott teremben kezdődtek meg.

Az 1795 őszen Kismartonban szereplő társulat nevét nem tudjuk, de lehet, hogy Marinellinek az előző évben rnár szerepelt, és két év múlva újra szerződtetett társulata volt.

1796-ban az őszi előadásokra májusban megkezdődtek az előkészületek. Travaglia a szinházban javítási munkákat végez és diszleteket készít (OL. Fasc. 2461 79, 115, 117. 1.), az eszterházi ruhatárosnő pedig jelmezeket küld át Kismartonba (OL. Fasc. 2461. 118. 1.). Az ősszel fellépő társulattól, Karl Stadler együttesével már julius elsején létrejött a szerződés. Johann Karl Stadler kitúnő fiatal színész volt, aki ekkor már egy Wienrr Neustadtban szereplö társulatot vezetett. 1768-ban Bécsben született, színészi pályáját Grácban kezdte. Első sikereit Laibachban és Triestben mint hősszerelmes aratta a szép megjelenésű fiatalember. 1787-bcn a Theater an der Wien, 89/90-ben pedig a Hofburgtheater tagja volt. 1791/92-ben Pesten, 92/93-ban Prágában szerepelt. Ebben az időben erősen elhízott, és ettő1 kezdve apaszerepeket játszott. Később Kasselban és Frankfurtban tűnt fel, majd a brémai városi színház igazgatója lett. 1812-ben Hannoverben halt meg. Elsősorban drámai színész volt, de szép hanggal rendelkezett, és operai szerepekben is fellépett.

1796. március 4-én kétségbeesett hangú 1evélben kérte a herceget, hogy akármilyen rövid időre alkalmazza társulatát, mert a háborús idők miatt igen nehéz helyzetbe került (OL. 2461. 113. 1.). Leveléhez jegyzéket mellékelt, amelyen hatvanhárom drámai művet és huszonhárom operát sorolt fel. Ezek közül a társulat bármelyik darab előadására feI volt keszülve. Erdekes, hogy a müsorban bárom Haydn-opera is szerepelt (Armida, Orlando Paladino, La fedeIta premiata), de Pohl állításával ellentétben a fennmaradt végleges müsor szerint egyik sem került előadásra (OL. Fasc. 2461 227-228. 1.).

Stadler március eleji levelére a herceg kedvező választ küldhetett, mert a hónap végén Stadler valószínűleg az ő kívánságára küldte rneg a wiener-neustadti városi magisztrátus nyilatkozatát, mely szerint a társulat az énekes és drámai művek előadásával egyaránt kivívta az ottani közönség megelégedését, és becsüIetes életmódot folytatott (OL. 2461 111. l.).

A július elsején kötött szerződésben az együttes szeptember elsejétől október 15-ig kötelezte magát heti négy német nyelvű előadásra, kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap. Vállalta, hogy repertoárját közkedvelt darabokkal tovább bővíti, a ruharárról a statiszták jelmezein kívül maga gondoskodik, és jól válogatott énekeseket szerzödtet. A társulat fizetése heti száztíz forint volt (OL. 2461 110. 1.). A végleges névjegyzék és műsor a következő:

Peterka: első szerelmesek, hősök: operákban komikus szerepek. Schmidtmann: operákban első szerelmesek, színjátékban szerelmes. Normann: basszista, színdarabban jellemszerepek. Horst : intrikus szerepek pedánsok. Stadler: gyengéd apák, civódó öregek, illem-szerepek. Berke: baritont énekel, rangos szerepek. Hanold: második tenorista, alárendelt szerepek színdarabokban. Koch: rnellékszerepek és súgo.

Eiersperg: operákban komikus szerepek, hősnők, és színdarabokban illem szerepek. Horst: érett szerelmesek, fiatal asszonyok, illemszerepek. Normann: kacér nők, házsártos asszonyok. Stadler: fiatal szerelmesek, naiv lányok. Kunfeld: első énekesnő. Willmers: komikns szerepek és szubrettek. Kreützer: dilettánsok, első szerelmesek, hősnök, illemszerepek (OL. 2461 123. 1.).

A műsor legértékesebb adata a Varázsfúvola elöadásáé, amely ezek szerint a Karl Benyovszky Hummel-életrajzában és Karl Rosenbaum naplójában szereplő 1804-es bemutatóna1 nyolc évvel korábbra engedi tenni Mozart művének első kismartoni előadását.

Ennek az első kismartoni repertoárnak szembetűnő vonása, hogy az eszterházi műsorral szemben teljesen német nyelvű. A három javasolt Haydn-opera helyett a műsorban a Varázsfuvola, a szintén Schikaneder szövegére irt Die Waldmänner, s még három új Iátványos német opera - Hieronymus Kniker, Die Zauber Zither, Der Gutsherin - kerüIt müsorra : az előretörő német operazene a kismartoni Esterhazy-színházbó1 végleg kiszorította az olasz opera buffát.

1797 őszén újra mozgalmas élet volt a kismartoni kastélyban. Augusztus 19-én a királyné látogatta meg Eszterházát és Kismartont, szeptember 9-én és 10-én pedig Mária hercegné névnapja alkalmábol kivilágították a kismartoni kastélyt és parkot és este tűzijatékot rendeztek. 17-én Karl Rosenbaum naplója szerint (ÖNB. Handschriftensammlung) az Esterházy-udvar alkalmazottai és a kastélyban tartózkodó vendégek közreműködéséável megtartották Iffland: Die Aussteuer című színművének első próbáját. A 18-án és 19-én megismételt próbák után az első előadás 20-án volt. 21-én Marinellí társulata lépett fel.

Szeptember 26-án a József nádor kíséretében Kismartonba érkezett vendégek tiszteletére vadászatot rendeztek, este pedig Rosenbaum naplója szerint Marinelli társulata a Der reisende Student című vígjátékot adta e1ő. A vígaték után Vigano Pygmalion című balettje következett, melyben Vigano maga is fellépett (Wiener Zeitung 1797. Nr. 88). A napot ezerkétszáz személy részvételével álarcos bál és pazar kivilágítás zárta le. (Rosenbaum: "Die Illumination war die schönste die man noch je in Eisenstadt sah.")

27-én és 28-án ujra vadászatok, bálok, ünnepi világítás és hangversenyek szórakoztatták a vendégeket. A 28-án tartott hangversenyen Pozsonyból szerzödtetett énekesnők vettek részt (Rosenbaum.).

Az őszi évad egyik legérdekesebb eseménye október 2-án Spiess Stadt und Land című vigjátékának bemutatása volt. Az előadást, melynek szereposztásat Rosenbaum feljegyezte, a kastélybeliek és a vendégek együttesen produkálták. Az előkelőségek mellctt fiával együtt fellépett Rosenhaum és Grundemann is, az öreg udvari festő:

A műkedvelő előadás Rosenhaum őszinte feljegyzése szerint nem volt valami kitünő, de azért természetesen jóindulattal fogadták.

A további októberi műsorról részletes tnrlósításunk nincs, de feltehető, hogy a Marinelli vezetésével még október végén is szereplő Leopoldstädter Theater folyamatos műsort adhatott.

Az őszi évad utolsó kiemelkedő eseménye a nádor második kismartoni látogatása volt, melyről a Magyar Hirmondó részletes todósítást közölt (1797. II. köt. 574-576. 1.): tegnap és tegnapelőtt valóban felséges készületekkel fogadtatott itten ujra is a 'Nádor-Ispány, s'személyében a várt Nagyobb Vendégek is meg tiszteltettek Ő Királyi Hertzegsége Laxenburgbó1 jött, 's mindjárt az Ország'szélén fekvő jószágaiban Hertzeg Eszterházynak kezdrtt vadászni. A' vadászat után Kis Martonba érkezett sok ágyuzások között. Tsak hamar azután igen gazdag keszületű asztalokhoz ültek közel szász Vendégek. Estvére a' Vár (Kastény), az ellenében szolgáló épülettel, és a kerttel együtt oly gyönyörüségesen ki-volt világositva, zöld, veres, és arany-szint mutató métsékkel, hogy ahoz szebbet sok idegen országokban is ritkán Iátni. A' királynak, és a' Királynénak Képe, és a' Keresztnevek ki-vóltak mesterséges tüzek á1tal tsinálva. A' Hertzeg Teátromában egy tréfás darabot jádzottak a Bétsből hozatott Komédiások, és egy uj Pigmalion nevü Ballétet tántzolt ama' hires Vigano, Feleségével, ,s a Kis Leányával. Az utánn Maskarás-Bál vólt a' Kastély szállájában, 's gazdag vatsora. Másnap Oct. 27-dikén jókor reggel a' Wandorfi Kőszénbányáknak meg-nezésére ment a' Nádor-Ispány, a' hol Gr. Saurau, Ruprecht Udvari Tanátsos 's más Uraktól fogadtatott Ő kir. Hertzegsége. Délre vissza érkezett ide; s egy kevés falatozás (Collatio) utánn ki ment egy nagy vadászatra, mely egész estig tartott, 's a'hol ezer nyuIat, és közel ezer fátzánt lőttek. Hat óra utánn estve kezdődött az ebéd, az utánn egy Szálábann vólt Haydn-nek ama' remek muzsikája, melynek neve: A'meg-váltónk'Szavai a Keresztfán. (Die Worte des Heilands am Kreutze) 's a'melynek tökélletes executziójára sok Bétsi Muzsikusok 's énekesek hozattattak ide le. Elébb a'Nádor-Ispánynak a Teátromba valo bé-lépésekor el énekeltetett amaz esméretes ének: Isten tartsa Ferentz Tsászárt! (Gott erhalte Frantz den Kaiser!) melyhez Haydn készitette a' muzsikát. Ezen gyönyörü Muzsikák utánn ismét Vigánóék tántzoltak. Ezenn a napon is ki vólt a' Vár és az ellenébcn álló épület világositva, s'a' Vár kissebb szálájában BáI vólt."

1798 és 1804 között a kismartoni színházi életről az eddiginél lényegesen hézagosabb képünk van. Társulatok rendszeres muködésére egyáltalában nincs adat, bár ez nem jclenti feltétlenül, hogy az őszi szezonban ne lettek volna előadások. A Magyar Hirmondó (1801. II. köt. 428-431. 1.) az 1801. évi Mária-napról a következőket tudósíítja: ,,...tegnap előtt tartatott Hertzeg Esterházyné neve napja. Bécsböl is sokan jöttek vólt oda arra a' napra, kik közül valók voltak Cardinális Hertzeg Albani, Muravief-Apostol, rendkivüli való Orosz Követ, és a' Pétersburgból viszszatért Hertzeg Schwarzenberg Károly 's a' t. Gyakorlott pennákra bizom az ott látott sok fényességeknek leirását a'millyenek voltak a'tántz, az igen nagy szálának közell nyóltz száz viasz gyertyákkal való felséges kivilágositása, a' különös pompáju ebédek s' vacsorák, az erős ágyúzások, 's a' gyönyörű estvéli muzsikák."

Ezen a Mária-napon tehát színházi előadás nem volt. A következő év aug. 29-én Rosenbaum azt jegyezte naplójába, hogy ,,evés után Haydn, Elsler és Mayer jött". Ez lehet, hogy Mayer színtársulatának kismartoni szereplését jelenti.

Ha ezekben az években nem is tudunk a kismartoni kastély-szinház életéről, ekkor született újjá az Esterházy zenekar, ekkor alakult ki fokról fokra az új énekes gárda, és II. Miklós nagyszabású épitési terveiben új kismartoni színház megteremtésének gondolata érlelődött.

II. Miklós kérésére az öregedő Haydn szívesen vállalta az új zenekar megszervezésének és irányításának feladatát, de a gyakorlati karmesteri munkát már másra kellett bízni. A herceg 1802-ben a templomi zene élére Johann Nepomuk Fuchsot, a kamarazenekar élére pedig Luigi Tommasinit állította, akit még annak idején Pál Antal szerződtetett, és Fényes Miklós zenekarának eIső hegedűse volt. Az Esterházy-opera feltámasztása terén a legfontosabb lépés Haydn ajánlatára Johann Nepormuk Hummel szerződtetése volt 1804 április elsején. Hummel ízig-vérig szinházi környezetbő1 került Kismartonba. Apja 1780-ig a pozsonpi városi színház, utána pedig a Theater an der Wien karmestere vclt, s a tízéves Hummel Mozart csodagyerek-tanitványaként vele indult három éves európai hangverseny-körútra. Igy ismerkedett meg Londonban, 1791-ben Haydnnal is. Kismartonból később Weimarba került, ahol Liszt mellett a zenei élet kimagasIó alakja volt.

A zenekar fejlődésével párhuzamosan a kastély és a park külső képe is megváltozott. A parkot a század első éveiben lényegesen megnagyobbították, és Moreau tervei alapján angol ízlés szerint újjáalakították. A park tavainak és szökőkútjainak vízellátására Esterházy Miklós 1803-ban tett londoni útja alkalmával a korábban állati erővel müködtetett szivattyúk hajtására egy David Matson által készített gőzgépet vásárolt. (Hárich J.: A kismartoni várkert története 58. 1.) Az új gépházat a park más új épületeivel együtt 1805-ben diszes ünnepség keretében avatták fel, s emlékül az alapfalban elheIyezték az akkor használt pénznemeket. Anglián kívül Franciaország és Németország után Magyarország volt ebben a pillanatban a harmadik gőzgéppel rendelkező állam.

A park újjáalakításával egyidőben Moreau elkészítette a kastély klasszicizáló szellemben való átépítésének és lényeges kibővítésének a tervét. Az új elgondolás szerint a park irányában kibővitett kastélyhoz jobbról és balról egy-egy szárnyépület csatlakozott volna a színház, illetve a könyvtár méltó elhelyezésére. A színház alaprajzán feltünő a színpadtér nagysága. A nézőtér keresztbefektetett ovális alaprajzú, körben oszlopokkal övezett lett volna (175. 1.).

Moreau terveiből a két szárnyépület nem valósult meg, csak bizonyos átalakításokat, és a park felőli oldal bővítését végezték cl a terven látható impozáns oszlopsor megépítésével együtt. A bővítés során megnagyobbodott a díszterem is, amely Heinrich Schmidt tanúsága szerint a kismartoni operaelőadások zaínhelye volt.

Az első jelentős esemény, amely az 1805-ben meginduló operaműsornak mintegy előhírnöke, 1804. augusztus 10-én a Varázsfuvola előadása volt. Karl Rosenbaum naplója szerint az előadást az ő köItségére a városi Engel-Gasthausban tartották. A zenei irányítást Hummel vállalta, a díszleteket pedig a meglehetőscn közepes tehetségű, de rendkívül mozgékony Carl Maurer készitette.

Maurert II. Miklós 1802-ben alkalmazta, mint Hofkammermalert. Feladata a kastély termeinek szobafestői karbantartása volt. 1803. augusztus 29-én ő javasolta a hercegnek, hogy az üresen alló pottendorfi kastélyt rendezze be egy inspektor felügyelete alatt hercegi képtárrá. A híres Esterházy-képtár eszméje tehát valószinűleg tőle származott.

A szobafestői minőségen való felülemelkedésre jó alkalom volt a Varázsfuvola előadása. Hogy valóban Maurer tervezte a díszletcket, annak legfőbb bizonyítéka, hogy vázlatkönyve (Alsókubin, Csaplovics Könyvtár) 11. oldalának hátlapján a következő cím alatt sorolta fel a díszletekct: ,,Decorationen zur Zauberflöte. 1804 für Eisenstadt. Inv. Maurer." A vázlatkönyvben nyolc Varázsfuvola-díszlet terve, és Sarastro bevonulási kocsijának rajza maradt fenn. Ezeket a díszleteket éppen úgy, mint Maurer későbbi díszleteit az önállóság hiánya és Anton de Pian bécsi diszlettervező munkáinak erős hatása jellemzi. Ez legszembetűnöbben a vázlatkönyv 124., illetve 129. oldalán levő terveken érvényesült. Az első a Don Gutierre c. szomorújátékhoz, a második a Lodoiska c. operához készült. Ezek a tervek némi egyszerűsítéstől eltekintve teljesen megegyeznek Anton de Pian két megfeIelő diszletével. (Theater Dekorationen nach den original Skitzen des k. k. Hof Theater Mahlers Anton de Pian. Gestochen und verlegt von Norbert Bittner. Wien 1818. 19,70. l.)

Hummelt úgy látszik 1804 tavaszán egyenesen azzal a céllal alkalmazta a herceg, hogy már az őszi évadban operaműsort produkáljon. Az új karmester augusztusban és szeptemberben nagyszámú szinpadi zenemű másoltatási költségeivel számol el. Főleg Mozart és Cherubini operák nyitányait és egyes részleteit másoltatta nyilvánvalóan hangversenyek céljaira (A. M. 1427, 1422.). Az ilyen számlák mellett azonban olyanok is akadnak, melyek kétségtelenül bizonyitják teljes színpadi művek előadását. P1.: ,,Copiatur aller Stimmen der Oper ,,Die beiden. Füchse" nebst Soufleurs auszug"; 15 Büchel verschiedener Opern á 20 xr.; 12 Detto von ,,Neusonntagskind". Ehhez a feljegyzéshez különböző férfi, női és gyermekruhák, kalapok és egyéb színházi kellékek elszámolása tartozik, továbbá ,,2 Klavier ins Theater, und wieder weg tragen 2 fl." (A. M. 1427). Egy másik számla a Neusonntagskind és a Doktor und Apotheker énekszámainak, illetve szövegkönyveinek, és újbol egy zongorának a szinházba és vissza való szállítási költségeit említi. (A. M. 1383/a.) Ezek a szinház gyakorlati munkájárol tanúskodó számlák azt bizonyítják, hogy 1804 szeptember és októberében a kismartoni kastélyban már rendszeres operaelőadások lehettek.

A következő év műsorát már lényegesen jobban ismerjük. Az Esterházy operalibrettok sorozata ebben az évben indult újra. Leopold Stotz, aki 1802-ben Anton Polkas társulatában Kismarton városában színészkedett, az együttesből kiválva gyermektársulatot szervezett és nyomdát alapított, melyben 1804-ben már kinyomtatta Haydn Teremtésének szövegét. 1805-től 1810-ig az ujjáalakult hercegi operatársulat számára tizennyolc librettót nyomtatott. Ezek a librettók a kismartoni kastély operaműsorának legfontosabb dokumentumai. Nemcsak az előadott operák jegyzékenek összeállítását könnyítik meg, hanem a közreműködő művészekről is tájékoztatnak.

1805-ben nyolc szövegkönyv hagyta el Stotz nyomdáját: Mozart : Entführung aus dem Serail; Schenk: Der Dorfbarbier, Der Fassbinder; Arien aus dem Fassbinder; Benda: Das Findelkind. A többi házi szerzők műve, Heinrich Schmidt két cgyfelvonásos vjgjátéka: Der Junker in der Mühle és Die Stutzperücke. Az elsőt a hercegné névnapján adták elő Antonio Polzelli zenéjével. A műsorban külön figyelmet érdemel a Die beyden Genies című zenés vígjáték, melynek szövegét Georg von Gaal hercegi könyvtáros, zenéjét pedig Hummel írta. A darab főhősei a szerzők Lindenhain költő és Stork zeneszerző személyében. Az előadáson mindkét szcrepet ők maguk játszották. A darab éppen ezért a kismartoni műkedvelő színjátszás egyik legértékesebb dokumentuma.

Az 1805. évi műsort még Anton Elsler ,,Friser"-nek szeptemher 13-tól október 12-ig a színház számára folyamatosan végzett fodrász munka-elszámolásaiból lehet kiegészíteni. Az említett műveken kívül előadásra került: Der Bettelstudent, Neusonntagskind, Haus Tochter, Beidefügs, Wochenblatt, Unglücklichen (A. M. 3344.).

A nagy lendületteI meginduló színházi életben fontos szerep jutott a július 4-én szerződtetett új hercegi színházigazgatónak, Heinrich Schmidtnek, aki Weimarban Goethétől vett leckéket a színpad müvészetéről. Az új igazgató friss tájékozottsága és kiterjedt ismeretsége útján állandó kapcsolatot tartott fenn az Esterházy-opera és a német művelődés gócpontjai között. Emlékezéseiben ő irta a kismartoni Esterházy-színházról a leghitelesebb képet: ,,...így most a kismartoni herceg Esterházy-színház vezetője lettem, s mint a művészeti ügyek titkárának, az én felügyeletem alá tartoztak a herceg művészeti és zenei gyüjteményei is. A szinház, amelyben csak operákat adtak elő egyáltalán nem volt egyszerű, közönséges színház. Joseph Haydn, Hummel, Fuchs - és később Henneberg - voltak a karmesterek egy igen kiváló zenekar élén, melynek igazgatója Tomasini, a közismert hegedűművész volt; intézet, ahol a kórusban való éneklésre tanították a fiúkat, ezenkívül zeneileg képzett tekintélyes létszámú férfi és női kórusok; énekesek és énekesnők, mint Wild és Forti, szép és ifjú éveikben, Cornega kisasszony, Salieri tanítványa (aki a hírnév után később Párizsba és Londonba ment), Vadászné asszony, Madame Groll, Demoiselle Stotz, Grell urak, és Schuster kitünő művészek voltak. Az előadásokat szeptember, október, november és december hónapokban tartották a nagy vadászatok és más ünnepségek alkalmával, a hercegi ház fényét kifejező költségekkel. A közönség a lehető legelőkelőbb volt, amilyent csak kívánni lehetett; rendesen jelen volt Bécs majdnem egész főnemessége és diplomáciai testülete. Az énekeseket és énekesnőket, rossz időben pedig a közönség nagy részét is külön fedett szinházi kocsiban szállították a szíínházba, amely a kastély egy hatalmas termében volt. Pénztárról, vagy helépődíjról szó sem esett, ellenkezőleg a szinházban néha a közönség körében is minden kigondolható frissítőket kínáltak.'

1806-ból hat nyomtatott szövegkönyvet ismerünk. Két Hummel művet: a Die vereitelten Raenke-ét, amely a Le vicende d'amore új változata volt és az Esterházy Leopoldina esküvőjére írt Endimione e Diana-ét; ugyancsak két Dalayrac mű librettóját: Die Beyden Savoyarden, Gulistan oder der Hulla von Samarkanda; s végül Le Brun, illetve Umlauf egy-egy dalművét: Pachter Robert, Das Fest der Liebe und der Freude.

A Das Fest der Liebe und der Freude szövegét a Leopoldstädter Theater akkori házi szerzője, Joachim Perinet írta, aki az április 12-én tartott előadáson a kismartoni színészek mellett hat bécsi színésztársával együtt fel is lépett. Rajta és feleségen kívül a Leopoldstadter Theaterből Ignaz Schuster, a Theater an der Wien-ből Hasenhut, a Burgtheaterből Weidmann és Baumann, továbbá még egy Dem. Neumann nevű színésznő vendégszerepclt Kismartonban. Fellépésük Heinrich Schmidt visszaemlékezései szerint nem a legjobban sikerült. A kényes izlésű udvari közönség a bécsi népszerü komikesok erős tréfáit, és a talán ,,Fényes" Miklósra célzó, csiklandós Esterházy-etímológiát fanyalogva fogadta: ,,A Leopoldstädter Theater akkori házi szerzője - írja H. Schmidt - Perinet, aki már számos zenés darabot írt, mint a Neusonntagskind és Die zwei Schwestern von Prag, erre az ünnepi alkalomra új operát írt Das Fest der Liebe und Freude címen. Az opera előadasára Bécsből Kismartonba jött vendégszerepelni Bécs akkori három legkedveltebb és legbecsültebb komikusa, Weidmann, Hasenhut és Beckmann, aztán maga Perinet a feleségével, s rajtuk kivül még táncosok és táncosnők. Sajnon azonban a szövcgkönyv oly sok sértő és közönséges dolgot tartalmazott, hogy kénytelen voltam a herceget erre figyelmeztetni. Az ő megbízására kihúztam a sértő dolgokat, és megváltoztattam a szöveget. A szerző ezzel nem volt túlságosan elégedett, mert szokás szerint ezektől az ízléstelen részletektől várta a főhatást. Az előadáson a bécsi vendégek keveset törődtek az utasítással, a legtöbb kihúzott részt elmondták, és általános mcgütközést keltettek. Hogy csak egyet említsek, egy öreg, süket iskolamester, amolyan majomparádé a Findelkindből, akit Weidmann kitűnöen játszott, körülbelül a következő módon magyarázta meg az Esterházy név eredetét: ,,A hercegi ház ősapja, aki a szép lányok kedvelője is volt, egy vadászat alkalmával eltévedt az erdőben, és nem talált kivezető útat. Nagy zavarában hirtelen megpillantott egy bájos leányt, azonnal odasietett hozzá, megölelte és megkérdezte: ,,Hát téged hogy hívnak, szép gyermek?" ,,Ester has i" (Ester heiss ich - Eszter a nevem), válaszolt és tündérré válva kivezette az erdőböl". (Schmidt: i. m. 130-131. 1.)

Az 1806-ban előadott Hummel-művek közül az Endimione e Diana-t a következő év áprilisában a bécsi udvari színház is előadta. Ez néhány későbbi bemutatóval együtt a kismartoni színház aktív szerepét illusztrálja a Bécs környéki színházi életben.

1807-ben a házi szerzők mellé J. N. Fuchs is felsorakozott. Gewey szövegére a Der hölzerne Liebesbothe, oder: die Neuigkeitswuth című vigopera zenéjét írta. Emellett Mozart Schauspieldirektorának Cimarosa által átdolgozott változata, a Theatralische Abentheuer, és a Theater an der Wien nagy vígopera újdonsága, Méhul Der Schatzgräber cimű darabja került előadásra - a fennmaradt szövegkönyvek tanúsága szerint. Az 1807. évi kismartoni repertoárból az említetteken kívül még egy balettegyüttes vendégszereplésére van adat (A. M. 1624.). 1807.augusztus 12-én Domenico Strain ,,k. k. Hoff Theatral Garderobbe Inspektor" F. Taglioni balettmester mrgbízásából ,,a kismartoni mulatság számára" ruhákat, diadémokat, girlandokat stb.-t szállított, és számolt el. Taglioni mellett a számlán még Mad. Corally, Mlle. Neumann és Bandini szerepel.

Az új művek mellett valószínűleg az előző években bemutatott darabok is műsoron maradtak, amint azt az 1804. és 1805. évi műsor egyezései is mutatják. Ekkor a hercegi operatársulat már három Mozart-mű hemutatójára tekinthetett vissza, s ez a szám a következő években még növekedett. Az intenzív Mozart-kultusz jogosan engedi feltételezni, hogy a Maurer vázlatkönyvének 40. lapján levő Capitolium-díszlet, melyre fel is jegyeztc Maurer, hogy a Titus számára készült, a kismartoni bemutató díszlete volt. Bár a vázlatkönyvben Maurernek későbbi, nem Kismartonban készült díszletei is vannak, nagyobb részük mégis Kismartoniaknak tekinthető. A százharminc oldalas vázlatkönyv első rajzai 1804-ből valók, a 118. oldalon levő Don Juan-díszlet valószínüleg az 1808-as kismartoni előadásra készült, a vázlatkönyv címlapján pedig az 1812-es évszám olvasható. Ezalatt Maurer egy rövid pozsonyi működéstől eltekintve folyamatosan Kismartonban dolgozott. A 40. oldalon levő Titus-díszlet tehát a negyedik Mozart-mü számára készült, amelyet valószínűleg 1807-ben adtak elő. A következő és megelőző évek repertoárjában a Titus ugyanis nem szerepel.

1807 után már összesen csak egy szövegkönyv maradt fenn, - 1810-ből a Cendrilloné - pedig ekkor a színház fejlődésének lendülete még fokozodott. Esterházy Miklós 1807-ben közeli kapcsolatba került a bécsi színházi élettel. Ebben az évben az ún. ,,GeseIlschaft der Cavaliere" - Joseph Schwarzenberg, Josef Lobkowitz és Esterházy Miklós hercegek, Hieronymus, Lodron grófja, gróf Esterházy Miklós, a két gróf Esterházy Ferenc, s vegül Zichy Ferenc és Pálffy Ferdinánd grófok - Braun bárótól egymilliókétszázezer forintért átvette a két udvari szinház és a Theater an der Wien bérlői jogát, és 1813-ig részvénytársasági alapon működött. Esterházy Miklósnak, aki a Braunnak fizetendő összegből kétszázezer forintot vállalt, a három színház irányitásában, különösen Shakespeare, Schiller és Goethe műveinek színrehozatalában volt vezető szerepe.

1808-tól kezdve a kismartoni udvar színházi és templomi személyzete részére előre nyomtatott Rapporton jelezték, hogy naponta kinek milyen próbán vagy előadáson kell megjelennie. A Rapport az énekesek és a zenekar teljes névsorát tartalmazta, s a nevek mellett esetröl esetre feltüntette, hogy kinek mely zenemű előadásában kell közreműködnie.

Ezekből a Rapportokból kiderül, hogy 1808. augusztus 27. és október 21. között a következő művek kerültek előadásra: Der Barbier von Sevilien, Don Juan, Die verehlichte Freyer, Das Haus zu verkaufen, Paechter Robert, Gulistan, oder der Hulla von Samarkanda, Die drey Sultaninnen. Ezt a felsorolást J. N. Hummel október 23-i feljegyzése alapján (A. M. 2541) még a következő operákkal lehet kiegészíteni: Agnes Sorel, Tage der Gefahr, Uniform, Die Beyden. Füchse, Der Telegraph, Neusonntagskind, Zwey Worte, Die beyden Savoyarden, Der Dorfbarbier, Der Schatzgräber. Ezeket a műveket Hummel mint régebben bemutatott, de bármikor előadható operakat említi.

A szereposztásokban ekkor már szerepelt Anton Forti, a szinház egyik büszkesége, akit Schmidt is többször említ. A kitűnő énekes 1790-ben született Bécsben, tehát első szereplése idején még csak tizennyolc éves volt. A herceg a Theater an der Wien zenekarából szerzödtette, ahol violaművészként működött. Forti énekespályája tehát Kismartonban kezdődött. Innen hamarosan visszakerült Bécsbe, ahol életî végéig az operaközönség kedvence maradt. Az operatörténet a legkiválóbb Sarastro- és Don Juan-alakítók között tartja számon. Don Juan Szerepét többször valószínűleg Kismartonban játszotta, mert a Don Juan összes próbáin szerepelt a neve. Hangja vonzóerejének érdekes bizonyítéka az a romantikus epizód, melyet Schmidt jegyzett fel róla: ,,Az akkoriban ifjúsága első virágzását élő Fortit a pozsonyi színházat igazgató magyar nemesek egyike az éjszaka leple alatt elszöktette tőlünk. Másnap azonnal utána utaztam, hogy visszahoztam, de már nem találtam Pozsonyban, mert az egyik nemes magával vitte Pozsony környéki kastélyába, remélve, hogy ott nagyobb biztonságban tarthatja. Mikor oda is utána mentem, meglehetősen nehéz, helyzet előtt álltam, mert akkoriban egy magyar nemesnek a maga birtokán ilyen helyzetben nagyon sok mindenre volt joga. Ha ismételt próbálkozások után is, mégis sikerült Fortit Kismartonba visszavinnem, ahol az ünnepségek vegéig énekesként közreműködött." (Schmidt: i. m. 126-127. 1.)

A Rapport-ok alapján összeallított repertoárt két feljegyzésből még a Schatzgräber és az Agnes Sorel című operákkal tudjuk kiegészíteni (A. M. 220, 221). Az iratok Schmidt felesége, Elise Schneider és Madame Vadász között valami nézeteltérést árulnak el, melynek következtében Schmidtné arra hivatkozva, hogy a Don Juan Elvirájának és az Agnes Sorel címszerepének betanulása minden idejét elveszi, a Schatzgräberben rá kiosztott szerepet átadta Madame Vadásznak.

A hercegi színház működéséről a legközelebbi adatok ezután 1810-bő1 valók, Schmidt a Schweizer Familie április 30-án tartott két előadásának kiadasairól számol el, (A. M. 3354.) Hurnmel pedig április 6-án írt levelében azt jelentette a hercegnek, hogy az udvari színház kiváló tenoristájat, Franz Wildet sikerült egy kismartoni szerződtetés számára megnyerni (A. M. 2780). Franz Wild ekkor tizennyolc éves volt, ,,még egészen fiatalon, bátortalanul és kedvesen úgy énekelt, mint a csalogány. Még nem volt tudatában a benne lakó kiváló tehetségnek, és csodálatos hangja nagy hatásának. Ezért is volt olyan megragadó, és megindító." (Schmidt : i. m. 127.1.)

Bár a teljes műsort nem ismerjük, ez az egy-két év lehetett a kismartoni hercegi színház működésének csúcspontja. A több mint ötven tagúra emelkedett zenei személyzet Fuchs, Hummel és az újonnan szerződtetett Henneberg vezetésével magas színvonalú hangversenyeket és kitűnő operaműsort szolgáltatott. A hézagosan ismert műsorbol is kiderül, hogy az évek ota kialakult repertoárt folyamatosan fenntartották. Rosenbaum 1810 szeptemberében a Schweitzer Familie, az Entführung aus dem Serail és az Agnes Sorel előadását említi. E melett új bemutató is volt, Isouard Cendrillon cimű háromfelvonásos operajanak előadása, melyről Schmidt a következőket jegyezte fel: ,,Németországban először ezen a színpadon került előadasra az Aschenbrödel címu opera, mégpedig olyan kiállitással, mint sehol másutt. Herceg Esterházy, aki az aperát, mikor még új volt, Párizsban látta, hercegi honorárium ellenében a szöveget és a partiturát magával hozta Kismartonba, ahol a hercegné névnapján, szeptember 9-én kívánta előadatni. Bár csak nem egészen négy hét állt rendelkezésére az előadásig, a kitűzött estére minden elkészült. Én azonnal hozzáfogtam a fordításhoz, Hummel folyamatosan beirta a helyére a szöveget, azonnal énekpróbákat tartott, egyszóval a kívánt napon Kismartonban megtörtént az Aschenbrödel első előadása. A figurinókat a herceg párizsból hozta magával. Az összes ruha ezek után készült. Arannyal és ezüsttel átszőtt uszályos bársonyruhák német szinpadon először itt jelentek meg. Wild volt a herceg, Forti Dandini, Schuster Montefiascone báro, Cornega kisasszony Clorinde, Vadászné Thispe, Stotz kisasszony pedig Aschenbrödel. Mindenki a maga helyén, és kitűnően. A herceg annyira örült a jó és gyors előadásnak, hogy a partiturát a szövegkönyvvel együtt nekem adta, melyeket én aztan minden bécsi színháznak eladtam, miután a bécsi előadás számára néhány hatásos mozzanattal bővítettem, pl. az első felvonás végén a varázsjelenettel, a második végén pedig a trombitaindulóval, melyet Bécsbcn komponáltattam hozzá. A francia szövegkönyvben és a partiturában egyik sern található. (Hcinrich Schmidt: i. m. 121~-125. 1.) A kilenc új opera: Der Kaliph von Bagdad, Das Lotterielos, Mädchenrache, Theatralische Abenteuer, Der Augenarzt, Das Waisenhaus, Das Hausgesinde, Der Zauber Spiele, Der lustige Schuster. Ugyanez a kimutatás (A. M. 3102.) a műsoron tartott régi operák közül az Aschenbrödel-t, a Die schweizer Familie-t, a Gulistan-t, az Agnes Sorel-t és a Die beyden Füchse-t crnliti.

A Theater an der Wien 1811. április 2-án mutatta be az Aschenbrödelt, amely 1823. június végéig százhét előadást ért meg. 1812-ben a szövegkönyvét háromszor adták ki. A kismartoni előadás tehát valóban példatlan siker elindítója lett. Schmidt 1812. évi színházi költségvetéseiból egyébként kiderül, hogy a darabot Cendrillon címen állandóan műsoron tartották, és az említett Trompetenmarschot Fuchs komponálta (A. M. 3161, 3102.) Ezek a költségvetések 1812 őszéről kilenc új operának a kiállítási költségeit összegezik, és kiderül belőlük, hogy a Cendrillon előadásba beiktatott táncbetét betanítására Bécsből táncmestert szerződtettek Mlle. Stotz és a szereplő gyerekek mellé.

A közelgő gazdasági válság ekkor már egyre inkább éreztette hatását. Az élet napról napra drágult, a bécsi színházak 1811. április elsején felemelték az összes helyárakat. II. Miklós sem sokáig folytathatta pazarló költekezését, melynek a színház még csak nem is legfontosabb tételét jelentette. A színház utolsó két évében, bár tevékenységének üteme nem csökkent, állandóan takarékossági intézkedések bukkannak fel az iratokban. Valószínűleg ezekkel a fokozódó nehézségekkel függ össze, hogy a herceg végül is lemondott Cherubini szerződteteséről, akivel pedig 1810/11 telén megállapodott Párizsban, hogy szolgálatába fogadja. A fennmaradt levelezés (A. M. 3191.) Cherubini élettörténetének fontos korszakát egészíti ki, melyben a nagy zeneszerző fokozatosan az egyhazi zene felé fordult. Cherubini és Esterházy Miklós kapcsolatáró1 a legújabb Cheruhini-irodalom (Giulio Confalonieri: Prigionia di un artista, 1948. II. 151. 1.) sem tud többet, mint hogy a herceg 1810, évi párizsi tartózkodása idején nagy rokonszenvvel viseltetett Cherubini iránt. A köztük létrejött szivélyes kapcsolat jele, hogy Cherubini Canto funebre sulla morte di Haydn és Litania della Vergine c. műveit a hercegnek ajánlotta, aki viszont párizsból való távozasakor értékes, drágaköves gyűrűt ajándékozott a művésznek. Ha Cherubini Haydn örökébe kerülhetett volna, az Esterházy operatársulat számára bizonyosan írt volna még néhány színpadi művet. Az elmaradt szerződtetés az utazásra már megtett előkészületek és fontos ajánlatok elutasítása miatt anyagilag igen érzékenyen érintette. Ezért 1813-ban kártérítésért folyamodott a herceghez. (A. M. 3191.)

A kismartoni Esterházy-színház törtenetének záróaktusa II. Miklós 1813. március 14-i rendelete, melynek értelmében a súlyos időkre hivatkozva elbocsátották a zenei személyzet harmincöt tagját, s ezzel egyidejűleg udvartartása más területein is radikális takarékossági intézkedéseket foganatosított. Ezzel megszűnt az Esterházy-udvar hatodik évtizede folytatott rendszeres színházi élete, s egyúttal lezárult a magyarországi színháztörténet egy eddig alig ismert, sok értéket felmutató korszaka.

Mr. Wahr	20 fr. 20 xr.
Madame Körner	" "
Körner	" "
Seip	" "
Litter	" "
Litterné	" "
Lorenzo	" "
Schimon	" "
Mauerné	" "
Reiner, a lány	" "
Reinerné az anya	" "
Schultz, az apa	" "
Schultzné, az anya	" "
Schultz, a leány	16 31/3
Zappe	25 20
Kessel	" "
Kesselné	" "

	Fl
Partl és Partlné	12
Rössl, Rösslné	12
Simon, Simonné	12
Tomaso	6
Diwald	6
Heigl	6
...	2
és felesége	4
Passer a Principális	20
13-nak maga Passer által kiosztva	80