FERTŐD HAYDN SZÁZADÁBAN
Katona Imre
Zenetudományi Tanulmányok 1960. VIII.

Fertőd, a régi Esterháza: a XVIII. század második felében virágzó zenei és színházi élet központja. Operaházát, színházait és zenetermét a klasszikus muzsika akkordjai töltötték be. A kastély urának Esterházy Miklósnak volt érzéke a művészetek iránt, nemcsak a képeket, szobrokat, porcelánokat, könyveket, ötvöstárgyakat és egyéb ritkaságokat gyűjtött, mint nagynevű elődei, de a zenére és színházra is ezreket áldozott. Itt működött 1768 és 1790 között, több mint két évtizeden keresztül Joseph Haydn, a világhírű zeneszerző, akiről - halála 150. évfordulója alkalmából - 1959-ben az egész zenészvilág megemlékezett.

Talán nem lesz érdektelen, ha ez alkalomból megrajzoljuk Eszterháza egykori képét, az építkezések első mozzanatától a kastély végleges formájának kialakulásáig. Ennek a mintegy hatvanéves korszaknak a második fele: Eszterháza fénykora. Nagyjából erre az időre esik Haydn művészi alkotómunkában gazdag fertődi szereplése. Mielőtt azonban az 1760-as évek utáni időre, Haydn korára térnénk, ismertetnünk kell azokat a viszonyokat, amelyek Eszterházát létrehozták, és olyanná varázsolták - Bessenyei szavait idézzük - "hogy Páris és Londonban nevelkedett francia kívánság Magyarországban gyönyörűségét találhatja". Írásunk a kastély történetének mintegy 60-65 évét öleli fel, ahhoz azonban, hogy teljesebb és korhűbb legyen a fertődről rajzolt kép, a megemlékezésnek távolabb kell nyúlnia.

Fertőd tulajdonképpen két község: Süttör és Eszterháza egyesítéséből keletkezett. Az uradalom ősi székhelye Süttör volt, az Eszterháza nevezet csak a határában emelt kastélyt és a szomszéd uradalmi épületeket jelentette. Később azonban, ahogy az uradalom erősödött, az alkalmazottak száma nőtt: Eszterháza közigazgatásilag is önálló községgé fejlődött és majdnem ugyanazon szerepet játszott Süttörrel, az anyaközséggel, amelyből kirajzott a XVIII. század elején. A kastély történetének első szakasza tehát Süttörhöz kapcsolódik, ezért ismertetésünket Süttör vázlatos történetének bemutatásával kezdjük.

Süttört már a középkorban is emlegetik okleveleink. Osl-, Kanizsay-, majd Nádasdy-birtok egészen 1671-ig. Ekkor fejezték le a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételért Nádasdy Ferencet és kobozták el a majdnem fél Dunántúlt kitevő Nádasdy-birtokot. Egy ideig a kincstár kezeli a kapuvári és a többi uradalom faluit, így Süttört is, de hamar beleun a birtok kezelésével nem ritkán felmerülő közjogi problémákba; ezért a jószág nagy részét I. Lipót Eszterházy Pálra ruházza öröktulajdon címén.

Esterházy Miklós, a kastély építője, az Esterházy-család hercegi ágából sarjadt. Az ág alapítója, Miklós, Esterházy Ferenc pozsonyi alispánnak és Illésházy Zsófiának, Illésházy István nádor húgának fia, 1583-ban született és 1625-ben Magyarország nádora lett. Mint ilyen kapta Borostyánkő, Kabold, Lánzsér, Kőszeg, Kismarton és Fraknó várakat a hozzátartozó birtokokkal együtt. Fia Pál (1636-1713) katonaember, 1681-től az ország nádora, majd 1687-ben I. Lipót királytól elnyerte a hercegi címet. Ő szerezte a hatalmas hitbizományi jószágkomplexumot, így a Wesselényi-féle összeesküvés után Szarvkőt, Lékát, Keresztúrt, de ő csatolja a családi vagyonhoz Végles, Szádvár, Sztrecsény, Kapuvár, Schwarzenbach és Sárvár uradalmait is. A hercegi címet és a hatalmas birtokot elnyerő Pálnak volt az unokája Esterházy Miklós, a kastély építője.

A XVII. század második fele az Esterházyak vagyonszerzésének ideje: történelmünk egyik legnehezebb korszaka. A három részre szakadt ország a török hatalom és a Habsburg uralom malomkövei közt őrlődik. Az egykor fél Európát rettegtető török hatalmat belső konfliktusok emésztik; Kara Musztafa kudarcbafult 1683-as bécsi hadjárata a török hatalmi törekvések utolsó fellobbanása. Ez az év a magyarországi diadalmas hadjáratok kezdete, amelynek során nemcsak Budáról kell takarodni a töröknek, hanem az ország más területeiről is.

Az ország sorsát szívükön viselő főurak egy része, a Nádasdyak, a Frangepánok és a Wesselényiek, de főleg Zrínyiek már több mint egy évtizede világosan látták, hogy végzetes, történelmünk egész további alakulását befolyásoló következményekkel járhat, ha a török kiűzése idegen császári csapatok fegyvertényéhez fűződik. Mindaz, ami már tendenciáiban a század közepén, sőt már előbb is érezhető volt; hajszálnyi pontossággal bekövetkezett. A török ugyan kitakarodott az országból, de még sok szempontból a töröknél is rosszabb, erőszakosabb, agresszívebb hatalom sasszárnyai kezdtek terpeszkedni a másfélszázados végvári harcokban kimerült, elalélt országra.

A háborúk, az állandó seregjárás és a nyomukban járó elviselhetetlen adók alaposan megfogyasztották a föld népét. Helyenként egész vidékek, falvak váltak néptelenekké, pusztaságokká. De a földesúr mindezekre való tekintet nélkül, ugyanolyan kíméletlenséggel űzte, zaklatta, dolgoztatta jobbágyait mint ennek előtte, sőt még a réginél is hatványozottabban, hiszen az új élet, a megváltozott idők, az építés feladatait, csak a jobbágyság fokozott igénybevétele útján láthatta el. Nem csoda, ha az elkeseredés országos méretű mozgalommá nőtt és a Rákóczi-féle felkelésbe torkollot.

Az Esterházyak az 1680-as években anyagilag még kevésbé konszolidált körülmények közt éltek. Birtokaik jó részét elkonfiskált jószágok alkották. A lakosság a háborúk és a mérhetetlen adóterhek miatt állandóan fluktuálódott, hol ide, hol oda vándorolt; a műveletlenül hagyott földeket fölverte a gaz, a rekettye, a cserje. A kincstár a kezelésben lévő jószágokkal keveset törődött: a földeket parlagon hagyta. Esterházy Pált, ki egy személyben az ország nádora is volt, országos teendői távol tartották a birtokok hasznosításával kapcsolatos kérdésektől; a kiterjedt jószágok egy részét zálogba adták. Így került a kapuvári uradalom Rábán túli része a Kresznerics és Végh jószágkormányzók, a Rábán inneni rész, a későbbi szentmiklósi uradalom pedig Süttörrel, a központtal együtt, Széchenyi György esztergomi érsek, majd a máriacelli bencések kezébe.

Ennek köszönhető, hogy viszonylag mindkét helyiség, de főleg a máriacelli bencések bérleménye, a szentmiklósi uradalom, kevés anyagi károsodással megúszta a hol ide, hol oda hullámzó kuruc-labanc háborúkat. Egy 1763-ban felvett tanúvallomás jegyzőkönyv szerint főleg a császáriak rekvirálásától szenvedtek a Süttör környéki falvak, így az uradalmi székhelytől alig 10-12 km-re délre eső Csapod.

Süttört ez időben adaptálták uradalmi székhellyé. Jelentősége a máriacelli bencések alatt kezd emelkedni. Az anyakönyvek szerint az apátság képviselői is itt székeltek, bizonyára még a Nádasdyak által épített majorházban, ahol a XVI. és XVII. században Kanizsai Orsolya, a nádorispán felesége, majd Nádasdy Pálné, Báthory Erzsébet is gyakran megfordult, mint leveleik keltezési helye mutatja. Ez a "kastély" az Országos Levéltárban található Kamarai levéltár egyik 1580-as dátumú levele szerint nagy és kis szobákból, középházból, az úr szobájából, szenesházból, sütőházból, présházból, házhéjából, udvarból, pincéből és pajtából áll. A XVII. századi forrásaink egy gyümölcsöskertről és veteményeskertről is írnak. Előbbi a templom mellett, a falu alszerében, az utóbbi a fölszerben van. A majorházban ugyane források szerint 300 hold szántó tartozik. (U.et C. 12/42. 1608. Urb.).

Süttör történetében új korszak hajnalát jelenti az 1719. év. Ekkor váltja vissza és veszi saját kezelésbe Pál Antal, Pál herceg fia a szentmiklósi uradalmat a máriacelli bencésektől.

A kezdeti évek alig hoznak valami változást a birtok életében. A jobbágyszolgáltatásokat továbbra is a Nádasdy-urbáriumok, főleg az 1660. évi szabályozza. Így szolgáltak és adóztak a szentmiklósi uradalom jobbágyai még a máriacelli bencések alatt is. Csak 1720-szal kezd súlyosbodni a jobbágynép szolgálata és adóterhe.

Ebben az évben kezdi el Esterházy József gróf - Pál nádor második házasságából született fia - a süttöri vadászkastély építését. Az 1720-as szerződés szerint a gróf az építéssel Anton Erhard Martinelli bécsi építészt, a pesti invalidus-ház építőjét bízza meg. A grófnak bemutatott és jóváhagyott terv a sala terrenán és a nagytermen kívül mintegy húsz szobát magában foglaló kastély építését írja elő Martinellinek. Az ácsmunka Mődlhammer Simon bécsi mestert, az ablakok, ajtók és lépcsők köveinek kitermelésére pedig Krausz Mátyás soproni kőfaragót szerződtették.

Ez a kastély tehát - mint az említett szerződésből kitűnik - két díszteremből és húsz szobából állott. Az egyik díszterem a földszinten (sala terrena), a másik az emeleten volt. Ha az Országos Levéltár Egyik (E.T. 1560) többször publikált évszám nélküli tusrajzán látható kastély alaprajzát megrajzolnánk és ezt összevetnénk a jelenlegi kastélyalaprajzzal - feltéve természetesen, hogy az épület eredeti belső tagolása nem változott meg a későbbi átépítésekkel - azt tapasztalnánk, hogy a minden bizonnyal 1763 körüli terv alaprajza egy olyan tagolású épületet takar, amely - a két említett dísztermet kivéve - pontosan tíz földszinti és ugyanennyi emeleti szobából áll, egészen úgy, ahogyan Esterházy József 1720-ban Martinelli építésszel megállapodott. Mindösszesen egy helyen, mégpedig a két kiugró szélső rizalit szintjéig kinyúló középrizalit adna egy kis gondot: ugyanis az alaprajz szerint a két díszterem udvarra eső részén is találhatunk egy majdnem a díszteremnek nagyságának megfelelő teremrészt. Ha figyelembe vesszük, hogy emeletes épületről van szó, akkor a szobák száma a szerződésben megállapított 20-szal szemben 22-re növekedne. Szerencsére, ha a kópiákon nem is, de az eredeti tervrajzon jól kivehető, hogy az első rész lépcsőházul szolgált, a bejárat mindkét oldalán elhelyezkedő egyszer forduló széles lépcsőkarral. Ez a rész tehát a szobák számát nem növelhette.

A fentiek alapján és az említett 1763-as tervrajz segítségével a kastély eredeti képe elég szemléltetően tárul elénk. A főépület udvari homlokzatát egy középső és két szélső rizalit tagolta. A háromtengelyes közép rizalit tört oromzatú manzardtetős toronyformában végződött. Itt van a főbejárat is. A két oldalbejárat egyszer forduló lépcsőkkel a beugró részen talált elhelyezést.

Eddig ismert adataink szerint ez a legkorábbi oldal-rizalitos kastélyforma az Esterházy-birtokon. A XVII. és a XVIII. század elején épült vagy átalakított kastélyoknál gyakori ez a négyzetes udvar köré épült vagy zárt tömb alakú épület, sarkán többé-kevésbé kialakított, sokszor csak rizalitnak ható toronyrész. Ezt a típust, bár Európa szerte ismerték és alkalmazták, mégis a mi viszonyainkból adódó különlegességnek tekinthetjük, mert ezek a sokszor egészen késői jellegű homlokzati kialakítások főleg védelmi célokból emelt alaprajzokat takarnak. Rados Jenő szerint ennek magyarázata talán a bécsi kamarának abban az intézkedésében rejlik, amely a várak lerombolását rendelte el, és csak azok fennmaradását engedélyezte, amelyeket lakókastélyokká alakítottak át.

Bár a Süttöri kastélyról már a Nádasdyak idejéből tudunk, ennek a kastélynak az esetében mégsem lehet ilyen átépítésről szó, mert ennek, ha másból nem is, de az 1720-as Martinellivel kötött szerződésben feltétlenül nyoma volna. Az a körülmény, amelyet csak a legutóbbi levéltári kutatások tártak fel, hogy ti. a régi süttöri kastélyban egy Pál nevű vadász lakott, s ezt csak 1723-ban, tehát az új kastély felépülése után költöztetik ki Kismartonba, meg egyenesen biztosítja, hogy szó sem lehet itt valamiféle átépítésről; a régi kastélyt csak az új elkészülése után rombolják le. Felmerül azonban a kérdés, ha a kastély nem az átépítéssel alakult a saroktornyos várakra emlékeztető rizalitos szerkezetűvé, akkor milyen látszólag "rejtett" tényezők alakították ilyenné, vajon nem állunk-e tömegkialakítás szempontjából is a Habsburg-barokk vagy más európai késő-barokk jelenségével szemben, mert ilyen középső és szélső rizalitokkal tagolt homlokzatokat a délnémet, francia sőt még a bécsi barokknak is jellemző tulajdonságai. Kastélyépítészetünk fejlődését figyelembe véve, a kérdésre csak határozott nemmel felelhetünk, mert bár a tömegelemek hasonló csoportosítása a kör jellegzetességei közé tartozik, a fogalmazás tömör, zárt volta, a ritmus változásának élénksége helyi különlegességnek tekinthető és abból ered, hogy szerényebb viszonyaink miatt építészeinknek rövidebb fronthosszba kellett beleszorítaniuk mindazt, ami a nagyobb arányú és méretű nyugati palotákat és kastélyokat jellemzi. A süttöri kastélyt illetően már nem szolgálhatunk ilyen egyértelmű válasszal.

A kastély alaprajzi elrendezésében megnyilatkozó szélső- és középrizalitos szerkezet ugyanis már túlmutat a saroktornyos alaprajzokból kinövő elrendezések keretein. Érzésünk szerint itt már nemcsak a homlokzat tekinthető európai hatásúnak, hanem bizonyos fokig a tömegelemek elrendezésének módja is. Ez a jelenség elsősorban azzal magyarázható, hogy az Esterházyak élénk politikai és diplomáciai szereplésük révén sokkal nagyobb látókörre, tapasztalatokra és kiterjedtebb összeköttetésekre tettek szert, mint saját birtokügyeikkel foglalatoskodó, szűk környezetük korlátaiba ütköző többi főúri családunk. A hazai élmények, az itteni kastélyok hagyományai ezért a fertődi kastély tömegelemeinek elrendezésébe is beleszóltak: gondoljunk csak a kissé elnyúlt négyzetes alaprajzra és a belőle kinyúló két oldal- és középrizalitra, a két - két tengelynek megfelelő egy-egy épülettömegre stb. A nyugati, főleg francia barokk hatásáról leginkább a homlokzatból erősen kilépő két szélső- és középrizalit tanúskodik. A francia barokk tudatosan alkalmazta a kiugró rizalitokat, ezzel ugyanis elérte, hogy a szemlélő figyelme nem tapadt a középrészre, mert a nagy kiülésű rizalitok, különösen ha zárt homlokfalba ékelődnek, kevésbé vonzzák magukhoz a szemlélőt, mint a homorú megoldások és arra kényszerítik a szemet, hogy egész szélességében befussa a homlokzatot, amelyet két oldalról az előudvar - cour d'honneur - zár le.

A tömegelemeknek ez a részint hazai jellegű, részint azonban franciás elrendezése és a homlokzati rész olaszos kialakítása világosan utal Anton Erhard Martinelli Habsburg-barokk iskolázottságára. Művészetére apján, Domenico Martinellin kívül, Fischer von Erlach, Lucas von Hildebrad és Dietzenhofer egyaránt hatással voltak. Tőlük vette ezt a bécsi barokkra különösen jellemző, karélyosan visszametszett sarkú közép-rizalitrészt, amelyet a fertődi kastélynál is olyan mesterien alkalmazott.

Anton Erhard Martinelli művészetének gyökerei a bécsi barokkba nyúlnak, művészete tulajdonképpen ugyanolyan szintézis, mint apjáé, Domenico Martinellié. Amíg azonban a bécsi barokk e nagymesterei közvetlen francia, olasz vagy hazai emlékképek alapján dolgoztak és alakították ki sajátos művészetüket, Anton Erhard Martinelli művészetének a már ezeknek a hatásoknak szintéziséből életrekelő bécsi "Hochbarock" is csak egyik komponense. Belőle meríti azokat a tömeg- és formaelemeket, amelyek művészetét éltetik.

Az építkezések ütemét váratlan dolgok szakítják félbe. A kastély építkezéseit megkezdő József gróf 1721-ben hirtelen meghal. Elsőszülött fia, Pál Antal herceg (1711-1762) örökli a majorátust. Politikusi és hadvezéri elfoglaltságai sokszor távol tartják nemcsak állandó lakhelyétől, Kismartontól, hanem hazájától is. Nem csoda tehát, ha nála az építőkedv hiányzott. Még Pál Antal herceg életében, az 1750-es évek közepén azonban jelentős változásnak lehetünk tanúi. Miklós (herceg) - noha a majorátus még bátyja kezében van - több olyan intézkedést tesz, amelyek arra engednek következtetni, hogy Eszterházának már nem Pál Antal, hanem ő a valóságos ura. A hercegi udvar átköltöztetése Kismartonból Eszterházára is az ő uralodása alatt megy végbe. Az erre irányuló első lépések az 1750-es évek közepére esnek.

A családi levéltár 1754-től kezdve tartalmaz adatokat a kastély és környékén meginduló munkákról. 1754-ben festi ki Gottfried Wolf festő az elkészült hercegi szobát, beleértve az ajtók és ablakok díszítését is. A kastély alakítgatásainak ez időben első említése egy olyan, a további építkezésekre is kiható momentumot tartalmaz, amelyre érdemes, sőt szükséges felfigyelnünk.

A hercegi lakosztály elkészülésével ugyanis elhárul minen akadály a herceg elől, hogy udvartartását Kismartonból Eszerházára áthelyezze. És csakugyan: Süttör elszigetelt szerepe megszűnik, az építezések üteme meggyorsul. Amíg 1720-tól 1754-ig eltelt időszakból az építkezések megkezdésén kívül csak egyetlenegy adatunk van éspedig 1732-ből, amely a kastélyon folyó munkáról tudósít: 1754-től a lakosztály elkészülésétől kezdve szinte minden év hoz valami újat a kastély és környékének életében. 1755-ben a kastély tetőzetén dolgoznak, 1756-ban tovább folyik a kastély tatarozása és a nyári lak falazása, valamint a kastélyhoz tartozó bolthajtásos folyosó és kertiház építése. Ugyanebben az esztendőben szerődik a herceggel Conrath Veit süttői kőművesmester egy csapodi fasorban emelendő 15 helyiséges és két díszteremmel ellátott kastélyra. Három művész neve is felbukkan ezekben az években: Marton Sebastian Zehetneré, Sigmund Götettneré és Ignatz Russ festőé.

Pál Antal herceg halála után, 1762-ben, ezeknek a munkáknak a szervezője és közvetlen irányítója, "Fényes" Miklós kerül a majorátus élére. Ezzel Fertőd életében új szakasz kezdődik.

Fényes Miklós úgy is mint szervező és úgy is mint építtető, egyaránt koncepciózus, merész fantáziáú ember. Összpontosul benne mindaz, ami a kor legjobb műpártolóiban külön-külön megvolt: a bátor kezdeményezés, a fejlett ízlés, a szívós fegyelem és a koncentrált érdeklődés. Ezek avatják naggyá ás nem utolsósorban a kor, amely lehetővé teszi terveinek valóra váltását.

Negyvenkét éves, aránylag fiatal, amikor a majorátus élére kerül. Katonai pályára készül, akárcsak három évvel idősebb bátyja, hogy idegenben gombolyítsa a diplomácia bonyolult szálait. Ennek ellenére más ambíciók érnek benne, mint Pál Antal hercegben. Amikor átveszi az uradalmat, nem haboz, nem mérlegel: cselekszik, alkot. Elképzeléseiből hiányzik az új emberek szokásos határozatlansága, úgy érzi, hivatott arra, hogy pompában és fényben idegen fejedelmekkel is versenyre keljen. Éles szeme és ösztöne felismerte kora uralkodó politikai tendenciáit, érezte ezeknek a tendenciáknak viszonylagos stabilitását, amelyek az ország életét a szatmári béke óta változatlanul jellemzik. Az Esterházyak a Rákóczi-felkelés után kialakult új császárhű arisztokráciához tartoztak, akárcsak a Pállfyak, Erdődyek, Csákyak, Forgácsok és Grassalkovichok. Őket sem az ország problémái érdekelték, hanem maguk és az udvar érdekei. Saját feudális kiváltságaik fenntartása mellett csak arra törekedtek, hogy az udvar - töretlen befolyását felhasználva - a vám- és kereskedelem-politika útján kárpótolja magát. Ennek azonban Fényes Miklós idejében már a következményei is érződtek. Városaink a kereskedelem megbénulása miatt gyorsan sorvadni kezdtek. A fejletlen városi élet következtében a mezőgazdasági termelvényeknek nem volt belső piacuk. Ez az egyoldalú fejlődés jellemezte Ausztriát is. Így nem csoda, ha a már korábban iparosodó, gazdaságilag gyorsan fejlődő nyugati országok és Ausztria között mind nagyobb lett a distancia; az elmaradt gazdasági viszonyok igen súlyosan éreztették hatásukat az osztrák birodalom politikai életében. Ennek a belső gyengeségnek a hatása főleg Mária Terézia trónralépésekor vált nyilvánvalóvá, amikor a kitört bonyodalmak a monarchia felbomlásával fenyegettek. A magyar rendek segítségével és Szilézia elvesztése árán sikerült a monarchiát megmenteni, de a helyzet tarthatatlansága kétségtelenné válik. Ennek köszönhető, hogy mind a kormány, mind az uralkodóház érdeklődésének előterébe a gazdaságpolitika kerül, amelynek első célkitűzése az egységes osztrák vámterület végleges kialakítása.

Mária Terézia és II. József nevéhez fűződik ezeknek a nagyfontosságú rendelkezéseknek a megvalósítása. A Magyarországgal szemben folytatandó vám- és kereskedelem-politika terén kezdetben ingadozott az udvar; Magyarországon is előnyösnek vélte a fejlődés előmozdítását. Ingadozó magatartása csak akkor alakult át a magyar gazdaság és ipar fejlesztése elleni határozott állásponttá, amikor a magyar birtokososztály mereven elzárkózik a közteherviselés, a nemesi adófizetés elől.

Az örökösödési háború hatalmas összegeket emésztett fel, az államadósságok növekedtek, Magyarország pedig aránytalanul kismértékben vette ki részét a birodalmi terhekből. Éppen ezért Mária Terézia már a háború befejezését követő 1751-es országgyűlésen kísérletet tett az adók 1.200.00 frt-al való emelésére, a rendek azonban ellenálltak. Hosszas alkudozás után 700.00 frt-ot szavaztak meg, de ezt is a jobbágyság terhére. Ily módon az országra eső terhek nagy részét is a jobbágyság viselte, akiket a közterheken kívül még uraik is igyekeztek saját céljaikra maximálisan igénybe venni. A terhek szakadatlan fokozódását még a királynő 1767. évi urbáriuma sem tudta megakadályozni.

Fényes Miklós uralmával az Esterházyak történetének is új korszaka kezdődik. A József gróf életében megkezdett építkezések újra fellendülnek. Gazdagodnak, gyarapodnak az uradalmak is. A Hanság szabályozása, új utak építése, téglaégetők és mészkemencék felállítása, vízierővel működtetett malmok és kallok szaporítása, gazdasági épületek, aklok, mészárszékek, vendégfogadók létesítése és nem utolsósorban számos templom és kastély építése, illetve restaurálása, hatalmas jelentőségű az uradalmak fejlődése szempontjából. Ezek említése mellett azonban néhány olyan tényre is utalnunk kell, amelyek hozzájárulhatnak Esterházy Miklós működése teljesebb képének kialakításához.

Az építkezések, a gátemelések nagy munkaerőszükségletet támasztottak és ennek nagy részét az uradalom a jobbágyok ingyenes munkájával fedezte. A süttöri és kismartoni robot, amelyeket az építkezések céljaira vettek igénybe, súlyos szolgálatként nehezedett nemcsak a szentmiklósi és kapuvári, hanem más uradalmak jobbágyaira is. Később, főleg 1767 után, az építkezések ütemének lelassulásával, néhány falunak megengedték, hogy ezt a robotot pénzre váltsa meg. Fényes Miklós gazdaságpolitikáját végig a céltudatosság vezette. "Az uraságh részérül ugy köll dolghot kormányozni, a mint a legh hasznosabban lehet..." írja a csobánci uradalom provizora 1769-ben. Ennek a kormányzási elvnek köszönhető. hogy az új urbárium - mint a rábaszentmihályi gazdák írják - "olly nagy Suly és Teher alá vetett bennünket, hogy lehetetlen volna aztot Romlásunk és Pusztulásunk nélkül el visellny". A csapodi gazdákra is "a forspontnak mi volta" legterhesebb. A jégeső, az állatvész és az aszály miatt kárvallot 26 helyes gazda is kénytelen a kamatra fölkért pénzért "vonyós marhákat vennj a kiben az Uraság Szolgalattyat be Szolgalhathassák". A szolgáltatásokkal egyidejűleg emelkedett a falvak adóterhe is. A Süttörhöz közeleső Endréd (Fertőendréd) gazdái írják, hogy "úgy meg súlyosodott" helyzetok "az nagy adónak miatta", hogy sokaknak kénytelenségből "el köllötett hadni" a falut. Adóterhük súlyosbodásának illusztrálására egy kis kimutatást közölnek, amelyből kitűnik, hogy 1751-52-ben kifizetett 691 frt. 14 dényárnyi adóval szemben 1767-ben 1187 frt. 40 dénárt fizetnek. "Méltóztassék terhessen Viselő Robotolásunkat Valamennyire Meg Könnyebbiteni..." könyörögnek Süttör, Szentmiklós, Endréd, Szergény és Csapod gazdái 1767-ben. Az ilyen és ehhez hasonló adatok enyhítéséért esedeznek a csornaiak 1768-ban. "Vonyos és kézirobottyok" enyhítésére vonatkozó adatok tömegesen találhatók a korabeli forrásokban. Jellemző példaként tekinthetjük, hogy a süttöri építkezésekhez külön egy majoros-gazdát is alkalmaznak, aki a jobbágy-fuvarozásokat szervezi, kézbentartja.

Fényes Miklós távolléte alatt az uradalom gazdasági ügyeit Rahier Péter irányítja. Az ő leveleiből tudjuk, hogy a herceg a manufakturálódás folyamatát is igyekezett feltartóztatni, mert a régebbi formák között végzett munka több hasznot hajtott az uradalomnak. 1764-ben a lajtaújfalui textilgyárat Richter Sámuel kismartoni lakosnak adják bérbe. A nagymartoni posztószövők hiába akarnak posztóhengerlőt felállítani, számításukat Rahier megakadályozza. A műhelyben csak az idősebb mesterek működését engedélyezi. Más manufaktúrák - mint pl. a kéthelyit (Mannersdorf, Sopron m.) - bérbe adnak. Az uradalomnak nemcsak munkaerőre, hanem pénzre is szüksége van, hogy a hatalmas méretű építkezésekkel kapcsolatos költségeit fedezni tudja, amelyek a süttöri és a kismartoni építkezésekkel egyidőben az uradalom területén folytak. A herceg a manufaktúrák elsorvasztásával egyidőben kisebb ipari gócpontok létesítésére törekszik (dörfeli agyagmanufaktúra, steinbergi cserépgyár, nagymartoni szövetgyár stb.). Nyilvánvaló, hogy a herceg ezzel is, éppúgy, mint a bizonyos jobbágyszolgálatok pénzben történő megváltásának kieszközlésével, a pénzszolgálatok növelésére törekszik. Az egyre nagyobb méretű építkezések, amelyek az új rezidencia, a süttöri kastély építése tetéz be, hatalmas feladatok elé állítják a herceget.

Fényes Miklós mindvégig igyekezett az uradalomban rejlő gazdasági lehetőségeket kihasználni. Szervező készségét komolyan próbára tették a süttöri építkezések. De ez a készsége éppen abban rejlett, hogy terveit az anyagi lehetőségekhez szabta, a terv és a kivitelezés közti helyes arányt mindig megtalálta.

A József gróf által épített szélső- és közép rizalitos kastélyban, amely méretre a mainak csak tört része volt, egy olyan nagyszabású és méreteiben is olyan impozáns kastély lehetőségeit látta meg, amelyet a kortársak méltán neveztek "Magyar Versailles"-nek. A fejlesztés lehetőségei fokról-fokra, lépésről lépésre ébredtek benne. Az 1760-as években már kezdett kibontakozni a mai kastélyra emlékeztető előudvaros szerkezet. Ezt Dembler Márk, fertőszentmiklósi ácsmester 1760. augusztus 26-án kelt szerződéséből tudjuk, aki kötelezettséget vállal arra, hogy a süttöri kastély épületének mindkét oldalához folyosót épít, amely a szórakozóházaktól a nagyfalig és innen egyik oldalán az istállóhoz, másik oldalán a pajtáig épülne. Eszerint a szárnyak a mai két oldalépületig és ettől a mai bejárat két oldalén levő istállóig, illetve a másik oldalon lévő pajtáig terjednének, s a maihoz hasonló ívet zárnának be. Úgy létszik, ezeknek a szérnyaknak az építésével függ össze Dembler Márk fertőszentmiklósi ácsmester egy másik megbízatása is, amelyet a kerti szórakozóházak építésére kötött ugyanez év decemberében a herceggel.

Ez a két szerződés éles fényt vet Fényes Miklósnak a kastély fejlesztésével kapcsolatos korai elképzeléseire. Talán mondanunk sem kell, hogy végül is nem ez a terv valósult meg. A reprezentatív összekötő szárnyak nem a fertőszentmiklósi kisember, hanem Johann Ferdinand Mődlhammer költségvetése és tervei nyomán készültek el. Az előzetes költségtervek elkészítésére és az építkezések megkezdésére 1763-ban kerül sor. A Mödlhammer-féle építkezések előtervének tekinthető az a már többször publikált és az Országos Levéltár térképtárában őrzött nagyméretű lavírozott tusrajz is, amely a kastélyt az építkezések forrpontjában ábrázolja. A főépület még változatlan: két szélső- és egy nagy kiülésű rizalit tagozza, amelyhez két oldalt, a két szélső-rizalit szélességében járul a két félkör alakú előudvar, amely a két - ekkor még szórakozóházul, később azonban udvari lakásul szolgáló - emeletes építmény köti össze és az előudvar ívét bezárja. Feltűnő a két összekötőszárny maitól elütő stílusa és timpanonos megoldású, kissé klasszicizáló emeletzáródása. A két összekötőszárny emelete fölé egy másodikat is húztak. Így kerültek a három belsőtengely második emeletének timpanonja mögé az ablakhelyeket keltő felületek és továbbmenő korintuszi féloszlopok. Az övpárkány helyére konzolokon nyugvó vasrácsos erkélyeket helyeztek. A főépület ugyanúgy, mint a két uradalmi épület és az ezeket összekötő két homorú szárny is, egy-egy emeletre tagozódott, amelyeket csak Mődlhammer látott el egy-egy újabb emelettel. Mődlhammer fertődi működésének aktái és tervei hiányoznak, ezek ellenére is jól konstatálható a nagy bécsi építész fertődi tevékenysége. Ugyanis az említett terv és a mai kép közötti állapotok tekinthetők Mődlhammer építői tevékenysége eredményének. Ezek szerint Mődlhammer az uradalmi lakások és az összekötőszárnyak manzardjait lebontotta és bizonyára a hercegtől kapott utasításoknak megfelelően, új emeletekkel látta el. Az épületek szerkezeti és formai adottságain csak annyiban változtatott, amennyiben az átépítés, a magasítás követelményei megengedték. Ezeknek a feladatoknak az elvégzését nem véletlenül bízta a herceg Mődlhammerra. A két különböző korú és felfogású mester sok szál fűzte egymáshoz. Johann Ferdinand Mődlhammer apja, Simon Mődlhammer sokat dolgozott Martinellivel, ketten dolgoztak a herceg simmeringi házán is 1760 körül. de Mődlhammer végezte a fertődi kastély tetőfedését is. Ferdinand Mődlhammer neve többször is feltűnik a hercegi levéltár számláin és kötelezvényein. 1767-ben a pozsonyi ház mellett levő várárok kerítése tervének és költségvetésének elkészítésére szerződtetik. Úgy látszik, a herceg elégedett volt munkájával, ezért újabb és újabb megbízásokhoz juttatta. Fertődi szereplésében talán a korábbi építővel, Martinellivel való kapcsolatai is közrejátszottak, mert - mint az említett terv és a mai állapotok összevetéséből kiderül - Mődlhammernek messzemenően alkalmazkodnia kellett a főépület jellegéhez és formájához. Persze a hercegi elképzelés és a végső kivitelezés számos, mindmáig megoldhatatlan ellentmondást takar, amelyet a két épületrész formai elemzése nyilvánvalóvá tesz.

Ez az ellentmondás a két mester merőben különböző egyéniségéből és kvalitásából ered, másrészt, - és ma már ezt is világosan kell látnunk - Mődlhammer a fertődi építkezések legkényesebb feladatára vállalkozott, amikor az összekötőszárnyak tervezésére és építésére szerződött. A főépület alig változott 1721-óta, viszont azóta épültek az összekötőszárnyak, amelyek stílusában igyekeztek a régi Martinelli-féle épületet követni. Szerkezetüket és formai kialakításukat a főépület jellege és stílusa határozza meg. Deimbler Márk már említett szerződése, amelyet a kerti szórakozóházak átépítésére kötött, arra figyelmeztetett bennünket, hogy Mődlhammer 1763-as építkezéseire nem a főépület közbeni átépítése adta az indítékot, hanem a szórakozóházak - a későbbi uradalmi lakások - átalakítása. Erre szólt Dembler megbízatása, amelyet vagy az összekötőszárnyak befejezése után időzített, vagy ezekkel az építkezésekkel kötött össze. Mindkettő feltételezése jogos, ha meggondoljuk, hogy a két megbízatás között kereken négy hónap telt el. A szárnyépületek befejezése vagy közel azok befejezése után az uradalmi lakásokon adandó ácsmunka természetét könnyen megértjük, ha meggondoljuk, hogy alig két év múlva újra megjelennek a kőművesek ezeken az épületeken, hogy Mődlhammer terveit kőbe és téglába merevítsék. Csak az történhetett - amire Dembler Márk építész ugyanezen év december 28-i megbízatása és Jacoby építész 1765-ös jelentése is utal, amelyet Rahiernek küldött - hogy közben a hercegben újabb elhatározás született: a két oldalépületet egy emelettel megmagasította. E munka jelzett időbeli elvégzésére stíluskritikai érvek is utalnak. Ugyanis a két oldalépület az összekötőszárnyak stílusától is eltér, noha Mődlhammer a szárnyrészek építése közben bizonyára a különböző korú és stílusú épületek összehangolására is törekedett. Ha az építkezésnek ez a jelzett egymásutánja a levéltárban még lappangó szerződések és számadások adataival is erősödik, a kastély építésének egyik leghomályosabb és legérdekesebb mozzanata tisztázódik. Eszerint a Mődlhammert megelőző időszakban készült el a két emeletes és földszintes ívszárny, majd a két hercegi épületre húztak egy-egy emeletet. Ez az időbeli egymásutániság azonban Mődlhammer tevékenységéről alkotott eddigi elképzeléseinket is módosítja, hiszen eszerint 1763-ban csak a két uradalmi lakás és a főépület közti összekötőszárny épült fel, és talán sor került a két uradalmi ház homlokzati elemeinek átrendezésére is, hogy lehetővé váljon a három egymástól merőben különböző épületelem összekötése.

Ez a feltevés - ha bebizonyosodik - sok homályt és értelmetlenséget oszlat el, és olyan, már eddig is előkerült szerződések értelmére vet fényt, amelyek tanulságait eddig nem tudtuk a kastély fejlődésének összefüggéseibe helyezni és állítani. Az összekötőszárnyak kert felőli sarkos fordulójában elhelyezett könyvtárban már 1761-ben serényen folyik a munka. Nürnberger János Conrád soproni asztalosmester új könyvszekrényeket készít és a könyvtár régi bútordarabjait alakítgatja, hogy azok a könyvanyag befogadására alkalmasak legyenek. Ez is mutatja, hogy a két összekötőszárny egy emelete már Mődlhammer Fertődre kerülése előtt is állott, egyébként hogyan magyaráznánk a baloldali összekötőszárny első emeletén levő könyvtárteremben folyó munkát? Az építkezések folyamatossága ettől kezdve nem szakadt meg, kivéve a hetvenes éveket, hiszen alig fejeződött be a hercegi lakosztály és a főépület különböző termeinek, szobáinak díszítése, már megindult az uradalmi lakások helyén álló Lusthausok összekötése a főépülettel. Egy bizonyos, hogy amikor a két patkó alakú szárnyat tervezték, még bizonytalan volt, hogy a régi főépületet megtartsák-e vagy átépítsék. A két patkó alakú szárnyat a régi főépülethez tervezte a mindmáig ismeretlen építész; e főépület tetőmunkái - mint láttuk - Dembler Márk szentmiklósi mesterember nevéhez fűződnek. Közben azonban megváltozott a két közbülső épület - a két hercegi ház -, talán ez tette szükségessé, hogy a három különböző szintű épület közé emelendő homorú összekötőszárny építését megkezdhessék. De csakhamar újabb problémák merültek fel. Részint bebizonyosodott, hogy a szárnyak kapcsolódása a főépülettel csak a sarokban találkozik, másrészt a főépület központi szerepe a csatlakozó szárnyak szintkülönbsége miatt nem érvényesül kellőképpen. Fényes Miklós ízlését és művészi érzékét bizonyítja, hogy hamar felismerte: az egész komplexum egységes hatását zavaró főépület ebben az állapotban nem hagyható, és ahhoz, hogy a diszharmónia megszűnjék, a főépület homlokzatának tagoltságát meg kell szüntetni.

Fényes Miklós elképzelésében egészen más kastélykép jelenik meg, mint József gróféban. Míg nála és építőjénél: Martinellinél - de még a reprezentatív oldalszárnyakat tervező Mődlhammernél is - a kerti homlokzat tetszetős kialakítása a főcél, 1763 után egyre inkább az udvari részek kialakítása kerül előtérbe. Ennek köszönhető, hogy a kerti részek tömegelemei még a homlokzatok átalakítása után sem változtak lényegesen. Ezt mutatja a bécsi Belvederével való mindmáig kimutatható hasonlóság. Az összevetés során kiderült, hogy a fertődi kastély összekötőszárnyait tervező Mődlhammer sem tudott szabadulni Lucas von Hildebrand hatása alól. Innen ered az a hasonlóság, amely a Belvedere és a fertődi kastély kerti homlokzatának épülettömegei között fennáll.

Másrészt: talán némi szándék is vegyült ebbe az átvételbe. Mődlhammer ugyanolyan monumentális palotát akart építeni Fertődön, mint amilyen a Belvedere, de ehhez hiányoztak azok a feltételek, amelyek Bécsben Lucas von Hildebrand rendelkezésére álltak. A monumentalitás az építészetben - s ezt a barokk építészek is tudták - szorosan összefügg az épület fronthosszával, s függőleges és a vízszintes tengelyek arányával, a tömegelemek elrendezésével, ezek egymáshoz való viszonyával, a térbeliséggel és sok mással is. A látvány, vagyis az elénkbe táruló kép, nem csak horizontális és vertikális kiterjedésű, hanem mélységi is. Ezekből kiindulva természetesnek tűnik, hogy a komponálhatóságon elsősorban az épülettömeg és a légtér arányainak helyes elosztását értjük. A három dimenzió közül kettő - a kép horizontális és mélységi kiterjedése - mindig adott, csak a függőleges relatív, mert tekintetünk elfordítása nélkül is tudjuk szemünkkel az adott látvány magasságát változtatni anélkül, hogy a képet szélességében tágítanánk: az építészetben a monumentalitás elengedhetetlen következménye - legalábbis ott, ahol nem a függőleges vonalak rendszere alkotja az uralkodó főirányt - , hogy a kompozíciót úgy építsék fel, hogy a vertikális tengely változékonyságát figyelembe vegyük. Ezeket a problémákat már a román, a gótikus és a reneszánsz építészet is ismerte, míg azonban a gótikában a függőleges vonalak rendszere, dinamikája jelöli az egyetlen uralkodó főirányt, és ez szakítja el a középkori ember szemét a földtől, a realitástól, a reneszánsz-épület arányaiból már hiányzik ez a mindent feloldó feszültség: a vízszintes és vertikális tengelyek arányait már úgy variálja, hogy a szemlélődő ember számára könnyen áttekinthető képet nyújtson, megnyugtató érzést keltsen, puszta szemléletre indítson. Ez az új viszony híven tükrözi a vallás megváltozott szerepét a reneszánsz-ember életében. A barokk-ban másképp jelentkezik a probléma, sőt másként külföldön és másként hazánkban.

A barokk, noha más talajból sarjadt, mint a reneszánsz, következésképpen az ember és a társadalom viszonylatait fejezi ki a művészet eszközeivel, a reneszánsz eredményeit igyekszik felhasználni és a maga szolgálatába állítani. A reneszánsz - és erről még nem szóltunk eddig - már megkísérli, hogy a gótika vertikális vonalai helyett a mélységbe tartó és az architektúrához alkalmazkodó burkolatkövek és különböző díszkertek segítségével - vertikális irányban - fel és lefelé mozgassa a tekintetet. Mivel a célja az ember puszta figyelmének felkeltésén nem megy túl, nem érdeke, hogy az ebben a megoldásban reljő lehetőségeket kiaknázza.

Ezzel szemben a barokk már nem elégszik meg a passzív szemlélettel, "de csak olyan mértékben akadályozza a tiszta, könnyű, optikai feltárást, hogy ugyanakkor a megfejtés izgalmával tovább ösztökélje a szemlélőt, az egész kompozíció teljességének szellemi birtokbavételére". (Pogány F.) Ahhoz, hogy ezt az esztétikai élményt elérje - a reneszánsz nyomán és példáján - a tekintet vertikális irányú mozgásban rejlő kompozíciós lehetőségekhez folyamodik. Ezzel szemben tulajdonképpen a fronthossz és a monumentalitás kapcsolatához értünk.

Első pillanatra nem világos és nem magától értetődő ez a kapcsolat, mert a fronthossz növelése a szem éppen ellenkező előjelű mozgását vonja maga után, noha a tekintet mindkét irányú mozgására már a gótikából emlékszünk. Ha azonban a fronthosszat úgy növeljük, hogy a szem vertikális mozgását megtartjuk, vagyis ha a kőburkolat és a kert vonalait a tengelyek és pillérek vertikális motívumaiba vezetjük: ebben ez esetben csak növekszik a monumentális hatás, mert a tekintet mozgásával párhuzamosan nő ez épülettömeg és csökken a légtér. A fizika szerint minél nagyobb egy test tömege és minél könnyebb, annál inkább valószínű, hogy az illető test nem merül le a vízbe. Itt is minél nagyobb a légtért kiszorító épülettömeg, annál jobban érvényesül az épület monumentalitása. Szemben a gótikával, ahol csak a torony karcsú tömbje furakodik a kompozíció légterébe: itt a szem vertikális mozgásával egyidőben az egész épület a légtér helyébe emelkedik. Éspedig minél szélesebb a fronthossz, annál kisebbé válik a légtér.

A fronthossz és a monumentalitásnak ezt a kapcsolatát számtalan példa illusztrálja. Ezek felsorolása helyett bennünket inkább ennek a kapcsolatnak hazai megoldásai érdekelnek, annál is inkább, mivel nálunk a széles fronthosszok alkalmazását a török háborúk utáni nehéz viszonyok nem tették lehetővé. Csak a Belvederét és a fertődi kastély homlokzatát kell összevetnünk ahhoz, hogy ezt a megoldást feltárhassuk. Mindkét kastélyra jellemző a kompozíció horizontális megnyújtása és az architektúraszerűen kialakított díszkert, amely különböző élmény-fókuszaival (díszkút stb) olyan optikai látványt nyújt, mintha a kert és az épület egy tömeg volna, amellyel szemben az éles kontrasztban elváló légtér szinte csak a kastély sziluettjét rajzolja körül. Ha az adott fronthossz ennek a látványnak a felkeltéséhez nem elegendő - mint ezt Fertőd példája is bizonyítja - oldalépületekkel (könyvtár, télikert) és az architektúrához alkalmazkodó fasorok beiktatásával növelték az épület fronthosszát, sőt - és ezt ugyancsak Fertődön láthatjuk - még a kertet is úgy alakították ki, hogy az az architektúra szerves részét alkossa. (Francia-kert). Az épületet lezáró két-két vagy egy-egy fasort nagyobb távolságból indították el és ezzel az épületet a képmező felső rétegébe tolták. Az épülettömegek lépcsőzetes kialakítása csak növelte a látvány monumentalitását és emelte az épület szélrajzát.

Így vált a park a barokkban az architektúra szerves részévé és az épülettel azonos esztétikai élmény felkeltőjévé. Alábbi vizsgálódásaink ezeknek a kérdéseknek részletesebb és Fertődre konkretizált kifejtésére irányulnak.

A kastély - mint ezt Balogh András is említi - a legkülönbözőbb irányokból összefutó utak és allék középpontjában áll; Anton von Trautt prospektusának 1777-ből - tehát a nagy építkezések befejezése körüli évekből - származó rajza szerint a főépület kerti homlokzatával párhuzamos nyílegyenes allé - a kastélyból kinyúló két karhoz hasonlóan - Süttört és Széplakot kötötte össze. A kertből kiinduló három allé közül a középső a fertőszentmiklósi templomhoz, az ettől délre eső pedig a monbijou-i vadászkastélyhoz vezetett. Monbijou-ról ugyancsak három allé nyílt: az egyik a csapodi templomhoz, a másik pedig Göbösre vitt. Innen szintén nyílt egy allé, amely a Fertőddel való összeköttetést biztosította.

A kastélyból kiinduló utak, mint valami láthatatlan karok, úgy húzták magukhoz az átölelt teret és szinte a feudalizmus birtokpolitikájának jelképévé lettek. Nálunk Magyarországon, ahol a XVII. és XVIII. századi háborúk miatt a nagybirtok csak a XVIII. század közepén kezd terjeszkedni, különös talajra talált ez a parkszerkesztési koncepció.

Az eddigiekben csak a kastély kerti homlokzatát vizsgáltuk a monumentalitás szempontjából és figyelmen kívül hagytuk az udvari részt. Pedig - mint ezt már láttuk - itt is találhatunk olyan megoldást, amelyben ugyanaz a koncepció érvényesül, mint a kert felőli részben. A kastély mai alaprajzának kialakulásáról szóltunkban részletesen elemeztük a szélső- és középrizalitos kastélytípust, és arra a megállapításra jutottunk, hogy ezek az erősen kiugró rizalitok, különösen ha zárt hatású homlokfalba épültek, nem vonzzák annyira a tekintetet, mint a konkáv felületek, s arra bírják a szemet, hogy a homlokzatot a maga teljes szélességében befussa. Ez a megoldás csakúgy mint a parkszerkezet: francia eredetű. Az íves szárnyak elkészülte után, amikor a rizalitokkal tagolt homlokzatok szívóhatása, de akárcsak a kert felőli részen, itt is újabb és bonyolultabb esztétikai élmények várják az embert. A két patkóalakú szárny éhes szájhoz hasonlóan vág a kastély előtti tér húsába, de olyan mindent magához ragadó erővel, mintha az előtte levő teret akarná magához ragadni. Érthetően ebben a mozzanatban se kevesebb a szimbolikus mozzanat, mint az átelleniben: a nagybirtok étvágya a Fertőd felőli részt is elnyeléssel fenyegeti. Nem véletlen, hogy a Fertőd és mocsárvilágának meghódítására irányuló első lépések, a hansági töltésút építése ezekre az évtizedekre esik (1780). Erre az összefüggésre már Dallos Márton is rámutatott a kastélyról szóló verses könyvében.

Az udvari homlokzat építési idejét nem ismerjük, annyi azonban bizonyos, hogy 1765-ben már készen állt. Ezt mutatja az a nyugta, illetve számla is, amely ebben az évben kelt és amelyben Hefele Menyhért részletesen felsorolja az általa végzett munkákat. Ő készítette a főbejárati lépcsőház és a karzat modelljét és rajzát, az udvari homlokzat és nyitott főlépcső rajzát, a kőfaragók részére megrajzolta az oszlopfejeket, valamint a szarufagombok mintáját természetes nagyságban, majd ismét elkészítette az udvari homlokzat és lépcső tervrajzát, végül megfestette a tervezett egész kastély távlati nagyképét.

Hefele nevét a főépület kialakításával kapcsolatban emlegeti a Fertőd történetével foglalkozó irodalom. Miután Mődlhammer a két összekötőszárnyat elkészítette, illetve már a 60-as években elkészült egyemeletes összekötőszárny második emeletét felhúzta és az épület külső homlokzati díszeit elrendezte, egyszerre nyilvánvaló lett, hogy a régi épület központi jellege veszélyben forog. Hefelére várt tehát a feladat, hogy a főépület korábbi viszonyát helyreállítsa, másrészt kiküszöbölje az íves szárnyak belső homorulatát zavaró beszögelléseket, amelyek a két nagy kiülésű szélső- és középrizalit idézett elő. Ezeket a problémákat az építkezés menete vetette fel. Ha az említett és többször publikált tervrajzot megnézzük, ott még nyoma sincs ennek a kiáltó diszharmóniának; Dembler Márk szárnyépítkezései - legalábbis amíg a hercegi házak magasítása meg nem indult - viszonylag harmonikus épületkomplexum képét mutatják. Igaz, hogy a főépület a szárnyakhoz mérten csak mellérendelt szerepet játszik, a szárnyak és a köztük álló főépület majdnem azonos tömegű, eltérést csak a főépület tömegelemeinek elhelyezése mutat. A kiugró rizalitok, de főleg a beszögelő homlokfalak magukhoz húzzák a tekintetet és olyan érzést keltenek, mintha a főépület tömegeinek arányában is eltérne a szárnyépületektől. Ez a helyzet mindaddig fennállt, amíg a két uradalmi épületen az átalakítások meg nem kezdődtek (1760). Ettől kezdve az oldalépületek tömegeiben olyan jelentős eltolódások mentek végbe, amelynek érthetően a főépület korábbi helyzetére is kihatottak és Fényes Miklósban is olyan elhatározásokat érleltek, hogy az épületnek ezt a részeit átalakítassa, újraépítesse. A réginek és a művészinek kijáró kegyelet, ameddig tudta óvta a pusztulástól és az ezzel egyet jelentő átépítéstől, hiszen az építkezések megkezdésével egyidőben megkezdik az alsó és emeleti rész dísztermének, tükörtermének, jobb- és baloldali szobáinak átrendezését, renoválását. Ekkor még senki sem sejti - még talán Fényes Miklós sem, - hogy néhány év múlva merész elképzeléseinek valóraváltását éppen ez az épületrész akadályozza. A mellékszárnyak stílusos átalakítása után azonban nyilvánvalóvá lett, hogy a főépület így, ebben az állapotban nem hagyható. Egyébként a szerződés szövegéből kitűnik, hogy Hefele tevékenységének súlypontja a főépület udvari homlokzatának átendezésére szorítkozott. Az említett szerződésben elvégzendő munka feltételekhez kötődött; a főbejárati lépcsőház és karzat, az udvari homlokzat és a nyitott főlépcső kialakítása előtt új homlokzati falat kell emelni, illetve a rizalitközök homlokfalait újakkal kellett pótolni, hogy a rizalitok és a közök falai egyszintbe kerüljenek. Az új homlokzat művészi kialakításán túl, amely teljes egészében Hefelére hárult, komoly problémát jelentett az új homlokzatfal és a korábbi épületrészek strukturális összekapcsolása. Az új homlokzatfal szintjeit ugyanis a két szélső-rizalit elé ugró közép-rizalit homlokfalának szintjéhez méretezték, ezáltal nemcsak a két rizalitköz kihasználása okozott gondot, hanem a két szélső rizalitok elé kerülő keskeny közök kitöltése is. Ezek a problémák - már az elmondottakból is kitetszőleg - túlhaladtak Hefele hatáskörén és építőművészi gyakorlatán. Hefele előkerült 1765-ös számlamásolata sem mond ellent ennek, ellenkezőleg: bizonyítja, hogy Hefele tevékenysége nem terjedt túl a főhomlokzat kialakításán, illetve, hogy megbízatásai csak azokkal a homlokzati részekkel kapcsolatosak, amelyeknek helyzete, szerepe az átépítéssel befelé sem vált problematikussá. Mondottuk, hogy az új homlokzati fal és a régi épület összekötése különösen a rizalitközök és a szélső rizalitok előtti részeken vált műszakilag nehézzé, vagyis a mai rizalittól jobbra és balra eső tengelyek mögött; ezzel szemben Hefele lépcsőház- és karzat-kialakító munkái kizárólag a közép-rizalittal kapcsolatosak. Ezek a tények nemcsak Hefele fertődi tevékenységének elhatárolása szempontjából fontosak, hanem egyszersmind rávilágítanak bizonyos határozott munkálatokra, amelyek egyrészt meghaladták Hefele építőművészi képességét, másrészt időben sem korlátozhatók arra a néhány évre, amelyet Hefele Fertődön töltött és a főépület átalakítására fordított. A Hefele által emelt és művészien kiképzett új homlokzatfal és a régi épület összekötése, a rizalitközök kitöltése lehetett volna ugyan mától holnapig tartó feladat, ha az építkezést kellő műszaki vizsgálatok és felmérések előzik meg, mivel azonban ez elmaradt, a nehézségek csak a fal felhúzása után kezdtek jelentkezni. Szerintünk e mérnöki felkészültséget igénylő feladat biztosított Jacobynak munkaalkalmat a fertődi építkezéseknél. Megtévesztő e tevékenységre utaló adat, amely a "Beschreibung des Hochfürstlichen Schlosses Esterház im Königreiche Ungarn" c. könyv egyik metszetén olvasható: eszerint ennek a metszetnek a rajzolója és a kastély tervezője bizonyos Jacoby nevű építész. Az irodalomban sokáig tartotta magát az a felfogás és feltevés, hogy ez a Jacoby egy elszászi származású és Brünnben is dolgozó építésszel, Karl Jacoby Freiherr von Eckholmmal azonos. De a levéltái kutatások hamar felfedezték Jacoby kilétét és minden kétséget kizáróan bebizonyították, hogy ez a rejtélyes fertődi építész Jacoby Miklós mérnökkel azonos, aki főleg műszaki felmérések és egyéb már említett műszaki feladatok elvégzésére rendeltek időnként Fertődre.

Ha tisztázódott is időközben Jacoby kiléte és fertődi működésének mibenléte, mégis nyitott kérdés, hogy került a Beschreibung metszetére neve, mint a kastély tervezőjéé. Jacoby - és erre ugyancsak az újabb kutatásokból merünk következtetni - szerepe azért nem merült ki a két kastélyrész összekötésében, az ő nevéhez fűződik az allék és a különböző élményfókuszok tengelyeinek beállítása (a fertőszentmiklósi templomra kapott ilyen megbízást), megszerkesztése és valószínűleg része lehetett az összekötőszárnyak alaprajzi kialakításában is, másként nem merte volna állítani magáról a herceg és a kortársak szemében, hogy ő a kastély, a "Magyar Versailles" tervezője. És az, hogy emiatt a kastélyon dolgozó különböző mesterekkel nem esett nézeteltérésbe, talán azzal magyarázható, hogy Mődlhammernek, csakúgy mint Hefelének - az első építőt, Anton Erhard Martinellit kivéve - nem adódott az alaprajzban is jól kimutatható munkája. Mindezek ellenére az utókor és a tudományos kutatás, a fertődi kastély nagyszerűségét és monumentalitását csodálva, nem Jacoby Miklós bizonyára sok fáradságot igénylő munkájára figyel fel, hanem a három nagy építőre, Anton Erhard Martinellire, Ferdinand Mődlhammerre és Hefelére, akiknek a kastély mai kialakítása végső sorban köszönhető. E mesterek közül is Hefele szerepe a legizgalmasabb, legösszetettebb, ezért Jacobyval kapcsolatos rövid intermezzó után ismét kanyarogjunk vissza a főépület homlokzatán folyó és Hefele által irányított munkára. Ahhoz azonban, hogy Hefele főhomlokzat-kialakító tevékenysége tisztán álljon előttünk, a kastély régi és új főhomlokzatát kell összehasonlítanunk. Ezúttal is a kastély átépítés előtti képét ábrázoló 1763-as terv elemzéséből indulunk ki.

Eszerint a kastély főhomlokzata már az átépítés előtt sem volt stílusában egységes, kompozíciójában eléggé összefogott. Az előreiugró rizalit emeleteit korintuszi félpillérrel fogják össze, a közbeeső kőkeretes ablakok szemöldökét pedig - bár a maitól elütő, de ugyancsak rokokóba hajló - plasztikus minták díszítették. A háromrészes főpárkányt körökben és négyszögekben áttört kőkorlát zárta le, a széleken rokokó vázák álltak, középen óra (?), a manzárdokon ablakok. A két oldalszárny földszinti és emeleti ablakai is egyszerű záródásúak, az emeleti részeken félkörívben felhúzott szemöldökpárkányok, alattuk barokkos dísz. A főhomlokzat rokokós külsejét - az oldalrészekkel ellentétben - csak a közép-rizalit biztosította, bár a rokokónak ez a formája még a barokk számtalan jegyét viseli magán.

A közép rizalit és az oldalszárnyak homlokzati része közt - bizonyos egyezések ellenére is - olyan stílusbeli különbség van, mintha a két rész építését legalább 10-15 év választaná el egymástól. Ha csak a főépület viszonylatában gondolkozunk, nem akadnánk fel e kérdésen, hiszen a Hefele-féle építkezések a régi homlokzati részeket egy fal segítségével teljesen eltakarják, s ezen Hefele - a különböző kötöttségek ellenére is - olyan díszeket alkalmazhat, amilyeneket akar, vagy kora ízlése számára előír.

A kérdés azonban nem ilyen egyszerű, mert a két patkó-alakú szárnyat még a régi főépülethez tervezték és külső díszítésben is ehhez hangolták. Ebből már sejthető, hogy a főhomlokzat tervező Hefelére milyen nehéz és sokrétű feladat várt. Különösen arra kellett ügyelnie, hogy a főhomlokzat és a két patkó-alakú szárny közti összhangot biztosítsa, de ugyanakkor olyan díszítőelemeket is alkalmazzon, amelyeket a kor rokokóba, illetve klasszicizmusba hajló ízlése sem ellenez. Hefelének mindenekelőtt az adott főhomlokzat kialakító elemekkel kellett számolnia, az ajtók és ablakok méreteivel, ezek egymástól való távolságával, a közép-rizalit három tengelyével, stb.

A közép-rizalit, az összekötőszárnyak rizalitos kiképzéséhez hasonlóan, csak háromtengelyes, timpanonos lehetett. Mivel azonban a korábbi középrizalit két levágott sarokrésze az új főhomlokzatra nem volt átvihető, ugyanígy az ajtók és az ablakok méretei sem változtathatók: nem maradt más hátra Hefelének, mint az ablaktengely-távok eltolása. A kétszeresre növő ablak- és ajtóközök kitöltéséül szolgáló korintuszi féloszlopok csak páros állásban kerülhettek vissza, és hogy az oldalszárny-épületek csúcsban felhúzott füzéres ablakdíszeivel az új rizalit homlokzatalakító elemeit koordinálja, a vízszintes szemöldökpárkányok alá ívben felhúzott rokokós füzéreket helyezett. Még szembetűnőbb ez az átmenet, ha a közép-rizalit és a két összekötőszárny közötti épületrészt vizsgáljuk. Nemcsak a földszint kváderozását hagyta meg, hanem még az első emelet négy-négy tengelyét is az összekötőszárnyak homlokzati díszeihez hangolta. Az emelet szemöldökpárkányait ívben felfelé húzta, az alatta elhelyezett rokokós díszeket pedig M betűszerűen alakította ki.

Hefele kezét tehát nem a herceg, hanem a feladat megszabottsága kötötte. Egyéni elképzeléseit legfeljebb csak a második emeleti részek viszonylag önállóbb, az első emelettől és a földszinttől elütőbb megoldásai és a kastély kerti homlokzata tükrözik.

Hefele, a kortárs megértette, hogy Mődlhammert a kastély kerti nézetének kialakításában Lucas von Hildebrand nagy műve, a bécsi Belvedere inspirálta. A bécsi iskola stílusa neki sem volt idegen, hiszen ő is ezeknek a mestereknek a példáin nevelkedett nemrég Würzburgban, majd Bécsben. De ez a néhány esztendő, amely az ő és Mődlhammer fertődi működése közben eltelt, újabb építési szempontot érlel a hercegben. Mődlhammer a kastélyt még a kerti nézetre tervezte, ezért elsősorban csak az épület tömegelemeinek arányos elhelyezésére, az oldal- és a főépület fronthosszainak egymáshoz való viszonyaira ügyelt; figyelmét úgyszólván teljesen elkerülték a nagyobb távolságokból csak alig látható, vagy csak nehezen kivehető homlokzati díszek. Ezzel szemben Hefele tevékenységének súlypontja: a kastély udvari főhomlokzatának kialakítása. Itt azonban - mint ezt föntebb már láttuk - számos nehézség akadályozta egyénisége kibontakozását.

A kerti homlokzat tervezése már nem okozott akkora gondot, hiszen Mődlhammer a kert felé eső tömegelemek újszerű elrendezésével egyidőben a főhomlokzat díszítőelemeit is átrendezte. A barokkos díszeket a maga ízlésének megfelelőbb (klasszicizáló) homlokzatalakító elemekkel cserélte fel. S ha az építtető "Fényes" Miklós az ilyképpen egész más köntössel ellátott kastélyban is úgy érezte magát, mint a bécsi Belvederében, illúzióját bizonyára Hefele klasszicizálóbb homlokzatdíszei sem igen befolyásolták. Az viszont Hefele tehetségére vall, hogy az új homlokzatdíszekkel ellátott kerti homlokzatban sikerült az utókorra átmentenie azokat a benyomásokat, impressziókat, amelyeket előde, Mődlhammer a bécsi Belvedere, Lucas von Hildebrand alkotásának láttán szerzett és a fertődi kastély tömegelemeinek elrendezésében, a kő és tégla maradandóságával ránk örökített. Hefele azonban nem egyszerű tolmácsolója, átmentője ezeknek a divatjamúlt stílusirányoknak, hanem azok klasszikusabb értelemben vett továbbfejlesztője is, hiszen miközben Mődlhammer hildebrandi impresszióit elhagyja, homlokzatdíszeivel már a kibontakozó újat, a győzelmes klasszicizmust szolgálja.

Egyéniségének a hildebrandi örökségen átütő erejét főleg a pozsonyi prímási palota klasszicizáló összehatására emlékeztető kerti homlokzat megoldása szemlélteti legjobban. Itt megtaláljuk - csakúgy mint a pozsonyi palotán - a négy toszkán oszlopon nyugvó nyitott erkélyt, amott kőrácsos, de teljesen a fertődire emlékeztető kivitelben. A pozsonyi palota 5 tengelyes rizalitja, a fertődi 3 tengelyével ellentétben is ugyanazt a ritmust érezteti, mert a tengelytávok közeit - a földszinten éppúgy, mint az emeleten - nagy kiülésű félpillérek töltik ki, ennek következtében a homlokzat vertikális tagoltsága szembetűnően hangsúlyos; ilyen tagoltság mellett - főleg ha a timpanonos záródást figyelmen kívül hagyjuk - a rizalit kiülése sem érvényesül kellőképpen. A választópárkány csak mintegy fele szélességben futja körül az erkélyt, amelyet finom kiülésű konzoldíszek tagoznak. Ezt a sajátosan Hefelére jellemző megoldást láthatjuk viszont Fertődön is, talán valamivel rusztikusabb kivitelben, mint Pozsonyban.

Hefele palotaépítkezéseinek sora a hatvanas évek elején megkezdett passaui érseki rezidencia megújításával kezdődik. Ezt követik a fertődi építkezések. A 70-es évek elején a szombathelyi püspöki palota, majd a pozsonyi hercegprímási palota építkezéseihez fog. Templomépítkezései is hazánk területére esnek. Zichy Ferenc győri püspök megbízatásából ő korszerűsíti a régi Árpádkori bazilikát (1770), Szili János szombathelyi püspök pedig két templom helyreállítását és a kőszegi árvaház építését bízza rá (1781-1783). Legjelentősebb alkotása a szombathelyi püspöki székesegyház. Ennek építése közben érte a halál 1789-ben.

Ha Hefele fertődi tevékenységét 1765-tel nagyjából lezártnak tekinthetjük is, ez nem jelenti, hogy a főépület homlokzatán az elkövetkező években már nem akad munka. A két emeletet összefogó korintuszi félpillérek faragására Emrich Baltasar kismartoni kőfaragómester kap 1766-ban megbízatást. A homlokzati részek figurális díszítésére pedig Johann Miachael Reiff stkátor szerződik a herceggel 1766. július 14-én. A főépület cour d'honneur felőli részére a közép-rizalit timpanonja fölé egy szobrot mintáz három gyerekkel, a kiemelkedő emelet síkfedésű részére, a körökben áttört kőkorlátra pedig egy nagy pajzsot készít. Lehet, hogy ő készítette az óra számlapját övező, ma már csak töredékeiben látható stukkókeretet is. A főhomlokzat szobrászművészi alkotásai Schick és Ressler mesterek vésői alól kerültek ki 1766-ban. Az emeleti részt a kerti homlokzat felé is díszesen kiképezték. A homlokzat összhatása ezen a részen nyugodtabb, mert a háromszögű oromzat felső párkánya nem olyan gazdagon díszített, mint az udvar felőli részen, s ezért a timpanon jóhatású stilizált növényi ornamentikája jobban érvényesül. Ressler több szobrot farag az épületre. Többek között ő készíti el az erkélyhez egyszer forduló, kétíves karú lépcső lámpát tartó négy gyermek-alakját. Ugyancsak az ő vésője alól került ki a szárnyépületeket díszítő két, hadieszközöket ábrázoló szoborcsoport, valamint az oldalépületekbe kerülő két szökőkút figurái és vízmedence két alakból álló szoborcsoportja is. Az utóbbiért 185 ft-ot vett fel a hercegi pénztárból.

Ressler, Donner Ráfael tanítványa volt, akárcsak a fertődi építkezéseknél ugyancsak közreműködő Moll is. Az innsbrucki születésű Balthasar Ferdinand Moll egyidőben a bécsi képzőművészeti akadémia tanára; nevezetesebb alkotásai: az innsbruck diadalív és a szt.Kereszt templomának főoltárán álló Assisi Szt. Ferenc és Szt. Klára fémszobra, továbbá I. Ferenc császár mellszobra a schönnbrunni vadaskertben. Josef Resslertől a győri szt. Ignác-templom oltárszobrai származnak. A szobrászok közül még a kismartoni hercegnői lakosztályt kidolgozó Schrott jutott nagyobb szerephez a fertődi építkezéseknél. Ő készítette el a parkban felállítandó 12 figurát, vázát és a vadaskert végében épült vadászház Cupidot szarvassal ábrázoló szoborcsoportját, a kert kővázait és a középső épületrész földszintjéhez a kagylókkal és fejekkel díszített záróköveket. Ugyancsak tőle származik a parkban álló színházépület homlokzatát díszítő, nyolc hangszeres játszó gyermekalakból álló szoborcsoport, az erkély és a páholy gyámkövei, valamint a hercegi lakosztály három szobájának szobrászati kidolgozása. A festők közül Sigmund Leopold Gstettner és Lorenz Guttenbrunn jutottak nagyobb megbízatásokhoz.

  A KASTÉLY BERENDEZÉSE

A kastély kialakulása - mint ezt már láthattuk - már az 1720-as években készen állott épületrészek befonásával ment végbe. Az új épülettömb szerkezeti része fővonásokban tehát adva volt. Az építkezés így területileg meghatározott helyen és módon folyt le; a főépület kiugró rizalitokkal tagozott udvar felőli részét Hefele új főhomlokzata takarta el. E fal mögötti kabinetek voltaképpen az új és a régi homlokzat közti tér kitöltésére szolgáltak; az új főhomlokzat két homorú szárnyépület segítségével a lusthausok helyére került oldalsó épületekhez kapcsolódott, amelyeknek szerves továbbfolytatását két patkó alakban forduló földszintes épületrész biztosítja. A széles kaputér előterében ott áll a kétemeletes középrész, az előtte elterülő négyszögű díszudvar, cserjéivel és szobordíszek vízmedencéjével.

Az épület kiemelkedő középrészének első emeletéhez pompás vasráccsal, puttókkal és lámpásokkal díszített, pilléreken és oszlopokon nyugvó lépcső vezet. A homlokzatokat két emelet átfogó pillérek tagozzák, a közbeeső ablakok szemöldökét pedig rokokóban hajló plasztikus minták díszítik. A földszint középrészét pilléreken nyugvó előtér és a kastély egyik legszebb, legimpozánsabb terme: a sala terrena foglalja el. Ez a terem volt a herceg nyári rendezvényeinek színhelye, itt szórakoztatta a hercegeket és a meghívott szépszámú vendégeket az előszobában játszó zenekar, élén Haydnnal, a nagy karmesterrel és zeneszerzővel. A terem pompája csak fokozta a művészi élményt. (A renovált kastély felavató Haydn-ünnepsége és itt kezdődött 1959. szeptember 20-án.)

Fényes Miklós azonban nemcsak külsőleg akarta a bécsi Belvederét utánozni, hanem a sala terrénában is a Belvedere dísztermének pompája inspirálta. A munkák 1762-ben, tehát Mődlhammer fertődi megbízatásának éveiben indultak meg, lehet, hogy éppen az ő tervei alapján és az ő vezetésével. Erről sajnos egyetlen adatunk sem maradt fenn, noha a teremben folyó munkák minden fontosabb mozzanatáról és mesteréről tudunk egyet-mást. A terem két barlangszerű benyílására és a mennyezet stukkóinak elkészítésére Georg Bolla "cs. és kir. stukátor" szerződik még ez év (1762) novemberében a herceggel. Munkájáért, amelyet az előzetesen bemutatott tervek alapján "Fényes" Miklós jóváhagyott, 2700 frt.-ot vett fel.

Bollával egyidejűleg még két bécsi aranyozómester, Anton Rogg és Heinrich Polhammer neve tűnik fel. Mindketten a földszinti díszterem aranyozásán dolgoztak. Durazzo gróf, bécsi udvari zenei intendáns közvetítésével kerültek Eszterházára és megbízatásuk szerint munkájukban Durazzo gróf landstrassei kerti lakásának díszítését kellett követniök. Az aranyozott élek mentén halványzölddel, a mélyített részeket pedig halvány pirossal színezték. Munkájukért 1800 frt.-ot kaptak.

Egyébként ezeknek a munkálatoknak megkezdésére elég későn, a terem várható befejezése után csak két évvel kerül sor. Ezt Rahier leveleiből tudjuk, aki Frankfurtba, a koronázási ünnepségekre kiutazó hercegnek már 1764. február 25-én azt írja, hogy a díszterem, ha a munkálatokat a tervbevett ütemben folytatják, előreláthatólag március végéig elkészül, és az itt felszabadult aranyozók és stukátorok újabb munkába kezdhetnek. Úgy látszik azonban, hogy a munkálatok befejezésén Rahier csak a terem belső építészeti teendőinek elvégzését érti, mert egy másik leveléből kiderül, hogy a díszterem faragványait, illetve öntvényeit Bécsben készítteti, s azonban társzekereken való ideszállításáról - mint írja - gondoskodni fog.

A belső építészeti teendők nagy részét Bolla végezte. Az ő tervei alapján készültek a falitükrök keretei, a hozzájuk való asztal, az ajtók és az ablakok keretei. Készítőjük Paul Ungleich bécsi szobrász volt, míg a tükrök Leopold Wolf tükörkészítő munkái. Ugyancsak Ungleich szobrász faragta a szökőkút vörösmárvány vízgyűjtőmedencéjét is. A boltozatok és a pillérek virágfüzéreit Kismartonban s az "indiai szobák" tapétáinak illuminálásán is dolgozó Wenzel Kaufer akadémiai festő festette, míg a belső berendezés Georg Stollenberg mester kézügyességét dicséri. A fafaragások Schrott és Steinböck mesterek munkái. A lakatos szakmába végó tárgyakat, az ablakok vasalását, a vereteket, a zárakat, a falikarokat, és csillárok lombfűzéreit és a szökőkutak kovácsolt vasmunkáit Johann Karl Franke készítette.

A terem szemben levő két barlangszerű kiképzett beugrásába a bécsi porcelángyár figurái kerültek. A két nagyalakú és szökőkútnak is használható sárkány és csiga külön rendelésre készült. Ugyanitt készült a kanalasgém és a hattyú porcelánszobra is, míg a kisebb szobrok meisseni gyártmányúak, mint azok a férfi porcelánszobor-csoportok is, amelyek a terem egyéb részeit díszítik. Az 1832-es inventárium valamennyi szoborcsoportot megemlíti és szakszerűen leírja. Az alábbi felsorolást ennek alapján állítottuk össze: porcelánszobor-csoport fiúkkal, egyik fára mászik; kertész és kertésznő szobra; citerázó úr és úrnő; vadász és vadásznő szobra, valamint kutya madárral. Ugyancsak szász porcelánfigurák: furulyázó leány fiúval, alakok virágcserepeken ülve: fiúcska szobra sárga kalappal; Bacchus-ünnepséget tartó ifjak; ülő nő lornyettel; egy másik porcelánfigura asztal melletti nőt, batyus férfit és kalmár asszonyt ábrázol. Egy másik porceláncsoport: vadász és kutya figurával, tyúkkereskedő szobra kosárral és batyuval, jobbján bárányka; halárusító szobrocskája porcelánból, előtte halas kosár, feketekávézó úrinő és úrfi az asztal mellett. Ismét egy másik porceláncsoporton: úrnő és úrfi virágkosaras asztal mellett; ifjú tarka ruházatban, csizmában, kalappal és karddal. És végül egy szobrocska nadrágos és kalapos fiút ábrázol, stb.

A sala terrena előteréből nyílnak a földszinti termek, úgymint a hercegi hálószoba, kandallószoba, társalgó, fogadószoba stb. Közülük mind belső díszítésével, mind pedig bútorzatával kiválik a tőle jobbra elterülő fogadószoba. Watteau-modorú festményeivel, oszloposlábú ezüst asztalával, rokokó fajanszkályhájával és a sarokban levő berakott díszű Louis XVI. írószekrényével a XVIII. század második felének hangulatát sugározza. A tanácskozó termül szolgáló Louis XVI. bútorzatú szobában a falakon németalföldi modorú kocsmajelenetek, míg a szobában rokokó kályha, nehéz Louis XVI. bronzveretes bútorzat és egy Roentgenmodorú íróasztal látható. A herceg számára készült szobák közül (a későbbi hercegnői hálószoba) kettőben hat nagyobb és négy kisebb "fekete színnel fényesített jappóniai táblázatok vagynak, mellyek aranyos virágokkal meggazdagítva és különféle festéseket mutató ékességekkel vagynak készítve; s egynek e táblázatok közül ezer forint vala az ára, egy szobában pedig tíz ilyen forma jappóniai táblák is vagynak". A kerekeken mozgó baldachinágy váza remek faragásával és dús aranyozásával nagyszerűen beleillik a szomszéd szobák Louis XVI. hangulatába. Az aranyozott lábú tükörasztal, a piros és arany lakkozású írószekrény, a dús faragású kanapé (fehér alapon arany mintájú huzattal), az éjjeliszekrény, a többkarú csillár, a nehéz selyem huzatok, valamint a legkülönbözőbb, nagyobbrészt meisseni porcelánok "álmélkodást indítanak meg a nézőben" és talán csak az építtető "Fényes" Miklós hálószobájának berendezésével versenyezhetnek. Amíg azonban a többi szoba - a hercegnői szobát kivéve - a sala terrenától jobbra helyezkedik el, ez attól balra, az oldalszárny mellett van.

A berakott díszű mennyezetes ágy és a hajlított lábú faragott vázú kanapé pompás hatását csak emeli az a bronz óra, amely a kanapé fölött van. Fehér mázas kályha, egy kétajtós magas és egy bécsi porcelánnal bélelt bidetszekrény egészíti ki a bútorzatot. A kályha alighanem 1762 nyarán készült Bleyer (Blauher) János bécsi kályhás műhelyében, akiről tudjuk, hogy hat fehérzománcú és több zöld, díszesen aranyozott kályhát állít fel a különböző szobákban 250 forint értékben. Ugyanő készítette a régi soproni városháza és a nemeskéri megyeházkályháit is. Bronz falikarok, illatszertartók bécsi porcelánból, virágcsokrokkal, ágakkal, fedelükön kinyílt rózsával, lüszter ezüst szerkezettel, kristályokkal, aranyozott tartórúddal stb. csak fokozzák a szoba pompáját.

Az emeleti termek pompája azonban a földszinti szobákét is felülmúlta. Ezek leírásánál is az 1832-es ingóleltár adatait hívjuk segítségül, hogy rekonstrukciónk még hívebb és a valóságosnak megfelelőbb legyen. Az emeletre vivő, kétszer forduló, íves karú lépcsőt és lépcsőházat, valamint a karzat modelljét Hefele tervezte, míg a főlépcsőház köveit Joh. Mich. Stricker bécsi kőfaragó és Stephan Steinböck szállította. A pilléreken nyugvó főlépcsőház az előszobába vezet. Stukatura-díszeit Sigmund Winckler és J.M. Jänisch készítette. Ebből közvetlenül az I. emeleti díszterembe, a kastély legszebben kialakított termébe jutunk.

Első pillanatra a terem térhatása tűnik szembe. Úgy látszik, Miklós herceget nemcsak a Belvedere távlati képe nyűgözte le, hanem a kastély belső kialakítása is. A fertődi kastély díszterme sokban hasonlít a schönbrunni kastély "Kleine Galerie"-jához. Mennyezetét és oldalfalait nagyméretű freskók, illetve olajfestmények díszítik. Festőjük a Fertőd környéki falvak némelyikében is dolgozó Basilius Grundemann volt. Ez a weimari születésű (1726) Grundermann Chr. W.E. Dietrich tanítványa volt Drezdában, amolyan ezermesterféle, aki a művészi mesterség összes járható útjait végigpróbálta: volt - különösen fiatal éveiben - rézmetsző, tájképfestő, később allegorikus faliképeket, majd még később - élete utolsó éveiben - színházi díszleteket festett, s a hercegi lakosztály és a képtár megrongálódott képeit restaurálgatta nem kis szakértelemmel. A hercegi levéltár több számláját és számlamásolatát őrzi. Ezekből, valamint abból, hogy halála után a herceg özvegyének nyugdíjat folyósít, kitűnik, hogy Miklós herceg az utókor nem különösen hízelgő ítélete ellenére is nagyra becsülte munkáját. Bizonyos, hogy nem tartozott a kastélyon dolgozó festők élgárdájába.

A Fertődön dolgozó Milldorfer vagy a díszlettervezéssel és festéssel foglalkozó Travaglia jóval felette álltak művészi kvalitás tekintetében. Alkotásai sokszor nélkülözik az eredetiséget. Talán ez az oka, hogy a nagyterem mennyezetére került freskójának mestere körül mindmáig nem alakultak ki egységes vélemények. Meller szerint a freskó az 1762-ben "Fényes" Miklós szolgálatába lépő és Fertődre költöző Basilius Grundemann műve, akinek a négy évszakot ábrázoló festményét Pyrker János László hagyományozta a a Szépművészeti Múzeumra. Garas Klára eltérő álláspontra jutott az eszterházai kastélyra vonatkozó egyik, Valkó által talált és a Művészettörténeti Értesítőben közzétett szerződés alapján. Szerinte az emeleti díszterem mitologikus tárgyi freskója nem Grundemann hanem Josef Ignatz Milldorfer bécsi akadémiai festő műve. Garas szerint ezt a felfogást stíluskritikai érvek is támogatják, mint pl. "a Trogerrel rokon tiszta és plasztikus formaadás, az olasz eredetre visszavezethető típusok, a fénnyel való modellállás, tektonikus képszerkezet". A Garas által idézett és Valkó regesztrájára utaló szerződés azonban nem az emeleti, hanem a földszinti teremre vonatkozik: ott található ugyanis ez a 3-3 virágfüzérrel játszó puttócska, amelyet a szerződés Milldorfernek előírt. De a stíluskritikai érvek sem tanúskodnak különösen Milldorffer mellett, legfeljebb a kép alkotójának olasz stíluskapcsolataira utalnak. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy Miklós herceg szívesen alkalmazott olaszos iskolázottságú művészeket a kastély építésénél és belső építészeti kialakításánál, és hogy Grundemann maga is Itáliát járt művész volt, s fejlődésére még jobban és közvetlenebbül hatott az olasz környezet, mind Milldorferéra, aki sohasem járt olasz földön, s az itáliai hatásokat csak mesterétől, Trogertől vette át. Egyébként is a díszterem "Napisten diadalútja" c. freskója annyira hasonlít Guercinónak (1591-1666) a római Villa Ludovisiben látható "Auróra" c. falképére, hogy még elképzelni is lehetetlen, hogy ez az erős, szinte már a másolás határait súroló átvétel Milddofertől származna.

Amíg azonban a Guercinó-kép alakjai éppen plasztikus megformáltságukkal hatnak: a fertődi díszterem allegorikus mennyezetképénél hiányzik ez a plasztikus formaadás, s az egész kép síkszerű dekorativitása tűnik leginkább szembe. A kápolna Milldorffer-képe merőben más impressziókat ébreszt, a két kép közt művészi kvalitás tekintetében legalább akkora űr tátong, mint Milldorfer és Grundemann között. A kupolafreskó stílusa lágyabb, a ruhák redővetése puhább, mint a díszterem freskójáé. A nagyterem festőjének ecsetje a ruhák anyagszerűségét, a redővetés finomságát, a lebegés könnyedségét nem tudta a Mária megdicsőülését ábrázoló festő virtuozitásával megoldani. Képe azonban kisebb művészi kvalitása ellenére sem rontja a terembe lépő elé táruló látványt. Ebben azonban a terem belső kialakítóinak is tevékeny része volt.

Az udvar és a kert felőli részen három-három kosáríves ajtó, közöttük egy-egy magasbatörő tükör. Az oldalfalak két végén fülkébe ágyazott, ugyancsak kosáríves ajtók. Középen tükör, alatta kandalló, kétoldalt nagy rokokó keretelésű pannók. A falakon és mennyezeteken remekbeszabott stukkók: a hercegi lakosztályon és a parkban álló Diana-templomon is dolgozó Reiff bécsi stukátor munkái. A mennyezet közepéről lelógó hatalmas, mintegy 1313 font súlyú négyágú és egy-egy hatágú csillárt a csehszlovák Josef Palmer készítette 2000 forintért. A tükrök Leopold Wolf munkái. A tükörasztalok Stollenberg műhelyében készültek, fafaragásuk azonban Christoph Schönlaub rátermettségét dicséri. Ő végezte az ajtók és egyéb bútorok művészi faragását is. A vörösesbarna salzburgi márvány-kandallókat Landwieder kőfaragó készítette. A sarokban álló pirosas márvány posztamensek és az évszakokat jelző szoboralakok Rossler mester művei (1768). A borúra derűt hozó nap mennyezetre festett gigantikus trionfója és az idők múlását, változékonyságát szimbolizáló rokokó szobrok is "Fényes" Miklós mentalitásának ellentmondásait tükrözik: azonban azt az időhozta vihart, amely a feudalizmus fölött gomolyog, nem akadt olyan isten - mint annak idején, a római mitológia szerint Apolló - aki lecsendesítse, megzabolázza. Ez a viharvárás drámai előérzete azoknak az eseményeknek, amelyeket a felvilágosodás eszméi Franciaországban és nálunk is érlelnek. "Fényes" Miklós, ez a kulturált és széles látókörű főúr, aki mint a bécsi magyar testőrség kapitánya, maga is részt vett a haladó erők importálásában: a mozgalom szellemi hatásaival hiába szimpatizált, társadalmi következményeit nem látta meg.

Felmerülhet a kérdés, van-e alapja az ilyen távoli következtetéseknek, amikor pl. azt sem tudjuk, hogy az ikonográfiai séma tőle vagy a festőtől származik-e. Ezt valóban nem tudjuk, azt azonban a példák tömege bizonyítja, hogy ami Fertődön történt vagy készült, ahhoz mindenhez "Fényes" Miklós előzetes jóváhagyása kellett. Ő állapította meg és kötötte kis szerződésben is a képek témáit, sőt még a tapéták színeinek kiválasztását is magának tartotta fenn. Ezek után nehéz elképzelni, hogy akár a díszterem mennyezetfreskója, akár a négy sarokszobor tárgyának megválasztását a művészre bízta volna. A díszterem elrendezésében érvényesülő és fentebb kifejtett összefüggések, amelyek "Fényes" Miklós magatartására és politikai koncepciójára utalnak, nemcsak itt, de a kastély építése közben is többször felbukkannak. Ezek részletes kimutatása és összefüggéseinek feltárása azonban messze vezetne, ezért csak a leglényegesebb mozzanatokra hívjuk fel a figyelmet, azokra is csak akkor és annyiban, amennyiben erre mód nyílik és segíti a kastély építéstörténetének megértését.

A kastély páduai Szt.Antal tiszteletére emelt kápolnája már 1763 májusában készen állt. Ugyanebben az évben kért Miklós herceg Zichy Ferenc győri püspöktől a süttöri plébános részére misemondási engedélyt. A kápolna belső dekorálása 1764 folyamán ment végbe. A stukkómunkákat Reiff stukátor végezte. A falburkolatot és az oltárt pedig az emeleti díszterem vörösesbarna márványkandallójának készítője, Mathias Landwieder bécsi kőfaragómester faragta ugyancsak régi és újvárosi márványból. A kupola Mária mennybemenetele freskója Joseph Ignatz Milldorfertől származik, míg a kupola és a kápolna oldalsó festési munkáira Wenzel Kauffer bécsi akadémiai festő vállalkozott. A 6 gyertyatartó, 3 kánontábla és a feszület Schrott szobrász műve. A kápolna klenódiumait, egy szentségtartót és egy cibóriumot Fehérvári Jakab bécsi aranyműves készítette 336 forint értékben.

  -------------------------------------------------

A kastély lenyűgöző pompája nemcsak a kései utódokat ejtette bámulatba, hanem a kortársakat is. A sarródi Dallos Márton 1781-es leírása bizonyára lelkesítőleg hatott mindazokra, akiknek megadatott, hogy részesei legyenek annak a bámulatos pompának és fényűzésnek, amelyet Fényes Miklós a kastély falai közé varázsolt.

A hatalmas méretekhez és a káprázatos pompához fejedelmi udvartartás illett. "Mi sem természetesebb, hogy Fényes Miklós az udvari élet pompájában is igyekezett a Napkirály versaillesi példáját követni. A költségeket nem kímélte. Udvartartása átlag évi 40.000 forintba került, ami 1.800.000 forintnyi évi jövedelmének csak igen csekély hányada volt".

Bőven jutott ebből a kastély pazarabbnál pazarabb berendezésére, a képtár és a porcelánszoba fejlesztésére, az udvari színészeknek, festőknek, szobrászoknak, építészeknek és legelsősorban az Esterházy-zenekar lassan világhírre emelkedő karmesterének, Joseph Haydnnak. Míg bátyja, Pál Antal herceg főleg történeti, politikai, földrajzi és orvostudományi könyveket vásárolt, a képzőművészet iránt nem sok érdeklődést mutatott - mindössze két portréfestőt alkalmazott, Martin vander Meytenst (1695-1770) és Janviel Basille-t (1772-1782) -, Fényes Miklós, a kor egyik leglelkesebb mecénása, úgyszólván minden jövedelmét a kastély szépítésére, pompájának emelésére fordítja, festők, szobrászok, építészek, dekoratőrök és muzsikusok százait foglalkoztatja. A szép, művészi iránti fogékonyságnak számos jelét adja. A különböző bécsi, pozsonyi és nyugat-magyarországi házak "Kammerhof"-jait egyesíti, s a fertődi kastély szárnyépületében megveti az európai-hírű s a budapesti Szépművészeti Múzeum törzsanyagát alkotó Esterházy-képtár alapjait. Ez a szárnyépület ma is áll, habár üresen és nagyon rongált állapotban. A hosszúkás négyszög alakú, hatalmas terem oldalfalait nyolc-nyolc ablak tagozza. A falakat festett halványzöld sávokkal és lécezettel osztottak különböző nagyságú mezőkre. Ezek jelzik a képek egykori elhelyezését. Eszerint a falak a lábazattól a mennyezetig teljesen be voltak aggatva festményekkel. A falaknak ez a bevonása általánosan elterjedt volt a XVIII. században. Ilyen volt a bécsi császári képtár is. Mivel a képek leltára, amelyeknek elkészítésére a Beschreibung szerint Grundemannt bízták meg, sohasem készült el, találgatásokra vagyunk utalva még a képek számát illetően is. A Vályi lexikon szerint a gyűjtemény 248 képet számlál. Ebből a 248-ból azonban 1804-ben csak 23 találtatott alkalmasnak arra, hogy a pottendorfi képtárba beosztassék. A többi Esterházán maradt és sohasem került a későbbi Esterházy-képtárba. Hogy sok jeles és jobb sorsra érdemes képpel lettünk szegényebbek, azt Pál nádor bécsi házainak 1666 körül készült leltára is bizonyítja, amelyben Veronese "Egy öreg filozófus a törvénytudóval", Rubens "Mária Magdolna", Rembrandt "Alvó asszony", Tizian "Venusz és Cupidó" valamint Tintorettó "Heverő Vénusz a tengerikagylóval" és Dürer "Heverő Vénusz" c. képeit is megtalálhatjuk többek között.

Fényes Miklós mecénási ténykedése korántsem merült ki a képzőipar és építőművészet pártfogásában. Festőkön, szobrászokon és iparművészeken kívül a muzsikusok, színészek és színházi technikusok, díszlet és jelmeztervezők (Le Bon, Alessio Cantini, Pietro Travaglia) seregét is foglalkoztatja. Az operaházon kívül külön bábszínházat (marionett) is tart fenn, amelyről - mint Vályi András is említi - "hirtelenséggel Harmintz hatszor változtattatik", azaz egyszerre 36 szint lehetett változtatni. Ez akkor - a XVIII. század második felében - szinte egyedülálló technikai újításnak számított, s már a kortársak által is tökéletesebbnek tartatott, "mint Párizsban a híres Mikolaie". "A játékdarabok által változásait - mint Vályi András is írja - többnyire maga Paversbach szerzette, a muzsikát hozzá Haydn pedig alkalmaztatta: a nézőknek helye egy kellemetes üreg alkotmány (grotte) mutat, amelyben a víz ugrások azonnal elkezdődtek, mihelyet az Uraságok jelen valának".

Ugyancsak az udvari részen állt az operaház épülete is. Ez volt a XVIII. századi Fertőd talán legvonzóbb létesítménye. Mária Terézia is nemegyszer mondotta: "Ha jó operaelőadást akarok hallgatni, Eszterházára megyek". Rajta kívül még számosan lelkesedtek a fertődi operaház és főleg Haydn darabjai iránt. A folyamatos építkezések miatt 1768-ig nemigen volt Fertődön számottevő zenei élet. Így Haydn legtöbbször Kismartonban és Bécsben tartózkodott. De amilyen ütemben folytak a fertődi építkezések, olyan hévvel kívánta Fényes Miklós a zenei élet fellendítését. Lassanként megkezdődtek a fényesebbnél fényesebb ünnepségek, országraszóló mulatozások. Volt olyan alkalom is, amikor kétezren vigadoztak Fertődön. Az előkelő társaságban találjuk Mária Teréziát, a trónörököst, a külföldi fejedelmeket és nagyköveteket: mindenkit, aki hírét hallotta az eszterházi pompának. Itt járt Bessenyei György, a testőríró is, aki "Eszterházai Vigasságok" címmel verses leírásban meg is örökítette ezeket a szépemlékű fertődi napokat. Könyve előszavában nem kis öntudattal vallja a herceg véleményét, amiért Fertődöt ilyen elragadóvá varázsolta: "Mind királyunk, mind nemzetünk dicsősége kívánta, hogy Eszterháza magát csodává tegye. Meg kell mutatni, hogy Páris és Londonban nevelkedett francia kívánság Magyarországban gyönyörűségét találhatja, melyen tett álmélkodása hazánknak tisztességet, kétségkívül minden idegeneknél dicsőíteni fogja".

Nem csoda, ha ebben a kastélyban, amelyet Fényes Miklós Fertődön megvalósított, a "Párisban és Londonban nevelkedett francia kívánság" megtalálta a maga gyönyörűségét. A pompának és a fénynek ez a sziporkázó ragyogása eltér a magyar föld kopárabb színeitől. S e kápráztató effektusok árnyékában ezer és ezer, millió és millió vitalitásától megfosztott szegényember járta a nincstelenség keserves haláltáncát. A jobbágy és zsellérlevelek százai tanúskodnak arról a minden képzeletet felülmúló kontrasztról, amely Fertődöt és a korabeli magyar falvakat egymástól elválasztotta. Itt csak egy-két Fertőd környéki falu parasztjainak leveleiből idézünk. Agyagos falú jobbágyai írják 1767 után, a fertődi pompa görögtüzes éveiben: "Helységünkben Olan Gazdák Voltak Akor Üdöben hogy akiknek Volt ökrö három, Nigy tehene. Most Pediglen nincs. Most Pediglen olyan Gazdák vannak helysigünkben, hogy Két Ökre és Egy Kis Tehene Van. Ennyire Meg Figyatkozot A Helysigünk az Kit is Tapasztaltunk és Tudgyuk hogy ez igy Vagyon". A szentmiklósiak nagy szükségüknek a templom jövedelméből vettek el 82 forintot, a rábaszentmihályiak is annyira igénybe veszi az új urbárium, hogy - mint arják - "lehetetlen volna aztot Romlásunk és Pusztulásunk nélkül el visellny..." Az építkezések hevében a herceg teljesen megfeledkezett a kastélyhoz közeleső jobbágyházak állapotáról. Emiatt a lakók nagy része elköltözött innen, de mint panaszolva írják, "az azokbul járandó porció még most sem vetődött le a helységről", már mint a süttöri jobbágyokról. Az ilyen és hasonló levelek, sajnos nagy számban íródtak, mert okokat a herceg és önkényeskedő tisztviselők bőven szolgáltattak.

Az ez időben már köztiszteletnek örvendő Haydnt és zenekarának tagjait is gyakran érik apróbb személyi sérelmek, főleg Rahier kormányzó részéről. Ilyen esetekben Haydn mindig a herceghez fordul orvoslásért. Fényes Miklós apróbb személyeskedései ellenére is szereti Haydnt, s még távollétében is melegen érdeklődik újabb darabjai iránt. Egy 1768-ban kelt levél, amelyet Haydn írt a Bécsben tartózkodó Fényes Miklós intézőjének, arról értesít, hogy a mester elkészült a Stabat Mater megzenésítésével, műve J.A. Hasse tetszését is megnyerte, s maga is Bécsbe készül, hogy új művét az irgalmasrend templomában bemutassa. Eszterháza Haydn életének egyik legdöntőbb állomása. Itt írja darabjai nagy részét, az itt szerzett élmények érnek ihletté benne későbbi nagy oratóriumaiban is. Haydn az azóta emléktáblával ellátott Muzsikaházban lakott, de életének jelentős része az eszterházai operaházhoz kapcsolódik. Míg az operaháznak ma már sem híre sem hamva, a Muzsikaház ma is áll, bár a későbbi átalakítások megváltoztatták nemes barokk formáit. Remélhetőleg, ha az évfordulóra nem is, de sor kerül restaurálására és az átépített részek kibontására. Az 1882-ben készült és alaprajzi bejelölésekkel ellátott terv a munka kitűnő segédanyaga lehet (OSZK. A. M. Vegyes. No: 3314).

Az operaház és a bábszínház volt Haydn második otthona. Itt adták elő darabjait. A két színház híre bejárta az egész világot, messze idegenből özönlöttek az emberek, hogy Eszterháza mesés szépségét és Haydn utolérhetetlen művészetét megcsodálják. Operák, zongora- és hegedűversenyek, oratóriumok és balettek, szimfóniák, vonósnégyesek, triók, divertimentók: a zene számtalan változata szólalt meg újabb és újabb változatokban.

1779. november 18-án azonban a kínai táncházban támadt tűz a színházi épületekre is átterjedt és azokat mindenestől elhamvasztotta. Két hónap sem telt el, még december hónapban szerződés jött létre Guba Pál hercegi építőmesterrel, aki a munkálatokat még a tél folyamán meg is kezdte. Az épület tervrajzát valószínűleg Ströger Mihály hercegi mérnök készítette el, a színház belső kiképzésének terve azonban kettőjük munkája. Az építkezések gyors előrehaladását mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy 1780-ban már az épület külső kiképzését is megkezdhették. Bathaser mellett J.F. Schrott szobrász kap nagyobb megbízatást. Emrich Balthaser a színház bejáratának ion oszlopait faragja, míg Schrott a színházra kerülő hangszerekkel játszó gyermekcsoportok rajzát és költségvetését készíti el. Schrott árajánlatát a herceg magasnak találja, de hogy a csökkenés ne legyen aránytalan, kilátásba helyez Schrottnak egyéb munkákat is. Közben kisebb kellemetlenségek gátolják a színház végleges kialakítását. Haunold - aki 1767-ben is dolgozott a hercegi lakosztály szobáin - bizonyára újabb tervjavaslattal állt a herceg elé a színház belső kialakítását illetően. Ez sértette Ströger mérnök önérzetét, végül is a herceg elé került az ügy, mintha Ströger plagizálta volna Haunold tervét. Az ügy kivizsgálására Peter Mollner bécsi építőmestert kérték fel, aki ha többet nem is, de annyit megállapított, hogy a két terv megegyezik. A kellemetlen ügy végső kimenetelét nem ismerjük, de a rendelkezésünkre álló vizsgálati anyagból arra lehet következtetni, hogy a herceg Haunold tervét fogadta el. Ezt mutatja az is, hogy Haunold hosszú évekig dolgozott Fertődön. Itt találjuk még 1784-ben is. Ekkor merionett-szinházban dolgozott, Martin Ringer lakatosmesterrel együtt.

Az új operaház 1780. október 15-én nyílt meg, talán a L'amore artigiani" c. operával, amelynek díszleteit és jelmezeit Pietro Travaglia készíti. Az 1781-83 közti időben számtalan olasz vígoperát játszottak Fertődön (Il ratto della sposa, L'italiana in Lindra, Il falegname, La vedova scaltra). 1783-ban az "Armida" című opera előadására készülnek. A díszlet- és kosztümterveket Travaglia készíti. Ebben az időben már Grundemannt és a színháznál foglalkoztatják és talán Travaglia terveit kivitelezi. Haydnnak mintegy 12 operáját adták elő Fertődön.

Fényes Miklós 1790-ben meghal, vele zárul Eszterháza fénykora. Utódai alatt már nem születtek maradandó alkotások Eszterházán. A műtárgyak és a művészek egy része is új székhelyre, Kismartonba és Bécsbe vándorolt. Miklós fia, Antal közömbös a zenével szemben: feloszlatja a nagyhírű zenekart, Haydn-t pedig nyugdíjaztatja. A következő évek Haydn életének diadalmas záróakkordjai. 1809. május 31-én halt meg a költő, aki bőven szórta az emberiségre "élete dús kincsét".

  I R O D A L O M

BALOGH ANDRÁS: A fertődi kastély építéstörténetének főbb mozzanatai.

Művészettörténeti Értesítő 1953. 130-133 1.

Fertőd és Kismarton parkjai a XVIII. és XIX. század fordulóján. A Kertészeti és Szőlészeti Főiskola Évkönyve 1953. 143-167. 1.

DALLOS MÁRTON: Eszterházy várnak és ahoz tartozandó nevezetesebb helyeinek rövid leírása.

Sopron, 1781. Nyomtatott Sziesz János által.

DELOGU: Italienische Baukunst. Zürich, 1946. 400-401, 404-405, 422 l.

CSÁNYI KÁROLY: Eszterháza. Műgyűjtő. 1828. 8-9 sz.

CSATKAI-DERCSÉNYI: Sopron és környékének műemlékei. Bp. 1956. II. kiad.

CSATKAI ENDRE: Az Esterházy-palaota a Templom utcában, Soproni Hírlap 1937. dec. 5.

Haydn és a magyarok. Soproni Hírlap, 1932. ápr. 3.

Száz éve, hogy meghalt Esterházy Miklós herceg a képtár megalapítója. Soproni Hírlap, 1933. nov. 26.

GARAS KLÁRA: Magyarországi festészet a XVIII. században Bp. 1955. 268. l. 49. sz. lábjegyzet.

KEMÉNY LAJOS: Az érsekprímások alkotásai Pozsonyban. Bratislava 1941. Hefele Menyhért, 1716-1794. Pozsony. 1915.

KENT: Az eszterházi vigasságok egy francia tanúja. Századok, 1910. 124-5.

JOHANN MATHIAS KORABINSZKY: Geographisch-historisches Laxicon von Ungarn. Pressburg 1786.

MEILER SIMON: Az Esterházy képtár története. Bp. 1915.

MERÉNYI LAJOS: A fertőszentmiklósi uradalom rendezése 1719-ben. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1896. 93-101 l.

MOHL ADOLF: Főispán beiktatás Kismartonban, Soproni Napló 1901. I.29.

Haydn reminiszcenciák. Soproni Hírlap, 1932. III.27.

Művészettörténeti Dokumentációs Központ Adattára. OL. Esterházyak hercegi ágának lt. Rahier P. adatai. XVIII. sz. iratok. (Valkó A. gyűjtése).

OL. Esterházyak hercegi ágának lt. XVIII.sz. iratok. Miscellanea, Acta Dominiorum. Süttöri uradalom. Úrbéri iratok, süttöri, lékai, csobánci uradalom.

OSBORN, M.: Die Kunst des Rokoko, Berlin, 1929. 327.

OSZK. Acta hung. (Valkó Arisztid gyűjtése).

PASTEINER GYULA: Az eszterházai kastély. Művészi Ipar, 1894. 167-174.

PÉCZELY BÉLA: A fertődi /esterházi kastély ismeretlen verses leírása 1781-ből. Soproni Szemle, 1957. 3-4 sz. 215-230 l.

POGÁNY FRIGYES: Belső terek művészete. Műszaki könyvkiadó, Bp. 1955. 232. l.

C.F.POHL: Josef Haydn. 1875-1927 (Botsteiber).

RADOS JENŐ: Magyar kastélyok.

RÁBERL LÁSZLÓ: Haydn és Esterházy herceg. Soproni Hírlap. 1932. V.29.

STESSEL JÓZSEF: Főispáni beiktató megyénkben 1791. Sopron c. napilap 1887. XII.10. 14.

THIEME BECKER: Lexikon der bildenden Küstler 15/144.

TOLNAI GÁBOR: Régi magyar főurak

VAJDA VIKTOR: Bessenyei Eszterházán. Sopron c. napilap. 1882. I.4.

VÁLI BÉLA: Herceg Esterházy olasz színháza. Sopron. 1893. X.22. 26.

VALKÓ ARISZTID: A fertődi (eszterházi) kastély művészei, mesterei. Művészettörténeti Értesítő, 1953. 134-137. l.

Fertőd/Eszterháza, Süttör, Győr-Soprpn megye mesterei, művészei 1720-1768 között. Művészettörténeti Értesítő 1955. 127-133. l.

Moreau a kismartoni díszkert rendezéséről. A Kertészeti és Szőlészeti Főiskola évkönyve, 1954.

Zenélő és ütő toronyórák hajdani Esterházy-kastélyokon. Az Ip. Műv. Múz. Évkönyvei II. 1955. 280 l.

WEIDE GISELA: Primatialpalais. Pressburger Zeitung, 1928. II.12.

WEISBACH, W.: Die Kunst des Barock, Berlin, 1924. 149. l.

Az Esterházy hercegek. Soproni Napló. 1898. VIII.25.

Egy darab Versailles hazánkban. Fővárosi Lapok, 1868. 251. sz.

Eszterháza fénykora. Fővárosi Lapok, 1873. 33.sz.

Hadi és más nevezetes történetek. Bécs. 1791. II.10.

Haydn József. Sopron. 1883. jan. 16. és folyt.

KAZINCZI FERENC levelezése IV. 428. Csehy József leírása 1806.

Mindenes Gyűjtemény (1789-1792) IV.k. 236.

Magyarország és Erdély képekben. 1853. II. k. 17. Vachot: Esterháza fénykorában

Pressburger Zeitung 1775: 73

Utazásbeli jegyzetek Óvárról, Kismartonról és Eszterházáról. Tudományos Gyűjtemény. 1824. II. 40-56.

G.R.V.R. leírása 1773-ból. Megjelent Bernoulli útirajz gyűjteményének IX. kötetében.

(Reise durch einen Theil von Königreich Ungarn seit dem Jahre 1763).