A fertődi kastély kialakításának és helyreállításának néhány kérdése.

Katona Imre

Ismeretes, hogy 1959-ben, Haydn halálának évfordulójára, kormányzatunk igen jelentős anyagi támogatással helyrehozatta a fertődi volt Esterházy-kastélyt. A régi, elhanyagolt s helyenként beomlóban lévő épület nemcsak kívülről kapott új, díszes köntöst, hanem - a középső traktus baloldali helyiségeinek kivételével - az épület belsejét, architektúráját is helyrehozták, s egy részében az Országos Széchenyi Könyvtár Haydn-kiállítást rendezett. A megélénkülő idegenforgalom s a látogatók számának állandó növekedése világosan és félreérthetetlenül mutatja, hogy nemcsak a szakértőket - az építő- és zeneművészet rajongóit - hanem a nagyközönséget is érdekli egyik legjelentősebb, legimpozánsabb barokk kastélyunk, ahol a világhírű zenész és komponista életének majdnem három évtizedét töltötte, legsikeresebb zenekari műveit, operáit és divertimentóit szerezte.

A kastély és története már régóta érdekli a szakembereket; művészettörténészeket, építésztörténészeket, zenetörténészeket egyaránt. Az Országos Levéltárban levő hercegi hitbizományi levéltár adatai azonban nemcsak az állandó érdeklődésről tanúskodnak, hanem arról is, hogy a herceg és tisztviselői hogyan próbálták megakadályozni, lehetetlenné tenni a levéltárban történő kutatást. Joseph Pohl, az ismert Haydn-kutató volt az első, akit a hercegi tisztviselők felkaroltak és beengedtek a levéltárba.

Aki a kastély történetével, kialakulásával akart foglalkozni, vagy azt az utat választotta - mint Pasteiner Gyula, hogy a megjelent leírások adatait használta fel, vagy - mint Meller Simon, akit az Esterházy-képtár története, kialakulása foglalkoztatott - Pohl adataiból próbált eljutni egy-két építésztörténeti következtetés levonásához. Azonban mindkét módszer - Pasteineré ugyanúgy, mint Meller Simoné - a már ismertetett okok miatt nélkülözte a módszeres és következetes levéltári adatkutatást, a probléma új nézőponti megközelítését, feltárását. Különösen akkor tűntek szembe e módszerek gyengeségei, amikor 1949-ben a hitbizományi törvény következtében a család budapesti hitbizományi levéltárát államosították és az eddig elzárt levéltárban megindulhatott a rendszeres és módszeres kutatás. Valkó Arisztid és Balogh András adatközlései már jelezték, hogy a kastély megoldottnak hitt építéstörténeti periodizációja a levéltári adatok alapján kiigazításra, korrekcióra szorul. Míg Meller Simon adatközlései Fényes Miklós gyűjtő és művészetpártoló tevékenységére vonatkoznak elsősorban és csak ritkán a kastély építéstörténetére, Pasteiner Gyula a korabeli leírások, kiváltképpen a Pozsonyban 1784-ben névtelenül megjelent, "Beschreibung des Hochfürstlichen Schlosses Esterház im Königreiche Ungarn" adataira támaszkodva a kastély történetét, kialakulását igyekezett feltárni, bemutatni. A kutatások akkori állásának tulajdonítható, hogy a Beschreibung adatait felhasználva olyan képet rajzolt Fertődről, mely a Beschreibung szellemével egyezett ugyan, de a kastély építését - a régi sarródi mulatóvárt kivéve - teljes egészében Fényes Miklósnak tulajdonítja. Pasteiner megállapításait évtizedekig kritikátlanul citálták a kastély történetével, kialakulásával foglalkozó cikkek, tanulmányok s még Sallai Marianne-nak a Képzőművészeti Alap kiadásában 1959-ben megjelenő tanulmánya is magáévá teszi, legalábbis a kastély építéstörténeti periódizációját illetően, noha - ott, ahol erre a pasteineri koncepció lehetőséget ad - felhasználja a közben eltelt időszak levéltári kutatásainak eredményeit is. Balogh András, s e sorok írója mutattak rá első ízben a pesteineri koncepció tarthatatlanságárára és bizonyították be, hogy az 1784-ben Pozsonyban megjelent Bechreibung és a Széchenyi Könyvtárban időközben felfedezett Dallos Márton-féle 1781-es tendenciózus, a leírók a kastély nagyszerűségének, pompájának méltatásával Esterházy Fényes Miklós dicsőségét szolgálták elsősorban s nem méltatták kellő figyelemre a kastély korábbi építőit, az építkezések ösztönzőit, pedig - mint azt Esterházy József és Anton Erhard Martinelli szerződése bizonyítja - az építkezések nem 1762-ben, hanem már 1720-ban megindultak és csak 1781-ben értek véget. E szerint az építkezések nem húsz, hanem kereken hatvan évig tartottak, s az építkezések vezetését, irányítását sem lehet csak kizárólag Fényes Miklós személyére kontemplálni - mint ezt a feldolgozók eddig tették - hanem tisztázni kell azok szerepét is, akiknek nevéhez és tevékenységéhez az építkezések megindulása és az első elgondolások fűződnek.

Az első építtető Esterházy József, aki - mint az 1720 júliusában Anton Erhard Martinellivel kötött szerződése mutatja - húsz szobából és két díszteremből álló kastély építését határozta el. E kastélynak később - fényes Miklós átalakítása következtében - olyannyira nyoma veszett, hogy ma már csak úgy rekonstruálható eredeti formája és belső tagolása, ha alaprajzát az Országos Levéltár többször publikált rajzán levő kastély főépületének alaprajzával vetjük össze. Ebből világosan kitűnik, hogy a tervrajz alaprajzából olyan épület kontúrjai bontakoznak ki, mely - a két dísztermet kivéve - ugyanúgy tíz földszinti és tíz emeleti szobából áll, mint ahogy ebben Esterházy József 1720-ban Martinelli építésszel megállapodott. A kiugró középrizalit mögött kétszer forduló lépcső vezet az emeletre. Ennek tulajdonítható, hogy a szobák száma - a dísztermeket kivéve - emeletenként nem 11-11, hanem csak 10-10 volt.

Az építkezéseket megkezdő Esterházy József - Pál nádor fia - 1721-ben váratlanul meghalt. A majorátust elsőszülött fia, Pál Antal herceg (1711-1762) örökli, aki apja vadásszenvedélyével szemben a politikai és diplomáciai pálya vonzókörébe került. Életének nagy részét nemcsak Kismartontól és Fertődtől töltötte távol, hanem hazájától is. A csak alig elkészült kastélyt hamar kikezdi az idő. Megrongálódott tetőszerkezete már 1732-ben javításra szorult. Az ácsmunkákat az a Mődlhammer Simon végzi, akinek fia - Ferdinánd Mődlhammer - 1762-ben Fényes Miklós megbízásából a kastély oldal- és összekötőszárnyait építi, s egyike azoknak, akiknek a kastély mai, végleges kialakítása köszönhető. A nagyobb építkezések megkezdésére utaló első adatok a Soproni Állami Levéltár 1751-52-es megyei összeírásai között találhatók. Ezek szerint az építkezések az évtizedes rongálódások helyrehozásával, a kastély tetőzetének kijavításával, talán födémcseréjével kezdődtek. Ezért az első, Süttörön letelepedő kézművesek: Vicus Conrad (Veit Konrad) kőművesmesteren, Joannes Tangl kőműveslegényen, Mathias Grober kovácson és Nicolaus Sedl vagy Noclas Schell kovácsmesteren kívül szinte kizárólag a tetőfedő mesterek vagy segédek (Urbanus Sedl, Adamus Ganczl, Joannes Frievirt, Mathias Holtzer, Andres Kögl).

Míg azonban ezek az építkezések az elhanyagolt kastély kijavítását, helyrehozását szolgálták, az 1750-es évek közepén már olyan intézkedésekről olvashatunk a hercegi levéltár aktáiban, melyek a későbbi, egyre kiterebélyesedő építkezések kezdeteinek, kiindulópontjának tekinthetők. Fényes Miklós, bár csak 1762-ben veszi át a majorátus vezetését, már 1754-ben - Pál Antal herceg életében - lépéseket tesz, hogy udvartartását átköltöztesse Kismartonból Eszterházára, illetve Fertődre. Előbb azonban saját lakosztályát készítteti el a főépület ma is ennek nevezett baloldali szárnyában. E munka előrehaladását bizonyítja, hogy 1754-ben már az elkészült hercegi szobák kifestését és mázolását végzi Gottfried Wolf festő. Míg az 1720-tól 1751-ig eltelt időszakból csak egyetlen olyan adatunk van - 1732-ből - mely a kastélyon folyó munkákról tudósít, 1754-től - a lakosztály elkészülésétől kezdve - szinte minden év hoz valami újat a kastély és környéke életében. 1756-ban tovább folyik a kastély tatarozása, a nyári lak falazása, a kastély bolthajtásos folyosóinak és kerti-házainak építése. Ugyanakkor szerződik a herceggel a többször említett Veit Conrad süttöri kőművesmester egy csapodi fasorban emelendő, 15 helyiségből és két díszteremből álló kastély építésére, melyet ugyanúgy nyílegyenesen allé kapcsol Fertődhöz, mint a Röjtökmuzsajhoz közel eső, de időközben nyomtalanul eltűnt Monbizsu kastélyt.

Az 1756-os adatokból világosan kitűnik, hogy már ekkor megkezdődött a hatalmas előudvar kialakítása, a kapuhoz csatlakozó bolthajtásos folyosók építése és összekapcsolása a Lusthausokkal. Szinte észrevétlenül egy-két év alatt, alapvetően megváltozik Fertőd képe, a korábban magányosan álló főépület mellé egyremásra építik a kastély tartozékaiul szolgáló épületrészeket. 1761-62-ben a főépületet már teljesen körülveszi, összekapcsolja a maihoz hasonló épületekből álló félkör alakú előudvar. 1762-től, Fényes Miklós uralkodásától kezdve, az építkezések lendülete, üteme meggyorsul. Az Országos Levéltár 1763-as, vagy még korábbi tervén látható kastélyszerkezet máról-holnapra eltűnik, hogy helyet adjon a ma is látható, tömbszerűbb megfogalmazású kastélyformának. Nemcsak az oldal- és összekötőszárnyak változnak meg az átalakítás következtében, hanem a főépület is. A rizalitokkal tagolt udvarfelőli főhomlokzat teljesen eltűnik az új homlokzati kiképzés következtében. A középrizalit lépcsőházát a bécsi Belvedere-hez hasonló nyitott erkélyre vezető kettős karú és egyszer forduló lépcsőzettel cserélték fel. A főhomlokzat súlyosságát és középrizalit féloszlopai és a szabályos tengely-közök vertikalitása fokozza. Ez a homlokzati kialakítás annyira idegen Hefele Menyhért stílusától, hogy mint építőnek vagy tervezőnek nevét még csak fel sem vetette a kastély történetét tárgyaló eddigi irodalom, pedig nyugta, ill. számla bizonyítja, hogy az ő tervei és elgondolásai alapján építették nemcsak a főhomlokzatot, hanem a földszinti lépcsőházat is. A kerti homlokzatnak a pozsonyi prímási palotához hasonló toszkán oszlopokon álló nyitott erkélye s az egész homlokzati kialakítás viszont - kétségtelenül - Hefele szerzőségét bizonyítja, noha írásos feljegyzés erről nem került elő mind ez ideig a hercegi levéltárból. A két merőben különböző, ellentétes felfogású és stílusú homlokzat nem hogy kizárná Hefele szerzőségét, hanem megerősíti azt. Ugyanis, míg a kerti oldalon kötetlenül, mások alkotásaitól függetlenül, a maga megszokott stílusában dolgozhatott, az udvari homlokzatnál az oldal- és összekötőszárnyak stílusához kellett alkalmazkodnia, melyet korábbi stílusjegyek alapján Ferdinand Mődlhammer alakított ki, akinek viszont az 1720-21-ben épített főépület kora-barokk díszítései szolgáltak mintául.

A már elmondottakból is kitűnik, hogy a fertődi kastély kialakításában Fényes Miklóson kívül Esterházy Józsefnek és Pál Antal hercegnek is volt része. Az általuk vezetett építkezések erősen befolyásolták azokat, akiknek a kastély mai kialakítása köszönhető. De ezek mellett, sőt ezek ellenére sem vitatható Fényes Miklósnak az elődöknél fontosabb, kimagaslóbb szerepe. Nem Fényes Miklós alakja borított fátylat a kastély előtörténetére, hanem a róla szóló és nagyságát szubjektíven dicsőítő leírásokra támaszkodó művészet- és építészettörténet-írás, mely az újabb publikációkat figyelemre sem méltatva, Pasteiner Gyula 1896-ban megjelent tanulmányára hivatkozik és még ma is ennek szellemében vitatkozik, érvel és véli felfedezni azt, amit már régen, évekkel ezelőtt más szerzők megállapítottak. Aki a Műemlékvédelem utóbbi számait figyelemmel követi, tudja, hogy Ferenczy Károly és Rozványiné Tombor Ilona cikkeire gondolunk.

A vitát Ferenczy Károly: Kastély-műemlékeink (Műemlékvédelem, 1961. 1. sz. 36.1.) c. tanulmánya váltotta ki jogosan. Hiszen amit Ferenczy a fertődi kastélyról ír, hogy ti. Fényes Miklós "az építkezést egy Jacobi nevű építészre bízta", akinek "erejéből inkább csak a méretekre telt, ... az épületet csoportosításával nehezen birkózott meg", majd, hogy a "Habsburg-elnyomás félgyarmati állapotában általában még a vezető főuraknak sem volt elég pénzük itthon valamiféle európai szintű nagyszabású kastélyépítkezés megvalósítására" a tényekkel, a történelmi realitással homlokegyenest ellenkezik.

A Ferenczy állításaival először vitatkozó Rozványiné Tombor Ilona sem gondolhatta volna még, hogy Ferenczy Károly grandiózus tévedései mögött magakonstruálta elképzelés rejtőzik, melyet részletesen kifejtve a Műemlékvédelem 1961. 4. számában tett közzé. Ferenczy Károly e cikkét és a már idézett első megállapításait összehasonlítva megállapíthatjuk, hogy Rozványinénak az a figyelmeztetése, mely szerint az eddigi irodalommal ellentétben, Jacobi csak egyike volt a kastély építőinek, alapvetően módosította Ferenczy Károly végleges álláspontját. Hiszen míg a "Kastély-műemlékek"-ről szóló cikkében az épületek, a tömegelemek kedvezőtlen csoportosítása miatt Jacobit - a feltételezett építészt - hibáztatja, újabb tanulmányában már az építkezéseket mindvégig irányító Fényes Miklóst marasztalja el, amiért - szerinte - az általa vezetett építkezések a korábbi építkezések színvonalától elmaradtak. Miután közben sikerült megtudnia, hogy az első építkezéseket a pesti invalidusház építője: Anton Erhard Martinelli vezette, s Jacobit még Rozványiné Tombor Ilona sem zárta ki Fényes Miklós építői közül, joggal hihette, hogy elgondolásai kiállják az elkövetkező viták tüzét. Közbevetőlegesen megjegyezzük, hogy azok a megfigyelések, amelyeken Ferenczy Károly megállapításai alapulnak, hogy ti. a Fényes Miklós-kori építkezések elég sok disszonanciát, megoldatlanságot eredményeztek, sem Ferenczy elsődleges "megfigyelései". Ezekre már Balogh András és e sorok írója is utalt egyik, évekkel ezelőtt megjelent tanulmányában. Míg azonban Ferenczynél ezek az apróbb hibák, disszonanciák Fényes Miklós és építészeinek (Jacobi és Hefele !) dilettantizmusában keresendők, Balogh András - igen helyesen - a szakaszos építkezés elkerülhetetlen következményeinek tartja és korántsem tulajdonít mindennek akkora jelentőséget, mint Ferenczy Károly, aki ezekből kiindulva messzemenő következtetést vont le. Ez pedig az, hogy Eszterházán nem annyira művészek, mint inkább jó mesterek fáradoztak, s ezt nemcsak belsőépítészek, dekoratőrök vonatkozásában állítja, hanem az építőkre nézve is. Bármennyire is furcsa és szokatlan, de e felfogás szerint Mődlhammert ugyanúgy dilettánsnak kellene tartani, mint a század egyik legkiválóbb barokk építészét: Hefele Menyhártot. Nem szorul bizonyításra, hogy Ferenczynek ezt az állítását senki sem teheti magáévá, aki a XVIII. század építészetét és építészeit ismeri.

Újabb - és még problematikusabb - tanulmányában már észrevette, hogy nem átgondolt állításai fontos elvi következtetéssel járnak, ezért igyekszik állításait a lehetőségekig mérsékelni azzal, hogy a kastély építészeti disszonanciáit a föltételezett építtetőre, Fényes Miklósra vezeti vissza. Arról azonban mindmáig nem tud, hogy az időnként Eszterházán is megforduló Jacobi Miklós - aki Beschreibung részére 1784-ben (és nem 1780-ban!) a fertődi kastély és parkszerkezet távlati rajzát elkészítette - nem építőművészi, hanem technikai, műszaki munkákat végzett és 1764-ben, amikor a herceggel Versailles-ban járt, nem annyira a kastélyt, mint inkább a parkszerkezetét tanulmányozta, hogy Fertődön is hasonlót szerkeszthessen. Ebből ered, hogy a fertődi kastély parkja szerkezetileg a versaillesihez hasonlít inkább és csak távolabbról a rómaihoz (Piazza del Popolo), amit - a szerkezet nyilvánvaló hasonlóságain túlmenően - az is bizonyít, hogy létesítésekor a descartes-i "Geometria" tételeiből indultak ki. Fényes Miklóst tehát nemcsak a kastély kialakítása, kiképzése foglalkoztatta, hanem a parkszerkezet kialakítása is. Ami tehát művészi ízlését, látókörét illeti, azt semmiképpen sem a ránkmaradt sajátkezű aquarelljeiről ítélhetjük meg - mint ahogyan Ferenczy Károly teszi - hanem elsősorban legnagyobb művéről: a kastélyról, mely félreérthetetlen tolmácsolója elképzeléseinek, ízlésének és kulturáltságának. Fényes Miklóst mint művészt, nem tartja számon az irodalom, ennek ellenére, mint a kastély építészeti megoldása és a zene-, a képző- és iparművészet iránti vonzódása mutatja: magas művészi igény és ítélőképesség jellemezte. Ha alkalmaz is udvarában olyan közepes képességű festőt, mint amilyen a weimari születésű Basilius Grundemann volt - aki az emeleti díszterem mennyezetképét festette - ebből nem lehet ízlésére vonatkozóan távolabbi következtetéseket levonni, hiszen ő adta a megbízatást a kápolnás és a földszinti díszterem (sala terrena) freskói mesterének, a Troger-tanítvány Josef Ignatz Milldorfernek is, aki a XVIII. században Magyarországon tevékenykedő legkvalitásosabb osztrák-barokk festők egyike volt.

Ugyanúgy helytelen és hibás következtetések adódnak abból a megállapításból is, hogy a Habsburg-elnyomás félgyarmati állapotában még vezető főurainknak sem volt elég pénzük valamiféle európai szintű, nagyszabású, kastélyépítkezés megvalósításához, hiszen köztudott, az Esterházyak a Rákóczi-szabadságharc leveretése után kialakult új császárhű arisztokrácia vezetői köreihez tartoztak, s mint évi kiadásaik összege mutatja, nem az anyagiakon múlott, hogy kastélyuk nem lett a jelenleginél "európaibb". Ferenczy Károly megállapítása általában helyes, azonban az Esterházyak esetében félreérthető, hiszen a család a Habsburg elnyomatás egyik helyi megtestesítője volt. A jobbágylevelek százai tanúsítják, hogy a kastély építkezésének éveiben - nyilván az épülő kastély és a fényűző udvartartás költségeinek fedezésére - mérhetetlenül kizsákmányolták jobbágyaikat, zselléreiket. A süttöri uradalom úrbéri periratai szerint a hagyományos és Mária Terézia által 1767-ben szabályozott robotterheken túlmenően különleges "robotokat" állítottak be - mint pl. a kismartoni robotot - hogy az építkezések anyagait Fertődre, Kismartonba és az uradalom falvaiba szállíthassák.

Ferenczy Károly számos más megállapításával is vitatkozhatnánk még, ehelyett azonban hasznosabb, ha cikkei alapján néhány olyan tanulságot vonunk le, melyek szükségszerűen érintik a kastély helyreállításának néhány problémáját is. Mint láttuk, Ferenczy - a helyreállításban résztvevő tervezőmérnökök egyike - az említett, közelmúltban írt cikkeiben olyan kérdésekben ad vitára okot és a kastély kialakulásának olyan problémáit feszegeti, melyek túlnyomó részét - a lényegeket - levéltári forrásanyag alapján a művészet- és építészettörténeti kutatás már a restaurálás előtt tisztázta s mely kutatási eredmények a szakirodalomban kevés fáradsággal fellelhetők. Cikkeiből és a helyreállított kastély képéből is kiderül, hogy a restaurálást megelőző dokumentációs vizsgálódás, tájékozódás, nem folyt kellő alapossággal, körültekintéssel. Nem vették figyelembe mindazokat az eredményeket, melyeket a hercegi levéltár államosítása után - kb. 10 év alatt - a szaktudomány létrehozott. A kastély vázolt építészettörténeti periodizációját is figyelmen kívül hagyták, s a már közben túlhaladott pasteineri koncepciót vették alapul a kastély restaurálásánál. Jellemző, hogy még a kastély építésében kisebb-nagyobb szerepet játszó építészek személye körül is teljes bizonytalanság uralkodott, holott a három nagy építési periódus építőinek személye már évek óta tisztázott kérdés, sőt az építészek konkrét tevékenysége is többé-kevésbé megállapítást nyert. A kastély helyreállításáról szóló - ugyancsak a Műemlékvédelemben napvilágot látott - jelentésben sem olvashatunk egyetlen olyan megállapítást és utalást sem, melyből arra következtethetnénk, hogy a helyreállítást megelőző és követő műemléki vizsgálatok során felfigyeltek volna azokra a levéltári adatokra támaszkodó kutatási eredményekre, melyek a kastély építésének Fényes Miklós előtti korszak kérdéseire vonatkoznak. Ebben az összefüggésben Ferenczy Károly cikke az egyedüli, amely a kastély építészettörténeti korszakolását a saját építészeti megfigyelései, tapasztalatai alapján jelzi, anélkül, hogy birtokában lenne azoknak az előzetes művészettörténeti, építészettörténeti megállapításoknak, melyek azt a történeti forrásanyag segítségével feltárták, publikálták. Érdekes és figyelemre méltó, hogy Ferenczy Károly pusztán építészeti tapasztalatok, helyi megfigyelések útján jutott el a művészettörténeti kutatások eredményeivel megegyező felismeréshez. azonban hibásnak kell ítélnünk azt, hogy a helyreállítási munkálatokat a tudományos eredmények előzetes számbavétele nélkül folytatták, s így a közben, tapasztalati úton nyert észrevételeket, felismeréseket már nem vehették figyelembe a kastély mai képének kialakítása során. Sajnos, mindez azt eredményezte, hogy a restaurált kastély magán viseli a túlhaladott pasteineri koncepció vonásait, pedig - mint ezt a világító udvarra néző, még a Martinelli-féle építkezés korából származó ablak és falfelületkiképzés mutatja - az építkezés első szakaszából származó részek - még ha rusztikusabbak is - szervesen beilleszkednek a később kialakított kastély egészébe. A hibás koncepció következményeinek tekinthető az is, hogy a kastély hat évtizedes építésének idejéből mindössze azok a részek kerültek bemutatásra, melyek a végleges kialakítás eredményei és továbbra is vakolat, illetve fallezárás védi azokat a részeket, melyek Martinelli 1720-21-es korszakából valók, vagy Mődlhammer későbbi átépítése révén jöttek létre. Különösen hibáztatható, hogy a helyreállítás során nem tártak fel néhány olyan falrészletet, mely a kastélymag szerkezetének és külső kialakításának érzékeltetésére alkalmas lett volna. Így például a Sala Terrena és az emeleti díszterem előszobái - ha nem is a mai középrizalit teljes mélységében - a korábban a kastély lépcsőházául szolgáltak. Az Országos Levéltár már említett tervrajza szerint beépített, kettőskarú lépcső vezetett az első emeletre, melynek előtere közvetlenül az emeleti díszteremre nyílt. A korabarokk lépcsőház, a nyitott, kettőskarú lépcső felépítése után elvesztette funkcióját, ezért Fényes Miklós előszobává alakítatta át, minden valószínűség szerint Hefelével, aki a mai főlépcsőt és karzatát tervezte és kialakította. A lépcsőház szerkezetének nyomai minden bizonnyal fellelhetők a két díszterem előszobáinak vakolata mögött. Ugyancsak bemutathatta volna a megfelelő szemléletű helyreállítás az egykori háromrizalitos főépület homlokzati kialakításának részleteit is a hercegi és hercegnői lakosztály udvarfelőli részének szomszédságában.

Sorolhatnánk még további példákat, azonban ezek is elégségesek annak bizonyítására, hogy a kastély helyreállítása kifogásolható történeti szemlélet és szaktörténeti kutatás alapján történt. Számtalan példát említhetnénk más helyreállítási, restaurálási munkálatokból, amikor barokk architektúra alól reneszánsz, sőt gótikus falrészeket bontottak ki, hogy az épület eredeti reneszánsz, vagy gótikus architektúrájában gyönyörködhessenek a látogatók. A fertődi kastély restaurálásánál ennek az ellenkezője történt. A régebbi részek kibontását, bemutatását teljesen elhanyagolták és megelégedtek a végleges állapotoknak megfelelő helyreállításával. Ez annál inkább elmarasztalható, mert a gyakorlatban már többször alkalmazott és bevált módszerek, eljárások segítségével mód nyílott volna a barokk építészet hat évtizedes fejlődését, a különböző mesterek elképzeléseit egy építészeti objektumon belül bemutatni és megteremteni a lehetőséget a kastély építészettörténeti fejlődése szemléltetésének.

Fontos kultúrpolitikai feladat, hogy kihasználjuk a műemlékeinkben rejlő lehetőségeket az esztétikai és világnézeti nevelés szempontjából. Nem közömbös, hogy a kastélyt évente több ezren meglátogatók nevelését milyen valósághűséggel, történeti szemlélettel szolgálja e hatalmas költséggel és fáradtsággal helyreállított műemlékünk. A fentiek alapján könnyű belátni, hogy ebből a szempontból is nagyobb felelősséggel kellett volna eljárni a helyreállítást közvetlenül támogató műemléki dokumentációs tájékoztatásnál, mert nyilvánvaló, hogy a feltárás, helyreállítás fogyatékosságaiért ez esetben nem a helyreállító építész marasztalható el, hanem az arra hivatalból illetékes dokumentációs instrukció.

A fertődi kastély restaurálása számos olyan tanulsággal jár, melyek megszívlelése a további műemléki helyreállítási munkálatok korszerűbbé tételében mindenképpen hasznos lehet.

Katona Imre

Művészet. 1962. október. III. évfolyam 10. szám.