Mőcsényi Mihály  
Kulturális örökségünk Eszterháza

Eszterháza (véleményem szerinti) létrejöttét elemző írásom többször eltér a tudományos igényű munkák fogalmazásmódjától. Hangneme hébe-hóba szubjektív, a fejlődésmenet felderítését segítő falfeltárások ismertetése gyakorta élménybeszámoló.

A szubjektív hangvétellel a ’helyszín-vallatás’ során talált, az esetek többségében érthetetlennek látszó ’szabálytalanságok’ észlelésével járó meglepetések néha ugyancsak meghökkentő hatását szeretném érzékeltetni ¹.
A műegyüttes alakulásmenetére vonatkozó, azt igazoló írott, rajzolt okmányokat, a feltárás során készített fényképfelvételeket egyrészt az ezek iránt érdeklődők szűk körére, másrészt a költségekre való tekintettel könyvben nem érdemes, nem lehet megjelentetni. Úgy vélem, hogy ezeknek CD lemezen való közlése gazdaságosabb és más okok miatt is előnyösebb. Írásom nyomtatásban megjelenő része annyiban is különbözik a megszokottaktól, hogy a műegyüttes alakulástörténetének csupán összefoglalója. Azok az olvasók, akik megelégszenek a főbb létesítési szakaszok megismerésével és ezen túlmenően talán csak néhány a létrejöttüket meghatározó ok-okozat összefüggésre kíváncsiak, azok az utalások ², alapján fussanak át a ’kiegészítéseken’ ³ és ne fárasszák magukat az évszázados fejlődésmenetre vonatkozó, azt igazoló történeti, gazdasági, építéstechnikai jelegű (eredeti, többségükben német nyelvű) levéltári okmányok, szerződések tanulmányozásával. Az esztétikai elemzéseket involváló tér-szerkezeti elemek időbeni folyamatos változtatásai miértjének értelmezésére alkalmas alap- és helyszínrajzok, perspektivikus ábrázolások összehasonlító tanulmányozása feltehetően csak a ’bogarászó’ kedvű olvasókat inspirálja ’puzzle-játékra’. Vonatkozik ez nyilván az épületfeltárás során készített igen sok fényképfelvétel időrabló végigböngészésére is. A hiteles (és annak látszó) korábbi közleményeket is (terjedelmükre való tekintettel), csak CD lemezen lehet közölni.

Vélekedni nemcsak a 20. század tanulmányainak szerzői vélekedtek. Megtették ezt már a 18. században is. Ennek okai sokrétűek. Volt, aki úgy írt Eszterházáról (korábbi ismertetéseket használva), hogy feltehetően nem is járt ott soha. Ha netalán mégis, megelégedett a díszudvar látványával. Olyan is volt, aki bejutott a kastélyba, a parkba, de bizonyára hallomás alapján jelentette ki, hogy ki festette a freskókat, ki faragta a szobrokat. Érdekes, hogy többen már a 18. században sem tudták Mária Terézia melyik évben járt Eszterházán. Egyesek tódítottak; ötven pár ’paraszt-táncos’ helyett ezrekről írtak. Némelyek olyan épületeket is ’láttak’, létezőnek írtak le, amelyeket a "Beschreibung" szerint is csak megterveztek, valójában azonban sohasem építettek meg. (E beszámolók íróinak – úgy látszik – nem volt idejük, kedvük a helyszín bejárására vagy készségük az eredeti "Beschreibung" gondos végigolvasására.) Folytathatnám a tévedések, tódítások ilyetén való ismertetését, de tudom ez nem meggyőző. Hasznosabbnak tűnik, ha a CD lemezen olvasható leírásokban szereplő tévedések, vélekedések, ferdítések időrendi ismertetésével a 20. századi közlemények ’eredendő bűnei’ keletkezésének okait idézetekkel; gyomlálásuk szükségességét pedig ártalmaikkal indokolom.

Az Eszterháza történetével foglalkozó korábbi publikációkat a ’Vélekedések, tények’ című fejezetben értelmezem. Ez az anyag – jelen könyvben – nyomtatásban is olvasható. (Maguk a közlemények csak a CD lemezen szerepelnek.)

Elkerülhetetlen, hogy a műegyüttessel foglalkozó korábbi közlemények gyakran vélekedésen alapuló tévedéseinek kronologikus ismertetése ne járjon a ’Kiegészítések’ indokoló, bizonyító érveléseinek részbeni ismétlésével. Ugyanez vonatkozik a CD lemezeken közölt dokumentumokhoz tartozó szöveges magyarázatokra. Mivel úgy vélem, hogy e háromféle – célját tekintve eltérő – írott anyag egymást több szempontból hasznosíthatóan kiegészíti, ezért az átfedéseket, ismétléseket ’hasznos rossznak’ tekintem.

Eszterháza – véleményem, meggyőződésem szerinti – alakulástörténetét ismertető írásomban a ’kijelentő módot’ csak akkor használom, ha állításom legalább három dokumentummal igazolható. A dokumentumok – jellegüket tekintve – kilenc-félék. Így,

a/ szöveges levéltári okiratok,
b/ Eszterházával foglalkozó közlemények, tanulmányok,
c/ a feltárás során, a műegyüttesről készített fényképfelvételek,
d/ eredeti levéltári helyszínrajzok, alaprajzok,
e/ levéltári perspektivikus ábrázolások,
f/ korabeli festmények, metszetek,
g/ makett-fotók,
h/ táblázatos adat-, anyagkimutatások,
i/ egyéb bizonyítékok.

Amennyiben valamely véleményem alátámasztására csak egy okmány áll rendelkezésre, úgy a ’feltételezhető’, amennyiben kettő, a ’feltehető’ kifejezést használom. Hiteles okmány hiányában nem ’vélekedem’, mint ahogyan azt igen sok közlemény szerzője megtette és ezzel téves következtetések, állítások láncolatait involválta ⁴. Megtörténik azonban, hogy itt-ott az ’elképzelhető’ vagy a ’véleményezhető’ szóval találkozik az olvasó. Ez akkor fordul elő, ha valamilyen ötletemmel őt, Önt arra szeretném késztetni, hogy a CD lemezen közölt okmányok birtokában – az előttem még szűr alatt maradt göcsök kibogozásával – derítsen fényt a továbbra is homályos részletekre.
Elnézést kérek azoktól, akik a kétszázhúsz vagy ennél is több évvel ezelőtti (helyi) német nyelvet esetleg nehezen értik. Az eredeti okmányokat tudatosan nem fordítottam magyarra. (Amennyiben csak magyar nyelvű, rövidített szövegű levéltári okmány-utalásaim vannak, azokat is közlöm. Fasciculus számuk adott, eredetijük az OL-ben megtalálható.)

Az újabb korban – a témával foglalkozó – kutatók közül többen talán nem tudtak eléggé németül, és ezért nem használták a Valkó Arisztid által közölt levéltári okmányok eredeti szövegét. Azt hiszem Valkó hibázott, amikor az okmányok általa lényegesnek tartott részeinek csak rövid ’kivonatát’ adta magyarul céduláin, (itt-ott hibásan) ⁵. Azok, akik csak ezeket a ’kivonatokat’ használták, a lényeg mellett gyakran elsiklottak. A korabeli szövegek fordítása (ahogyan ez több esetben igazolódott) nem egyszer ’ferdítéssé’ torzult. Többek között azért, mert az eredeti okmányok textusainak értelmét az akkori gondolkodás-, kifejezésmódnak megfelelően ’érezni’ kell, a fordított szövegek ezt nem mindig teszik lehetővé. (Olvastam olyan egyoldalas – eredeti – okmányt, amelyen Haydn neve négyféleképpen volt írva.)

A sok száz oldalra menő szöveges és grafikus okmányok, közlemények, fényképek stb. (ahogyan erre már utaltam) nyomtatásban – elsősorban a költségekre való tekintettel – nem közölhetők. Erre azért sincs szükség, mert bizonyára viszonylag kevesen vannak, akik ezeket olvasni, látni akarják.

A CD lemezes közlés többek között azért előnyös, mert így nemcsak ’szövegközi’ idézetek szerepeltethetők, hanem a közlemények, könyvek teljes szövege, illetve – itt-ott – azoknak összefüggő részletei ⁶. A CD lemezen azokat a szövegrészeket, amelyek megítélésem szerint lényegesek vastagítottak, a valósak piros színűek, a kétes hitelűek kékek. A CD lemezen rögzített fényképek, rajzok, tervek stb. lehetővé teszik az összehasonlítást, viszonyítást. Azért is, mert több esetben nagyítottak, kicsinyítettek. Ha (példaként) háromszáz-valahány éves faltoldásról van szó, a toldásvonal jelzett (színezett), hogy a ’lényeg’ észlelhető legyen.

A műegyüttes történetének nyomtatásban olvasható szövegében indexben lévő számok arra utalnak, hogy melyik részlethez tartoznak kiegészítések. (A CD lemezen írásom teljes anyaga olvasható. Az egyes számokhoz tartozó kiegészítések a megfelelő anyagrészben megtalálhatók.). A kiegészítések szövegein belül a korábbiakban ismertetett kilencféle jelzet szerepel (indexben), ezek különböző jellegű okmányokra utalnak. Amennyiben valamelyikre rákattintunk, a kérdéses okmány (amennyiben grafikus, kiegészítő szöveges magyarázattal) megjelenik a képernyőn. A grafikus mellékleteken a lényeges részletek színes folttal, idommal jelzettek. Ha szükségesnek tartottam, ezeket a részleteket nagyítottam.

1966. tavaszán levelet kaptam dr. Gerő Lászlótól. Arra kért, írjak valamit az általa szerkesztett Műemlékvédelem című lap ’Kastély’ számába a fertődi Esterházy parkról ⁷.

Ismertem (legalább is azt hittem) a helyszínt, hiszen heteken át vezetője voltam annak a tanszéki munkacsoportnak, amely 1958-ban felmérte a ’terepet’, hogy Ormos professzor irányításával elkészülhessen a parkfelújítási terv ⁸. A felmérés során műszerrel meggyőződtünk arról, hogy a kastély elhelyezése igen ’érdekes’, mert a parterre (díszkert) felöli főbejáratától – a park középső vue-jén, (erdei főnyiladékán) át – a szentmiklósi templomig futó egyenes derékszöget képez (elenyésző eltéréssel) azzal a vonallal, amely ugyanebből a pontból a széplaki templomra fut.

Balogh András (festőművész, egyetemi oktató-kutató) Eszterházára vonatkozó addigi munkáját, új megállapításait ismertem. Gyakran beszéltünk, vitatkoztunk egy-egy a kastélyra, parkra vonatkozó korabeli olyan okirat, terv kapcsán, amelyet Valkó Arisztid ⁹ talált az Esterházy család hercegi ágának kétszázhúsz polcfolyómétert foglaló, sok tízezernyi okmányt tartalmazó levéltári anyagában. Néhány más szerzőnek, kutatónak a műegyüttes történetére vonatkozó közleményét is olvastam, ismertem, de csak felületesen.

Volt valamennyi időm a cikk beadási határidejéig, ezért elhatároztam, hogy újra és gondosan átnézem a könnyen hozzáférhető közleményeket, tanulmányokat, majd a Valkó által feldolgozott – a tanszékünkön meglévő – levéltári okmányokat, azok kivonatolt másolatait.
A forrásmunkák áttanulmányozása, illetve a helyszíni vizsgálatok előtt nagyjából a következőket ’tudtam’ ¹⁰ a műegyüttesről.

’Tudtam’, hogy a ma is álló kastély és a hozzátartozó park építtetője, alkotója Esterházy ’Fényes’ Miklós herceg, hogy a jelenlegi kastély helyén, annak magjaként, egy lényegesen kisebb vadászkastély állt, amelyet Miklós apja, József 1720-ban építtetett A. E. Martinellivel, az ismert osztrák építésszel ¹¹.

Miklós 1762-ben, bátyja Pál Antal herceg ¹² halála után vette át a majorátust. Ennek uraként megillette a hercegi rang, méltóság. Az akkor közel egymillió holdas hitbizomány és a bátyja által megtakarított jelentős pénzvagyon birtokában Süttörön építkezésbe fogott és – több neves építészettörténészünk (így Rados Jenő professzor, a kastély-rekonstrukció második világháború utáni irányítója) szerint – Miklós herceg a jelenlegi kastélyt két, illetve négy év alatt befejeztette.

A "Beschreibung des Hochfürstlichen Schlosses Esterház im Königreiche Ungern" (a műegyüttes 1784-ben kiadott német nyelvű leírása), rézmetszetei közül kettőn a Jacoby ¹³ név szerepel.

Balogh András véleménye, közleményei szerint Miklós még gróf korában összeköttette a Martinellinek tulajdonított központi kastélymagot az emeletes oldalszárnyakkal, illetve elképzelte és megvalósíttatta a parkot. (Annak első változatát.) Hercegként – Hefele Menyhért 1765-ben készített tervei alapján – még azév decemberében végérvényes (a jelenleginek megfelelő) állapotba hozatta a díszudvari (cour d’honneur) homlokzatot ¹⁴. A melléképületek többsége – véleménye szerint – ezután létesült, és a műegyüttes alkotója – lényegében – Esterházy Miklós herceg.

Nagyjából ezek voltak az ismereteim. Azonban attól eltekintve, hogy a műegyüttes létezik, szinte mindenben kételkedtem, amit létrejöttének hogyanjáról az ismert forrásmunkák állítottak.
 

Kételkedtem abban, hogy a mű – akár a kastély, akár a park – alkotója ’fényes’ Miklós lett volna. A barokk korszakban minden ’fényes’ azt várta el kortársaitól – no és persze az utókortól – hogy kastélya, parkja, esetleg más művek alkotójaként tiszteljék.

Kételkedtem abban, hogy Hefele lett volna a mai kastély tervezője, mert egyrészt a szombathelyi és más műveire jellemző alkotói módszere (klasszicizáló késő-barokk) és az eszterházai kastély stílusa (rokokó) között igen szembetűnő az eltérés, másrészt azért, mert az udvari homlokzat csak jóval 1765 után – több átépítés során – jöhetett létre ¹⁵.

Kételkedtem abban, hogy Miklós már gróf korában (secundo genitus!) jelentősebb építést vállalhatott volna, mert ehhez nem volt elegendő tulajdona, pénze. (A majorátusnak csak igen csekély hányadát, a mai Magyarország területén két közepes és egy – felvidéki – nagyobb birtokát örökölte.) Valkó ekkor még nem találata meg azokat az okmányokat, amelyek szerint Miklós gróf becsületszóval fogadta, hogy Bécsből 'visszavonul' Süttörre, nem vesz fel további kölcsönöket, és ami ebben az összefüggésben igen lényeges, nem építkezik. Bátyja, Pál Antal herceg ugyanis kijelentette, hogy amennyiben öccse betartja ígéretét, vállalja adósságainak rendezését és megélhetéséhez 'kegydíjat' biztosít.

Lehetetlennek tartottam, hogy kettő-négy, de akár hat év alatt – a szinte lakatlan Hanság közvetlen szomszédságában – sok tíz-millió téglát, több száz tonna meszet lehetett volna égetni, sok száz köbméter épületfát termelni, fűrészelni; terméskövet bányászni, faragni 16. És ha elképzelhető, hogy az építőanyagot valamilyen csodával határos módon ilyen rövid időn belül valahol előállították, képtelenség, hogy az akkori út és fuvarozási adottságok mellett néhány éven belül a helyszínre szállíthatták 17.

Nem kételkedtem, sőt hittem abban, hogy a kastély építésze, minden ellenkező vélemény ellenére az az ’ismeretlen’ Jacoby, aki a kastély építőjének vallotta és – Miklós herceg tudtával – annak vallhatta magát ¹⁸. Később tudtam meg, hogy Miklós hercegként, Jacobyt, Haydnt és Le Bon-t ¹⁹ (mások mellett) együtt ’örökölte’ bátyjától. Jacobynak és Haydn-nak Miklós (herceggé válásának idején) évenként egyformán hatszáz aranyat fizetett bérként ²⁰. Mindkettő hosszú időn át csak Kismartonban és Eszterházán  alkothatott ²¹.

Balogh András "FERTŐD ÉS KISMARTON PARKJAI A XVIII. ÉS XIX. SZÁZAD FORDULÓJÁN" című közleménye 1953-ban jelent meg.

Cs. Katona Imre írását "A FERTŐDI (ESZTERHÁZAI) KASTÉLY KIALAKULÁSA" címmel 1959-ben nyomtatták. Ez a munka – Balogh Andrásé, illetve Horányi Mátyás "ESZTERHÁZI VIGASSÁGOK" című ugyanebben az évben megjelent kitűnő műve mellett – igen jelentős, mert mindegyik úttörő jellegű.

A Cs. Katona Imre közleményében feltűnt ellentmondások, pontatlanságok ²² arra intettek, hogy az Esterházy család- és birtoktörténet, továbbá a helyszín alapos ismerete, a homályos és gyakran ellentmondásos vélemények egyeztetése nélkül a műegyüttes fejlődéstörténete nem tisztázható. Első cikkem megírásáig erre sajnos nem maradt idő.

Sallay Marianna "A FERTŐDI ESZTERHÁZY KASTÉLY" című mintegy negyven oldalas könyve ugyancsak 1959-ben jelent meg. Erre a rutinos nyelvezettel fogalmazott anyagra csak később leltem rá. Sallay Marianna közleményében – ahogyan az utólag kiderült – a kastély építéstörténetét érintően sok a téves adat, megállapítás ²³.

Elmentem Fertődre és közel két hetet ott töltöttem. Magammal vittem Horányi Mátyás nívós könyvét. Az "ESZTERHÁZI VIGASSÁGOK" hasznos útitársnak bizonyult. Más közlemények mellett velem volt a Művészettörténeti Értesítő Valkó Arisztid gyűjtését tartalmazó két kötete is. A forrásmunkák tanulmányozása közben napokon át jártam az épületeket, a parkot. Romjaiban is érezni akartam a művet. Megérteni, hogy miért itt keletkezett, miért és hogyan lett olyanná amilyen.

A műegyüttesen túlmenően a sajátos adottságú, hangulatú táj izgatott. A táj, amelyben Eszterháza létrejött. Milyen lehetett több mint kétszáz évvel azelőtt? A múlt tanúsága szerint a táji adottságok gyakran késztettek műegyüttesek megalkotására. Feltehető, hogy a Hany melletti, részint a földmívelést, másrészt az erdőkbe vágott nyiladékokkal a lőfegyveres vadászatot szolgáló sajátosan antropomorf táj a műegyüttes létrejöttekor meghatározó szerepű volt ²⁴.

A Fertő-tó majdnem, a ’Hany’ pedig szorosan a mostani park Sarród felőli széléig ért. A maiakhoz viszonyítva piciny falvak lakói – így a sarródiak – csónakon, vitorláson közlekedtek szomszédaikkal. A lapos hátságok, a kissé messzebbre, délebbre fekvő szelíd dombok tölgyesei, az enyhe-hajlatú teknők égeresei, fűzfaligetei a szántókkal, legelőkkel közel ugyanolyan hangulatú térségeket, lazán kapcsolódó, változatos téregyütteseket képeztek, mint ma ²⁵. A középkorból maradt templomok köré bújt fehérfalu, nádfedeles jobbágy-, zsellérházikók helyére ma rikítószínű ’villák’ tolakodtak ugyan, de a táj továbbra is szelíd, ’pasztellhangulatú’.

Akkor még azt hittem, hogy egy – az Esterházyak szolgálatában alkotó – művész könnyen, egyben hatásosan ’belerobbantotta’ a pasztell-tónusú, szinte lírai hangulatú tájba a barokk reprezentáció feszes, öntelt vonal-, tér- és tömegkontrasztjait. Könnyen tehette, mert hittem, hogy a puskaporos lőfegyveres vadászatot segítő hármaságú (’lúdláb’) vue-, nyiladékrendszert már régebben a ’Les’- (Lés)-erdőbe irtották. (Akkor még nem is sejtettem, hogy milyen régen.) Úgy véltem, hogy a táj adottságai szinte kényszeríttették a téregyüttes birtokosát, hogy itt vadász-halász paradicsomot hozzon létre. A Les- (Lés)-erdő felszíne néhány méterrel magasabb a Hany-menti terepnél. Ennek következtében itt viszonylag nagykiterjedésű tölgyerdő alakult az évszázadok során. (Ott ahol a talajvíz közel van a felszínhez, többnyire égeresek, fűzesek települnek.) A tölgyfák makkot teremnek a vaddisznók táplálékául és ezért az őzek, szarvasok ’családjai’ mellett az ő falkáik is megjelennek ²⁶.

A birtok kezeléséhez, a vadászathoz építményekre volt szükség. Ezek térbeli elhelyezése, ahogyan erre már utaltam, a későbbi fejlesztésekre nézve meghatározó jelentőségű volt. A Lés-erdő felszíne közel sík. Az itteni lapos fekvésű tölgyerdőkhöz viszonyítva, a dombvidékiek eltérő vadászélményeket nyújtanak, nyújtottak. Szentmiklóson, a röjtöki határban, feltehetően ezért épült valamikor egy második vadászház, a ‘Lesvár’ (Pompakedvelő Miklós korszakában Monbijou.) Ehhez is olyan vue-rendszer tartozott, amelynek ’léniái’, nyiladékai messzefekvő építményekre futottak. A Lesvár baloldali vue-jének a szentmiklósi gótikus templom volt a végpontja. A sütttöri vadászkastély középső vue-jének ugyanez a templomtorony. A két rendszer ebben a ’gyújtópontban’ találkozott. Ez tette lehetővé a két, a vadászatot szolgáló tér-struktúra egybeszervezésével a világon valószínűleg egyedülálló barokk tájkompozíció későbbi létrehozását ²⁷. A természeti adottságait nagyrészt megtartott emberszabású táj alkalmas volt arra, hogy a vadászatot segítő, ’point de vue’-kben összefutó, térben érvényesülő, a barokk társadalmi rendszer szervezettségének megfelelő szubordináló jellegű karaktervonásai egy a korától kissé megkésett (a gazdasági, társadalmi fejlődést tudatosan vagy ösztönösen késleltető) ’magyar’ főurat arra inspiráljanak, hogy a ’napkirályi minta’ után, művészi igényű komponáltatással létrehozassa a maga egymillió holdas birodalmához méltó ’díszletet’. A hatásos kontraszt-elemek, a szelíd ’alap-táj’, benne a térbeli, alárendelő jellegű geometrikus ’léniák’, a szinte embertelen reprezentáció színterének megteremtésére késztettek. ’Fényes’ Miklós vágyait teljesítve, netalán ötleteit megvalósítva Jacoby Miklós – fokozatosan – létrehozta a világ egyik legsikerültebb, leghatásosabb barokk színpadát, ’játékszínét’.

A váratlanul meggazdagodott és ’fényességre’ vágyó (a német nyelvterületen ’prachtliebende’) főúr hírhedté vált mondása szerint: "amit a császár megtehet, azt én is" szellemében kétségtelenül igényesen játszott, játszatott az új díszletekkel folyamatosan bővülő, monumentális méretű színpadon.

Ahogyan korábban már szó volt róla, Esterházy Miklós a hercegi ranggal és a szinte mérhetetlen értékű hitbizománnyal együtt, Haydn mellett, ’építészmindenest’ is – az átlagon felüli műveltségű és a művészeket érintően ugyancsak igényes – bátyjától ²⁸ örökölt. Jacoby univerzális mester volt. Zseniális szervezőnek bizonyult, amikor a műegyüttest, amely minden fejlődési fázisában harmonikus egységet képezett, kiegészítésekkel, új építményekkel, létesítményekkel kellett folyamatosan bővítenie – ura elképzelései, kívánságai szerint – úgy, hogy a ’játékszín’ egyre hatásosabbá váljék. Életének nagyobb részét türelemmel, odaadással, a mű, műve iránt érzett alázatos kitartással (akárcsak Haydn) Eszterházán töltötte ²⁹.

Voit Pál az új operaházat Hefele művének ’minősítette’ és ezzel építészként Jacoby volt beosztottjait, az udvari mérnök-kőművesmester Stögert és az udvari asztalosmestert, Haunoldtot az új operaház (egymás ’szerzői’ jogát nemzetközi szakértő bevonásával vitató) tényleges tervezőit akaratlanul is igen magas (méltán megérdemelt) polcra helyezte ³⁰. Úgy tűnik azonban, hogy a tervezőpáros már nem törődött a műegyüttes arányosan szerves, komplex fejlesztésével, a részeknek egymáshoz kötelezően illő tér-viszonyával. Az is lehet, hogy a korosodó és alapjában véve fukar herceget ennek fontosságáról nem tudták meggyőzni. (Nem sikerült megépíttetni Miklós herceggel a megtervezett sarródi templomot, amely észak felől vált volna a kompozíció szerves elemévé ³¹.) Az új épületek, a kávéház és hasonlók, mind a parterre jobb (nyugati) oldalán létesültek, a nyírott vadgesztenye-allé mentén és ezzel megszűnt a Jacoby idején következetesen komponált barokk szimmetria. Valószínűsíthető, hogy Jacoby fontosabbnak tartotta a barokk kompozíció vizuálisan érvényesülő ’harmóniájának’ térbeli megjelenítését, mint a barokk kastélyépítés általánosan elfogadott építészeti követelményeinek teljesítését. Bizonyára nincsen a világon olyan hatásos ’küllemű’ (itt-ott ’bibircsókos’) barokk kastély, amely belső ’szerkezetét’ tekintve olyannyira dilettáns (a szakterületi ’jó-szokásokat’ mellőző ‘tákolmány’) lenne, mint Eszterháza. Szinte biztos, hogy nem létezett barokk építész, ’Maurermaister’ aki egyből, egy menetben ilyen kastélyt tervezett volna. Legkevésbé maga Jacoby. Eszterháza lenyűgöző varázsa, magával ragadó egyéni alkata – a cour d'honneur bűvöletbe ejtő monumentalitásán túlmenően – a rafináltan megoldott, kecsesen elegáns, szemfényvesztéses szabálytalanságokban rejlik ³². Az egy menetben előírásosan tervezett, épített kastélyok jelentős hányada – a méltóságosság hatását keltve – fárasztóan unalmas.
 

Kéthetes helyszínelésem során, főként Horányi Mátyás művének hatására, ilyen ’kép’ alakult bennem Eszterházáról és ennek alapján igyekeztem Gerő László felkérésének eleget tenni. (Meg kell jegyeznem, hogy a Voit Pálra, illetve alaptalan vélekedéseire vonatkozó itteni utalások akkor még nem jelentek meg nyomtatásban, hiszen A BAROKK MAGYARORSZÁGON című munkája csak 1970-ben került kiadásra.)

Első – a Műemlékvédelem-ben megjelent – cikkem megírása során, az irodalmi adatokban lelt számos ellentmondásra, tévedésre való tekintettel, arra törekedtem, hogy ezeket tisztázzam, illetve arra, hogy a műegyüttes építési fázisainak, azok korának, tartamának meghatározásához hozzájáruljak. A kastély építéstörténetével viszonylag sokan foglalkoztak. Az ötvenes években három, négy szerző is állította, bizonyította, hogy a kastély nem épülhetett fel két vagy akár négy év alatt. Dr Hárich János (az Esterházy hercegek utolsó magyarországi, majd burgenlandi levéltárosa) – a Széchenyi Könyvtárban őrzött kéziratában – már korábban állította ugyanezt.

Az ötvenes évek kutatóinak többé-kevésbé egységes véleménye szerint a kastély három-négy építési fázis során nyerte el mai alakját. Az építés minden szerző szerint 1720-ban indult és legkésőbb Rohan herceg és Bessenyei György 1772-es látogatása idején készen állt. A szerzők véleményei az egyes építési fázisok idejére, tartamára nézve azonban nagyon eltérőek voltak.

Ferenczy Károly szerint az 1760 körül keletkezett ’lavírozott rajz’ (amelynek rajzolója valószínűsíthetően Le Bon, az európaszerte ismert díszlettervező, építész és perspektívaszerkesztő ³³) nem terv, hanem kész állapot ábrázolása, és a rajzon lévő kastély Miklós hercegi rangra emelkedése előtt épült.

Ferenczy 1954-ben a kastély egyes részleteiről gondos helyszíni felmérést végzett. E munka során sok szerkezeti, térkapcsolási szabálytalanságot, ’úgy ahogy jött dilettáns’ megoldást vett észre. Ilyen értelmű megfigyelései, megállapításai konkrétan szakszerűek és ezért nagyon értékesek. A témával – a korai időszakban – foglakozó szakemberek közül ő volt az egyetlen építész, azaz olyan képzettségű, jártasságú szakember, aki – az ’elvi’ összefüggések, az ’esztétikai kvalitások’ értelmezésén túlmenően – az építéstechnológiára, az építőanyagra, a szerkezeti megoldásokra is nagy gondot fordított. Ezek az ismeretek, felismerések pedig azt bizonyították, hogy a négy-hat évesnek feltételezett építéstartam alatt képtelenség volt annyi épületváltozatot, bővítő-fejlesztő kiegészítést megépíteni, mint ahány megvalósult. Ferenczy (nyilván) ezért ’visszafelé’ nyújtotta az építésnek korábban feltételezett tartamát, azt állítva, hogy az, 1720-tól kezdődően folyamatos volt. Figyelme akkor még nem terjedhetett ki a családtörténet, a gazdasági, öröklésjogi, hitbizományi adottságok tanulmányozására (hiányoztak az okmányok) és ebből következően arra, miszerint hipotézise téves. Amennyiben magán a kastélyon túlmenően megépítési lehetőségeinek ’hátterével’ is foglalkozhatott volna, bizonyára rájön arra, hogy az 1720-as években a hitbizományt szinte elképzelhetetlen összegű adósság terhelte, hogy a váratlanul elhunyt Mihály herceg után öccse József ’secundo genitusként’ lett a teljes hitbizomány tulajdonosa és mivel gróf korában is (a teljes hitbizomány mintegy fele mellett) a süttöri birtok az övé volt – talán valamilyen nosztalgikus érzelem hatására és azért is, mert szenvedélyes vadász volt – ott kezdett el építkezni ³⁴. (Ezt tette később az ő másodszülött fia Miklós is.) József, hercegként alig három hónapig élt. Fiatalkorú örökösei, Pál Antal és Miklós gróf, ügyeit gyámtanács intézte. Elnöke Gilleis Mária Oktávia grófnő, József özvegye volt. (Ő németesítette fiait és velük az egész ’udvartartást’.) A gyámtanácsnak – hitbizományról lévén szó – birtok-, építkezési-, beruházási-ügyekben nem volt korlátlan joga dönteni, intézkedni. A süttöri birtok (két másikkal együtt) József herceg végrendelete alapján, másodszülöttje a még gyermek Miklósé volt. Tulajdonával rendelkezni; azon példaként építkezni, csak nagykorúként volt joga, lehetősége.

Süttörön az 1740-es évekig ezért valójában nem építkezett senki. Amennyiben a gyámtanácsnak – az ’állag-fenntartáson’ túlmenően – lett is volna joga beruházni, ezt azért sem tehette, mert úgy tűnik, annyi pénze sem volt, hogy a József által megkezdett és 1721-ben épített ’szórakozóházak’ (Lusthaus, mulatóház, kéjlak) tetőépítési költségeit – többszöri felszólítás után – kifizesse.

Rá kellett jönnöm arra, hogy az Esterházy családtörténet, a hitbizomány-jog, a barokk-kori birtokszerzési módszerek, Mária-Terézia császárnő magyar iparosodást gátló törekvései hogyanjának ismerete nélkül, a műegyüttes fejlődéstörténete nehezen tisztázható. Sok minden arra késztetett, hogy megkeressem, megtaláljam a lényeges eredeti okmányokat és azokat, a korábbi felhasználóik előtt ’rejtve’ maradt összefüggéseik alapján igyekezzem értelmezni. Megkezdtem a levéltári, könyvtári munkát. Rövid időn belül, Valkó Arisztid igen értékes kutatási eredményeit hasznosítva, Németh Györgyné munkatársam segítségével lényeges, (írott, rajzolt) okmányokra leltem. Több olyan közleményre is, amelyek az Esterházy család, a hitbizomány történetével foglalkoznak. A levéltári munka tanúságai alapján újraolvastam az addig megjelent tanulmányokat, mégpedig kritikusan, szisztematikusan. Kezdtem több az ’első menetben’ rejtve maradt, úgymond halványabb ellentmondásra; néhány okmány korábbi, önkényes értelmezésére is felfigyelni.

Balogh András szerint Miklós grófként kezdte meg a kastély bővítését és első lépésként (1760-ban) összeköttette a központi magot a tőle jobbra, balra (és kissé Sarród felé) álló szórakozóházakkal. Ezt a megállapítást egy Valkó által talált okmány alapján tette. A kérdéses okmány pontos fordítása- és logikus értelmezésekor azonban egyértelművé vált, hogy egy kerti lugasrendszer építéséről szól. Amikor előkerült egy 1763-ból származó építőanyag-kimutatás, amely valóban ezekre a cour d'honneur felöli oldalon íves ’összekötő’ épületekre vonatkozott, Balogh úgy értelmezte ezt az okmányt (és egy közleményében le is írta), hogy ez a ’patkóalakú’ – a cour d'honneurt záró – földszintes szárnyépületek költségvetése. (Ezek a földszintes, íves épületek okmánnyal igazolhatóan később épültek ³⁵.)

Ferenczy észrevette, hogy abban az okmányban, amelyre Balogh hivatkozott, a ’patkóalakú’ kifejezés nem szerepel és ezért, (minthogy korábban kifejtett véleménye szerint a mai kastély alaprajzának megfelelő épület ekkor már létezett), úgy vélte, hogy a ’két oldalsó’ épület alatt a képtárat, illetve a télikertet kell érteni. (Ezek jóval később épültek, méghozzá három egymást követő ütemben.) Ferenczy itt (az épületek kubatúrájával, a tömegükhöz szüksége építőanyag-mennyiséggel is behatóan, szakszerűen foglalkozó) építészként követett el hibát, mert ha összehasonlította volna az utóbbi épületek (az eredeti képtár és a télikert) légterének kialakításához szükséges építőanyag mennyiségét a kérdéses költségvetésben szereplő lényegesen nagyobb épületekével, rájött volna, hogy tévedett.

Hárich nem volt eléggé elővigyázatos az általa talált és lemásolt Hefele számla értelmezése-, illetve ’hasznosítása’ során. Két vonatkozásban sem. Nyilván tudta, – Hefele szombathelyi épületeit ismerve – hogy alkotójuktól idegen volt a rokokó, fiatal korából származó művei is klasszicizálóak; továbbá nem számolt azzal, hogy valaki rájöhet arra, miszerint ösztönösen, netán tudatosan okmányt ’módosított’. Hefele 1765-ben aláírt Specificationja (többek között) karzat és lépcső, illetve két esetben homlokzat és ’főlépcső’ tervezéséről szól. Hárich közli az eredeti német szöveget és annak az általa ’magyarított’ változatát. A magyar szöveg (az alábbiakban részletezettek szerint) több esetben lényegesen eltér a némettől. Abban is, hogy az egyes tételeknél nem szerepelnek a tervezési díjak. A Hefele munkáját részletező ’számla’ bevezető soraiban rajzról és modellről van szó. (Voit Pál ez esetben nem ragaszkodott a ’bűvös’ invenithez!)

Amennyiben Hárich nem ’egészíti ki’ az 'eredeti' okmányt és megkeresi, értelmezi azokat a számára rendelkezésre állott építőanyag, létesítmény költségvetéseket, amelyek – másoké mellett – Hefele tervei alapján készültek, rájön arra, hogy azok belső lépcsőre és a mainál egy korábbi kastélyváltozatra vonatkoznak. Hárich azt írta, hogy Hefele elkészítette "az udvari homlokzat és nyitott főlépcső" tervét, noha sem az ’udvari’, sem a ’nyitott’ kifejezés a német szövegben nem szerepel. A nyugtában ellenben kétszer számol el Hefele "einen neuen doppelten Riss zu der Faciade und Haupt Stiegen", az elsőt tizenhét, a másodikat tizenkét Forintért. Az 1766-ban készült költségvetések, árajánlatok alapján egyértelműen belső lépcső és galéria tervéért hatvan Forintot kért. Nem valószínű, hogy a kastély mai udvari homlokzata és a ’nyitott’ lépcső két ’doppelten’ tervének elkészítését pedig összesen huszonkilenc Forintért vállalta volna. Feltehetően azért sem, mert egyetlen oszlopfőnek a rajzáért ugyanebben a nyugtában négy Forintot számolt el.

Szokatlan, hogy egy lépcsőház homlokzathoz kétszer két, azaz összesen négy terv készüljön. E tekintetben kétkedésre azonban csak addig van ok, amíg nem gondolunk arra, hogy a Hefele tervezte lépcsőháznak nemcsak fő, hanem oldal-homlokzatai is voltak. Úgy tűnik, hogy a több munkával járó (kettős) főhomlokzati rajzért kért 17, az egyszerűbb oldalhomlokzatiért 12 Fl-t.

Elképzelhető (feltételezhető), hogy Hárich az okmány eredeti német szövegén is változtatott. A külső lépcsőt utólag applikálták Hefele lépcsőház-rizalitjához, azaz ezt nem ő tervezte. A Specification második, illetve ötödik tétele szól homlokzati rajzokról. E tételekben szerepel a ’Haupt Stiege’ megnevezés, mégpedig olymódon, hogy a külső lépcsőként értelmezhető. (Homlokzati rajzokon nemigen lehet belső lépcsőt ábrázolni!)

A korabeli okmányok ’helyesírása’ nem volt egységes. Az eredeti szövegek sokszori elolvasása után az eltérő írásmódokra vonatkozóan ’engram’-jaim maradtak. Talán ez is oka annak, hogy megakadtam a “Haupt Stiege” kifejezésen. A ’haupt’ szót, az esetek többségében haubt-nak, volt, amikor haubdt-nak írták. Mivel a Haupt Stiege (már említetten) nem ’illett’ az inkriminált tételekbe, kíváncsi voltam, Hefele hogyan írta a kérdéses szót. Találtam példát. A sonntagsbergi oltár párkányprofil rajzán ’Haubt Gesimbs’ szerepel. Elgondolkodtató.

Mindezek után érdemes a Specification ’magyarított’ szövegét részletesen vizsgálni. A mintegy hat soros szövegben ez nyolc alkalommal tér el lényeges módon az ’eredetitől’. Hárich fordítása szerint Hefele elkészítette a ’főbejárati lépcsőház’ modelljét és rajzát. A Specification vonatkozó német szövegében sem a főbejárat, sem a lépcsőház szó nem szerepel. Ez a kifejezés azonban előfordul azokban az okmányokban, amelyek a Hefele tervei alapján 1766-67-ben végzett kivitelezési munkákra vonatkoznak. Valószínűsíthető, hogy Hárich ismerte, olvasta őket. Ha pedig igen, nem volt képes, avagy nem volt hajlandó értelmezni azokat. Hárich további ’csúsztatásainak’ egyike, hogy az (elképzelhetően) általa kitalált főlépcső elé odaírta a ’nyitott’ szót, illetve, hogy a kifejezetten egy oszlopfő helyett többes számban terveztet ilyeneket. A következő kiegészítés az ’udvari’, amely az ’eredetiben’ nem szerepel. Aztán Hefelevel megfestette “a tervezett egész kastély” képét, noha az általa közölt német szövegben a kastély szó nem szerepel, az sem, hogy Hefele a nagy perspektivikus tervet ’festette’ volna.

Az a tény, hogy Hárich bőven ’csempészett’ a magyarított szövegbe olyan szavakat, amelyek az általa közölt németben nem szerepelnek, valószínűsíthetővé teszi, hogy eredetit is megtoldotta a Haupt Stiegen kifejezéssel, mégpedig olyan szövegkörnyezetben, ahová az építésfolyamatok ismeretében ez nem ’illeszthető’.

Az előzőekben ismertetett (egyetlen) – önkényesen értelmezett – (ezért elképzelhetően örökre eltűnt) elszámolás alapján Hefelét a kastély tervezőjének tekinteni, úgy vélem naivitás ³⁶.

Hárichnak a Specification magyarítása során ’eszközölt’ lényeget érintő módosításai azonban elképzelhetővé tették a németül nem tudók vagy az eredeti okmányokat nem olvasók (az intuíciókra, a ’csalhatatlan ösztönökre építők’) előtt, hogy Hefele volt a mai kastély tervezője. Reméljük, hogy a kastélyt és a parkot együttesként ábrázoló perspektivikus rajz valamikor előkerül, és akkor egyértelművé válik, hogy Hefele valójában mit tervezett Eszterházán. (Elképzelhető az is, hogy a lépcsőház tervvel a Hefele oeuvre-rel foglalkozók közül már ’találkozott’ is valaki, de mivel nem tudta ’hová’ tenni, ’ismeretlen’ műnek tekintette.)

Hefele belső lépcsőjét (ha megépítették) lebontották és helyette – új terv alapján – udvari díszlépcső épült. A belső lépcső helyén egy földszinti és egy emeleti előterem alakult. Ez a módosítás a barokk kastélyépítészetben szokatlan enteriőrt eredményezett, hiányzik a reprezentáció egyik leghatásosabb eleme, Hefele belső díszlépcsője. (Igaz, hasonló megoldás Bécsben is akad.) Úgy tűnik, hogy a hercegnek fontosabb volt a hatásos külső, mint az építészetileg ’tisztességes’ belső. Jacoby tehetséges munkatársaival azonban utólag is elfogadhatóan tudta megvalósítani ura gyakran módosuló álmait.

Az udvari lépcsőt a leírtak szerint akkor építették, amikor a Hefele által tervezett középső – Babilon-kupolás – rizalit készen volt. A lépcső néhány szerkezeti elemének utólag véstek helyet a már befejezett ’lépcsőház’ homlokzati falába. A Hefele által tervezett és meg is épített lépcsőháznak a lábazati kövei ma is ott vannak az udvari díszlépcső lábazati kövei mögött ³⁷. Hárich az 1944-ben írt tanulmányában a díszlépcsőről szólva nem ellenőrizte önmagát, amennyiben egyrészt azt állítja, hogy a lépcső 1766-ban elkészült, másrészt azt, hogy a hozzávaló kőanyagot 1768-ban szállították.

Eszterházán a kastélyközpont földszintjéről az emeletre csak egy kényszermegoldásnak is nívótlan, szinte ’cselédlépcsőn’ lehet feljutni. A színpadi díszlet jellegű épületegység-kapcsolások nem tettek lehetővé belső ’átjárásokat’, a központi kastélymagban két-két csigalépcsőn lehet a földszintről a felsőkre jutni. A kastély oldalszárnyainak olyan főurak, grófok voltak tartós lakói, akiknek a herceghez fűződő kapcsolatát a korabeli okmányokból ezideig nem sikerült tisztázni. Az egyes lakosztályoknak a központi épülettől való függetlenítettsége, használatuk szempontjából funkcionális előny volt. A látszólagosan egységes, monumentális hatású külső mögött viszonylagosan önálló részegységek ’rejtőztek’. ’Fényes’ Miklós nem akarta vagy nem tudta ’kitölteni’ személyi igényeivel a reprezentációs vágyait szolgáló teljes kastélyt ³⁸.

Hárichnak, a huszadik századi kastélytulajdonosok igényeire való tekintettel, nem volt érdeke a Hefele elismervény valódi jelentését, hátterét tisztázni. Bármennyire bizarrnak tűnik az ötlet, de azt a feltevést, hogy az okmány létezett az a tény tűnik bizonyítani (a már említettek alapján), hogy Hárich annak magyarításánál – ösztönösen vagy tudatosan – módosított; nemcsak fordított, hanem ’ferdített’. A "műtörténet" című Hárich kézirat állításait bizonyító eredeti okiratok ugyanúgy eltűntek, mint a Hefele féle 'Specification'. Amennyiben az építészettörténet kutatói hitelesnek tekintik ezt az 'okmányt', el kell fogadniuk Hárichnak a többire vonatkozó utalását is, példaként azt, amely szerint a díszkapu alkotója K. Franke.

A Hárich által – néhány, de lényeges szó betűzésével – ’korrigált’ okmány, jobban mondva az okmánymásolatnak Hárich által szóban közölt értelmezése Balogh András (és mások) munkájának; Eszterháza értékelésének axiómájává vált. Balogh rendkívül értékes – gyakran intuitív erejű, jellegű – megállapításai tárgyi, kronológiai értelmű ellenőrzésre szorultak ³⁹.

Egyes okmányok – néha jóhiszemű félreértések, néha nyelvi nehézségek miatti téves értelmezése, – ’korrigálása’ figyelmeztetés volt arra nézve, hogy minden lényeges okmánymásolat eredetijét gondosan tanulmányozni kell. Vonatkozott ez a "térkép-, tervgyűjtemény" anyagaira is.

A Valkó által írt cédulák szelektálása, az anyag feldolgozása, téma szerinti, időrendi rendszerezése hónapokat, éveket vett igénybe. A rendszerezett anyag jelentős részét memorizálnom kellett, hogy összefüggéseiben használhassam. Ennek megkönnyítésére táblázatok készültek ⁴⁰. Több, azideig értéktelennek jelentéktelennek, tartott – nyilván ezért közöletlen – adat, okmány közül egy különösen feltűnt. A boldogasszonyi szerzetesek 1776-ban Valkó egyik cédulája szerint a Belvedere bontásánál megmaradt lemezeket kérték, rendházuk javításához.

Valkónak több eredeti szövegközlésében (már említetten) szerepel a "Cussel" szó. Kérdőjelet gépelt mögéje, nem tudta elképzelni mit jelenthet. Bontás, rézlemez, Cussel? Az utóbbi szó a német nyelvben, ezzel az írásmóddal, nem ismert. Cuppelra pedig nem is gondolhatott, mert Eszterházán kupola – szerinte – nem létezhetett. Az sem csodálható, hogy 1775-76-ban nem tudott jelentős bontást elképzelni, amikor hitt, hinnie kellett neves építészet-történészeinknek, kutatóinknak, akik szerint a kastély a mai formájában, ebben az időben már évek óta állt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy az "Eszterházi Vigasságok" papírra vetése, Mária Terézia látogatása idején, ’Fényes’ Miklós tíznél több éves ’uralkodása’ után ’kupolás’ kastély állt volna Eszterházán.

Pedig az állt. Hossz-, azaz Babilon-kupolás kastély. (Valkó Arisztiddel a félreértést annak idején tisztáztuk és a Cussel ’s’ betűit ő korrigálta – más szövegértelmezések alapján – ’p’ betűkre közleményeiben.)

Amikor a kastély központi magjának enteriőrjei – második világháború után – a rekonstrukció során elkészültek, a ’kastélymúzeum’ egyik nyugati fekvésű szobájában – az addig előkerült rajzok, festmények, okmányok illetve azok másolatainak felhasználásával – az Esterházy család történetének, Haydn életművének ismertetésére bemutatót rendeztek. Az egyik falon számomra addig ismeretlen két, a műegyüttest ábrázoló, rajz függött. A korabeli perspektivikus ábrázolások – amelyeknek értékét a rendezők jó érzékkel felismerték – az ötvenes években kerültek elő a volt Esterházy birtok valamelyik erdészeti hivatalából. Az egyik rajz részint állapotrögzítő, részint terv; a másik (realizálásra nem került) fejlesztési koncepció. Az állapotrögzítő rajz azt a műegyüttest mutatja be, amely a főbb létesítményeket tekintve 1775-ben még állt, létezett; amelynek Mária Terézia császárnő vendége volt. A széplaki Bak Jolán – aki szinte egész életét Eszterháza újraélesztésének szentelte – sok értékes anyagot, emléket, dokumentumot mentett meg a pusztulástól. A Babilonkupolás kastélyváltozatot ábrázoló rajz ma is ott függ hivatali szobájának falán. A Belvedere-nek ezen a rajzon huszonnégy ablaka van. Haunoldt (az udvari asztalos, aki később az új operaház szerzői jogáért ’perelt’), egy 1766 decemberében kelt anyagkimutatásban, árajánlatban a Belvedere-hez huszonnégy, egyenként hat láb magas, négy láb széles ablakot szerepeltet ⁴¹. (A mai Belvedere-nek mindössze húsz ablaka van!)
 

A hosszkupolás – külső díszlépcsős – kastélyt ábrázoló perspektivikus rajz a Hefele által tervezett lépcsőházas megoldáshoz viszonyítva egy újabb fázist ábrázol. Feltehetően 1768 körül jött létre. Ezen a rajzon még nem szerepelnek az udvari homlokzat oldalerkélyei. Az eddigi észrevételek, megfigyelések szerint ez a rajz az összes ismert többihez viszonyítva a legmegbízhatóbban ábrázolja a kastélyt minden lényeges részletével, keletkezésének idejében.
 

A kastélyt 1775 után újra jelentősen átépítették. E tényt – más okmányok mellett – Jacobynak egy 1775-ben kelt megrendelése is bizonyítja, melyben a kastélyhoz 6778 lábnyi kőelemet faragtat, balusztrádon kívül ’nyílászárókhoz’ ⁴². (1775-ig a kastélyon nem volt balusztrád, manzárd-tetős volt!)

Az Országos Levéltárban időközben az írott okmányok után a terveket, rajzokat elemeztem. Ezek egy részét korábban már láttam. Sajnos, csak láttam. Nem ’néztem’ őket kellő gonddal. Mivel százszámra fekszenek a tékákban, és sok közülük meghaladja a négyzetméteres kiterjedést, először csak az ismertető, a leíró ’cédulákat’ néztem át. Az igen sok részletre utaló cédulák közt feltűnt egy olyan, amelyre Valkó azt írta, hogy a kérdéses okmány feltehetően bányaművelési, esetleg erdőosztási terv. (A térkép és tervanyag feldolgozása is Valkó munkája.) Régóta kerestem olyan okmányt, amely azt igazolta volna, hogy Pompakedvelő Miklós talán mégsem szolgálta egyértelműen a Habsburgok gyarmatosító politikáját. (Mária Terézia a magyar főurakat – az esetleges ipar- vagy kereskedelemfejlesztés gátlására – kastélyépítésre ösztökélte s hogy versenyezzenek egymással, kegyeskedett időnként meglátogatni őket.) Esterházy Miklós gyakran tudatosan tett eleget ’birodalmában’ a császárnő, illetve a Habsburg udvar gazdaságpolitikai törekvéseinek. Csak olyan manufaktúrák létesítését engedélyezte, olyanok fenntartását tűrte, amelyek valamilyen módon reprezentációs céljait, vágyait szolgálták. Ilyen értelemben nagyon izgatott, hogy mire vonatkozhat a ’bányaművelési’ terv ⁴³.

  Amikor megláttam, nagyon meglepődtem. Az elrongyolódott rajz a süttöri ’műegyüttest’ ábrázolta – az írott okmányokból ismert – 1721-es állapotnak megfelelően. A park baloldali vuejének végén a későbbi ’disznóskert’ területe akvarellel festve, perspektivikusan ábrázolva látható. A kastélynak, illetve a parknak, de elsősorban a Léserdőnek ez a ’helyszínrajza’ igen sokat mondó, mert igazolja, hogy vue-rendszere ebben az időben létezett. (A haránt irányú nyiladékok jelentős része ’ferde’, a valódi állapotnak megfelelően. A Beschreibung metszetén ezeket Jacoby ’szabályossá’ rajzolta.) A disznóskert ötlete új volt, ezért ábrázolták megkülönböztetett módon.

Le Notre 1662-ben kezdte meg a Versailles-i park építését XIV. Lajos megbízása alapján. Az Országos Levéltárban őrzött, az előzőekben ismertetett helyszínrajz – a Léserdőre vonatkozóan – olyan állapotot rögzít, amelynek Nádasdy Ferenc gróf (Esterházy Pál nádor sógorának) 1671-ben végrehajtott kivégzését megelőzően léteznie kellett. Ennek a ténynek mind az Eszterháza-i műegyüttes fejlődéstörténetét, mind a barokk kertművészetnek (a térben legyezőszerűen szétágazó, szubordinálást involváló vue-rendszerre alapozott) komponálási módszerét tekintve igen nagy jelentősége van. Többek között annak is, hogy Versailles keletkezése idején Süttörön már létezett egy ’barokk’ térstruktúra. A véletlenül megtalált rajz, illetve terv arra késztetett, hogy újra és nagyon gondosan – minden részletre kiterjedően – megvizsgáljam az addig ismert összes tervet, térképet. Az anyag újólagos átnézése sok – addig felelet nélküli – kérdésre adott választ. Igyekeztem a rajzi adatokat is memorizálni, hogy összevethessem őket a szövegesekkel, illetve a műegyüttesben rejlőkkel.

Magának a műegyüttesnek a ’rejtett bizonyítékait’ sem ismertem eléggé. Úgy éreztem, hogy az eddigieknél alaposabb helyszíni vizsgálatokra van szükség. Mód volt a földszinti helyiségeken át ’feltáró árkok’ ásására, vakolat leverésre, falbontásra ⁴⁴. Bíztam abban, hogy maga az épület sok esetben talán többet beszél, mint a számomra még gyakran ’dadogó’ okmányok. A téglák (azok méretei, anyagai, monogramjai!), az alapozás terméskövei, a toldott-foldott falak, az ajtó-, ablaknyílások (főleg a bontottak, az elfalazottak) vagyis a kastély építőanyaga, annak felhasználási módja valóban beszélt. Többet, mint reméltem. Ezzel a munkával, a helyszín vallatásával, sok idő telt el. A ’falak nyelvét’ csak egy-két év után kezdtem – remélem jól – érteni. (Azóta is gyakran csodálkoztam azon, hogy az arra ’hivatottak’ közül /Ferenczy Károly kivételével/ – sem személy, sem hivatal – komolyan nem foglalkozott a feltárással, de írásban /vaktában/ annál többet vélekedtek, nyilatkoztak. Feltehetően az érdektelenség következtében tűnt el az a mintegy tíz különböző méretű, anyagú, jelölésű – az építésfázisokra jellemző – tégla, amelyek ma is bizonyító erejűek lennének. ⁴⁵)

Az induláskor – a rekonstrukciós tevékenység gazdasági vezetőjének Bak Jolánnak és a szakmai munkák irányítójának Kubinszky Mihály professzornak hozzájárulásával – vésővel, kalapáccsal, feszítővassal, nejemmel bontottunk vakolatot, burkolatokat, falat, padlót.

Mivel az esetek többségében sejtettem hol kell bontanom, egy-két hét után sok mindent találtam. Olyat is, amire nem voltam felkészülve. Amikor előkerült annyi bizonyíték, amennyi véleményem szerint egyenértékű volt a bontással okozott ’anyagi kárral’, bemutatót tartottam a rekonstrukció felelőseinek. Mutattam olyan épületrészeket is, ahol a vakolat mögött toldásnak, festésnek stb. kellett lennie. Itt-ott most már olyan felületekről volt szó, amelyeket a felújítás során újravakoltak, újrafestettek. Olyanokról is, ahol a bontást magam, állvány nélkül nem tudtam megoldani. A segítségkérés során mutattam egy falfelületet, ahol véleményem szerint faltoldásnak kellett lennie. Olyan helyen, ahol az addigi ’nyilatkozatok’ szerint semmiképpen sem lehetett toldás, hiszen az a falfelület a ’három hónap alatt felépített’ Martinelli féle kastélynak szerves része volt. Megállapodtunk, hogy amennyiben igazam van, a továbbiakban ott bonthatok, ahol szükségesnek tartom, de ha nincs, saját költségemen állíttatom helyre az okozott kárt. A kérdéses felületen nem egy, hanem három toldást találtunk másfél méter széles sávon belül. Magam azért sejtettem egyet, mert meg voltam róla győződve, hogy létezett valamikor egy téglalap-alaprajzú épület és ehhez toldottak a barokk korszakban jobbról, balról egy-egy rizalit-szárnyat. (E meggyőződés több, eleinte érthetetlennek látszó megfigyelés után alakult ki.) A három toldás a hozzáépítésen túlmenően valaminek az ’elfalazását’ jelenthette. Kibontottuk a betoldott falsávot és mögötte egy mintegy negyvenszer negyven centiméteres metszetterületű, tölgypallóból készült vízejtő-csatornát találtunk. A beledobott tégladarab rövid esés után gurult, aztán csobbanás hallatszott. Az épületfalon kívül, a felszín alatt nagyméretű, boltozott víznyelőkút volt, van. Később a kastély ellentétes oldalán lévő pandanját is megtaláltuk. Ilyen ejtőcsatornák többnyire a viszonylag lapos tetejű, pártázatos reneszánsz épületek külső főfalaiban voltak ⁴⁶.

A mindnyájunk számára megdöbbentő ’lelet’ zöld utat jelentett számomra a további bontásokhoz. A későbbi feltárásokhoz szakértő kőműves-segítséget, létrákat, állványanyagot kaptam.

Meg voltam róla győződve, hogy az ’ős-kastély’ különböző korszakokban keletkezett alapozásainak eltérőnek kell lenniük. Ennek ellenőrzésére egyszerű lehetőség kínálkozott. A húszadik század elején az Esterházy család visszaköltözött a száz évnél hosszabb időn át nem használt – csipkerózsika álmot alvó – kastélyba. A felújításhoz hozzátartozott a víz-, csatorna-, villanyvezetékek, a központi fűtés megvalósítása. A központi mag földszinti helyiségeinek temperálását – valószínűsíthetően már a 18-ik században – légfűtéssel oldották meg, a felújításkor ezt a rendszert is használhatóvá tették. A viszonylag nagy keresztmetszetű ’légcsatornák’ kialakításához már eredetileg átvágták az alapfalakat. Amikor végigkúsztam a légcsatornákon, egyértelművé vált, hogy az alapfalak háromféle, egymástól jelentősen eltérő anyagból, illetve kötőanyaggal épültek ⁴⁷.

A későbbiekben a volt hercegi lakosztály (központi mag, földszint, nyugati fekvés) helyiségein keresztül ásott kutató-árkok, egyértelműen igazolták az alapozás anyagai közötti eltéréseket, a toldásokat, illetve azt, hogy Martinelli egy olyan kastélyt épített át, újított fel, amely korábban legalább három építési fázis során jött létre. (Miután ötven éven át valószínűsíthetően lakatlan volt.)

  Ebben a fejezetben, több esetben másodszor szerepelnek olyan részletek, amelyekkel az olvasó a Hefele eszterházai tevékenységével foglalkozóban már találkozott. Elnézést kérek azoktól, akiket ez netán zavar, de úgy vélem, hogy az észlelések, felismerések sajátos egymásutánisága, amelyek a kastély ’alakulásmenetét’ számomra fel-, illetve megismerhetővé tették, mások részére is hasznosak lehetnek.

Korábban már említetten azt észleltem, hogy a Martinelli féle vadászkastély északi, illetve déli homlokzatából a Sala Terrena egy-egy arasznyival ’kiáll’. A lavirozott rajz olyan középrizalitot ábrázol, amely a szélsőkkel azonos méretű. Ilyen nem épült. A feltárt középrizalit rövidebb a szélsőknél. A középső traktust Hefele tervei alapján – a mai állapotnak megfelelően – meghosszabbították, hogy abban elférjen a belső főlépcső. Az így átalakított északi homlokzat elé később – a Hefele traktushoz csatlakozóan – a rizalit-szárnyakat összekötő (eléggé keskeny), a díszudvar felől nézve egységes homlokzatot eredményező épületsávok kerültek. Az átépítés következtében egy-egy ’világító-udvar’ alakult. A feltáró bontások idején a nyugati fekvésű belső udvart még nem állították helyre. Ennek falairól, szerkezeteiről teljesen le lehetett verni a vakolatot, falat lehetett bontani. A középső rizalitszárny szabaddá tett fala többszörös toldást, hozzáépítéses bővítést mutatott, mutat ⁴⁸.

  E belső udvar emeleti szintjén, a valamikori középrizalit-szárny oldalfalán két íves záródású ablakkeret látható, amelyeknek díszítése egyszerűbb a többinél. szemöldök-párkányuk ’szolid’ keresztmetszettel egyenes vonalú, vízszintes kőhasáb. A szemöldök-párkányokat kiegészítő díszítés azonos az udvari díszlépcső feletti három nyílászáróéval. Annak az építés-fázisnak a tanúi, amelynek tervezője Hefele Menyhért volt. Haunoldt az 1766-os ablak-árajánlaton a főlépcső fölé (auf) hét ablakot szán, hármat tizenkét és négyet kilenc láb magassággal. A mai főhomlokzaton (a mai külső lépcső feletti szinten) nem képzelhető el hét ilyen ablak. Három magasabb, két-két alacsonyabb íves záródású ablak egy (lépcsőházat képző), középrizalit-traktusra való. A korabeli költségvetésben, számlában szereplő ablakok méretei megfelelnek a maiaknak. (Az utólagosan ajtóvá alakított ablakok eredeti mérete a toldásokra való tekintettel jól meghatározható.) J.J. Schickh szobrász 1766 júliusában írt költségvetésében a Kuppel-ra két, nyolc láb magas vázát, a Kuppel alá egy ovális ablakot vázával, a homlokzat első és második emeletére három-három ablakkeretet, “zum bordal die Verzierung ob den Eingang zur haubt Stiegen”, – továbbá – "ein groses Ornament ....under der Stiegen" vállal elkészíteni. Az idézett okmányokban szereplő építészeti elemek, díszek a mai szabadtéri lépcsővel kapcsolatban elképzelhetetlenek. (Az említett okmányokra – többek között – Cs. Katona Imre is hivatkozik Eszterházáról szóló írásában, de úgy tűnik nem tulajdonított nekik lényegi jelentőséget, nem törekedett értelmezésükre.)
 

A ’lavírozott’ rajz középső rizalit-szárnyának főbejárata mögött – láthatóan – lépcső indul. Oldalfalán azonban csak egy ablak ábrázolt. Hefele is készített egy perspektivikus rajzot. (A már korábban idézett számláján kétszáz Forintot kért érte; a tulajdonképpeni tervezésért számolt összeghez viszonyítva igen sokat.) Ezen, a középső szárny oldalfalán, két-két ablaknak kellett lennie, különben Haunoldt nem rendelt volna hetet, illetve ma sem lennének meg ezek az ablakok ⁴⁹. A hét ablak közül változatlan állapotban ma már egy sincsen meg. Az eredeti lépcsőház egy-egy ablakára ráfalazták a mai főhomlokzatot (a világító udvarokat) eredményező épületsávokat. A főhomlokzat három ablakából ajtókat képeztek, mégpedig – ma is láthatóan – eltérő módon. A világító-udvar egy-egy ablakából is ajtót alakítottak. Mind a hét – volt – ablak felett azonban ma is ott vannak azok a vízszintes szemöldök-párkányok, amelyekhez hasonlók a kastély többi nyílászárója felett sehol sem találhatók. (Olyan könyöklő-, talppárkány sem, amilyen a keleti világítóudvar ablaka alatt ma is van.) Azt hiszem felesleges hangsúlyozni, hogy amennyiben Hefele 1765-ben külső lépcsőt tervez, akkor 1766-ban a homlokzatra nem ablakokhoz, hanem ajtókhoz készült volna költségvetés. És persze ma sem lefelé meghosszabbított ablak-kőkeretelések lennének a homlokzaton.
 

Esterházy Pál herceg sógorának kivégzése után nem használta közvetlenül annak megszerzett birtokait. (Ma sincs tisztázva mi volt a szerepe az összeesküvés ’felfedésében’.) Úgy tűnik, hogy a török uralom alól felszabadult területek egyik ’birtokrendezőjeként’ újabbak szerzését célszerűbbnek tartotta, mint a már meglévőkkel való bajlódást. A süttöri birtokot Pál herceg – később nádor – zálogba adta. Először Széchenyi György érseknek, később a máriacelli bencéseknek. A birtokot Pál herceg fia József, még grófként váltotta vissza 1719-ben.

  A. E. Martinelli, József gróf megbízásából egy a tizenhatodik században a Kanizsai család által épített, majd Nádasdy Tamás által reneszánsz stílusban bővíttetett, Nádasdy Ferenc idején barokk elvű rizalit-szárnyakkal kiegészített – viszonylag kis méretű – vadászkastélyt módosított három hónap alatt. Az épület födémjeit, tetőszerkezetét nem ő oldotta meg, ezek külön szerződés alapján, a Dunán hajóval szállított faanyag felhasználásával létesültek, mégpedig jóval a 'három hónapos' határidőn túl. A rizalitszárnyas – barokk – alaprajzú épület 1671 előtt már állt, állaga 1720-ig nyilvánvalóan nagyon leromlott. Hárich János egy nagyméretű – szerinte a Martinelli féle kastélyt ábrázoló – festményre hivatkozva azt állítja, hogy az épülettestből konvexen kiálló csigalépcsők 1721-ben már léteztek. (Ez a festmény az óta előkerült!) Előkerült az ezt az építési fázist ábrázoló alaprajz is, amelyen a csigalépcsők szintén szerepelnek, a kastély középső rizalitja – a festménytől eltérően – azonban nem  ⁵⁰.
 

A feltárás során kiderült, hogy a jelenlegi csigalépcsők nem épültek a kastély-főfalakkal egyidőben. Megépítésükhöz helyre volt szükség, ezt a vastag falak kivésésével, megfaragásával biztosították. Később a csigalépcsőket teljesen átépítették. A csigalépcsők feltárásánál talált nyílásokat – legalább egyszer – átfalazták. A nyílások eredeti mérete azt az elképzelést valószínűsíti, miszerint a mai csigalépcső helyén valamikor ablakok, esetleg kilátó-erkélyek voltak. Lényegesnek tűnik hangsúlyozni, hogy mind a feltételezett ablakokat, mind a létező csigalépcsőket akkor építették, amikor a barokk alaprajzot eredményező sarokrizalitok már álltak, azaz egyértelműen biztos, hogy a barokk alaprajzú kastélymag a Nádasdyak korában már állt ⁵¹.

A Műemlékvédelemben (XI. évfolyam második szám) megjelent közleményemben ezt írtam: "Nem lenne könnyű megállapítani, hogy 1720-ban ki jelölte ki a süttöri Lés-erdő point de vue-jében az első kastély helyét, Martinelli az építész vagy József gróf az építtető. A későbbi monumentális együttes kialakulása szempontjából ez az első lépés meghatározó szerepű volt. A közleményem előző részében előadottak alapján azonban nem annyira a kastélyhely kijelölőjének kell fontosságot tulajdonítanunk, hanem annak a gyakorlati céllal, emberi tevékenység során művészi mondanivaló közlésére előkészített – sajátosan antropomorf – tájnak, amely a kastély helyének barokk szellemben történő kijelölését lehetővé tette".
 

A fenti idézet három kijelentést, megállapítást tartalmaz. Ezek közül az első és az utolsó – lényeges vonatkozásokban – téves. Az első annyiban, miszerint az őskastély helyét nem Martinelli vagy József gróf jelölte ki. A harmadik kijelentésben az a tévedés, hogy a kijelölés barokk szellemben történt.

Nemcsak én tévedtem. Ferenczy Károly a Műemlékvédelem V. évfolyam negyedik számában az első kastély elhelyezésével kapcsolatban a következőket írta: "A fertődi kastély kerti erkélyéről céltudatos elrendezéssel három község: Süttör, Fertőszéplak, Fertőszentmiklós templomainak tornyát látni. E nagyszabású barokk gondolatot tükröző nézőpontot jelölték ki már az ősépület építésekor és e nagyarányú diszpozíció nehezen hozható össze kisszerű épülettel". Fernczynek igaza van annyiban, hogy az ős-épület elhelyezésékor nagyszabású gondolatot tükröző nézőpontot jelöltek ki. Abban azonban nincsen, hogy a diszpozíció barokk elvű lett volna.

Sokat gondolkodtam azon, hogy amennyiben a diszpozíció nem nagyszabású ’barokk’ gondolatot tükröz, akkor vajon mit? Több levéltári okmány, adat, levelezés igazolja, hogy Sewter, Seyther, Schittern, Suittoer, Söjtör és az okmányokban, a rajzokon még néhány más megnevezéssel szereplő településhez tartozóan még a Kanizsaiak tulajdonában létezett egy kúria, vadászház ⁵², amelynek Lés-erdő felőli bejárata minden kétséget kizáróan a jelenlegi műegyüttes point de vue-jében volt. A Kanizsaiak már Mohács előtt szenvedélyes vadászok voltak. (A mohácsi csatában a puskapornak pedig ugyancsak jelentős szerepe volt.) A lőfegyveres vadászat új szokásait, követelményeit szolgáló vadász-tájat valószínűsíthetően a Kanizsai család létesíttette. A mai barokk műegyüttes egyik legfőbb értékét jelentő – point de vue-s – ’épület-diszpozíció’ úgy tűnik valamelyik Kanizsai ős ’műve’, akinek a barokk szubordinációról azonban még fogalma sem lehetett. (Gyakorlati célt, valamilyen funkciót szolgáló eszközök, létesítmények gyakran válnak az idők során – tudatosan továbbfejlesztve – esztétikai értékek hordozóivá.)

  A koordinációs elvű reneszánsz kert-, parklétesítés ’funkcionális’ előképe a kert-, illetve mezőgazdasági termesztés során alakult négyzetes, geometrikus rend. A reneszánsz kertművészek a természeti példákat mellőzve az emberszabású, antropomorf elemeket használva, azokat úgy komponálták, transzponálták, hogy esztétikai kvalitások hordozóivá váljanak. Amikor Le-Notrenak a Nap-király abszolutisztikus törekvéseit kellett tudatosan alakított tájjal, parkkal vizuálisan érvényre juttatnia, más jellegű ember-alkotta – eredetileg szintén gyakorlati funkciót szolgáló – elemeket hasznosított. Az előkép nem két, hanem háromdimenziós, nem koordináló, hanem szubordináló kompozíciót involváló tájalakzat. A később létesített barokk műegyüttesek értelmezése, megítélése szempontjából döntő jelentőségű, hogy azok eredeti vadásztájból alakultak-e vagy tervezőik utólagos növénytelepítéssel imitálták-e az alárendelő elvű vue-rendszereket ⁵³.

Eszterháza azon nagyon kevés barokk műegyüttesek egyike, amelynek ’váza’ nem papiroson szerkesztett terv, azaz nem esztétikai megfontolások alapján keletkezett, hanem gyakorlati célokat szolgálóan született, majd ’növekedése’ során vált esztétikai értékek kifejezőjévé, viselőjévé.

A Jacoby Miklós által még Pál Antal megbízásából a Lajta-hegység területének nagy részére tervezett jelentős kiterjedésű ’vadaskert’ egyben esztétikai jellegű kompozíció. A rajta szereplő point de vue, illetve rendezvous tér; az allék, nyiladékok rendszere nemcsak funkciót szolgált, hanem a ’szép’ megjelenítésére való törekvésről is tanúskodik. (Elképzelhető, hogy ennek a ’vadász-tájnak’ egy része is régóta létezett, mert az OL-ben fekvő ’helyszínrajz’, amelynek felhasználásával Jacoby az újat megtervezte, egy pontba futó nyiladékokat mutat ⁵⁴.)

A többnyire tölgyerdőkből – a társas lőfegyveres vadászat céljaira – alakított táj lényegesen eltért a kertészkedés, a földművelés során alakulttól. Az egymás melletti ágyások, a szántóföldek kétdimenziós idomrendszert eredményeznek a felszínen. A reneszánszkori ’vadász-táj’ háromdimenziós, térben érvényesülő olyan struktúra, amelyben az egyes elemeknek csak az ’egész’ részeként van szerepe, jelentősége. Ezt a lényeges különbséget hasznosította Le Notre, amikor a napkirály abszolutisztikus politikai, hatalmi elveinek esztétikai adekvátját valósította meg Versaillesben. A francia származású, képzettségű Jacoby ezt valószínűsíthetőn jól tudta és elképzelhető, hogy Miklós herceget ő késztette arra, hogy látogassák meg a Napkirály műegyüttesét. Jacoby (aki Miklóstól herceggé válása után szinte azonnal négyszáz rajnai aranyat kapott különös kegyből, talán azért, hogy szolgálatában maradjon) joggal többre becsülte Versaillest Schönbrunnál ⁵⁵.

Visszatérve Ferenczy Károly megállapítására, mely szerint az őskastély diszpozíciójára való tekintettel nem lehetett ’kisszerű’ épület, úgy vélem, hogy a későbbi műegyüttes értékének megítélésekor nem az első épület ’mérete, tömege’ a meghatározó, hanem a táj és az épület sajátos, szerves egységet képző és csak így értelmezhető együttese. (Ferenczy megállapításának ez a része persze igen jelentős.)

A kastély építésszakaszainak meghatározását nagyon fontosnak tartottam, mert a park, a táj, azaz a mű együttesének az alakulástörténete elválaszthatatlan a kastélyfejlődés, formálódás menetétől. Az Esterházy család által ’örökölt’ vadászkastély, -táj történetének tisztázása mellett ezért a később keletkezett épületrészekre vonatkozó – a szakirodalomból, illetve a levéltári okmányokból ismert – adatokat is igyekeztem behatóan vizsgálni.

Ferenczy Károly (a korábbiak szerint) azt állította, hogy a ’lavírozott rajz’ nem terv, hanem állapot-ábrázolás. Egy alkalommal a nyugati kamarakertben állva, megszámoltam az oldalhomlokzat ablakait. Kétszer, háromszor is, mert mindig tizenhetet számoltam. Fejből is jól tudtam, hogy a lavírozott rajzon az oldalhomlokzatok tizenöt ablakosok. Miért lett a tervezett tizenötből tizenhét ablak? Hamar rájöttem.

Az 1721-ben épült két ’szórakozóház’ Hárich szerint egy istálló, illetve egy pajta ’helyére’ épült. A szórakozóházak (vendégházak) az 1720-ban átépített központi kastélytól függetlenül, attól jobbra, balra némileg Sarród felé álltak. Amikor 1763-ban – a lavírozott rajz szellemében – össze akarták kötni őket a központi maggal, kitűnt, hogy (ahhoz viszonyítottan) nem állnak egészen szimmetrikusan, illetve attól olyan távolságra vannak, hogy a már adott ablaktengely távolság az összekötő részek külső homlokzatán nem alkalmazható. A lavírozott rajzon ábrázolt kastély tervezője ezért papíron ’lebontotta’ a meglévő tizenhárom ablakos épületeket és helyettük tizenegy ablakosokat rajzolt. (A ’díszletek’ tervezőinek az a fontos, hogy a látvány kellemes, meggyőző legyen.) Az összekötő-épületek a cour d'honneur felől nézve is szimmetria ’hibákról’ árulkodnak. A koronázó-párkány balusztrád elemeinek a száma a két ívben nem azonos, illetve az egyik oldalon az esővíz-ejtőcsatorna mögötti falsáv észrevehetően szélesebb, mint a másik oldalé ⁵⁶. (A park felől nézve szemmel képtelenség megállapítani, hogy az egyik oldaltagozat valamivel szélesebb, mint a pandanja.)

Az építtető Fényes Miklósnak persze eszébe se jutott, hogy ilyen ’apróságok’ miatt lebonttassa a két álló épületet. Meg volt róla győződve, hogy a kegyes csalást, senki sem fogja észrevenni. Volt némi igaza, mert úgy tűnik, hogy az építésztörténészek sem figyeltek fel arra, hogy a lavírozott rajzon ábrázolt (tizenöt oldalszárny-ablakos épület) sohasem állt.

A tizenhárom-ablakos épületek a kamarakertek felőli oldalon egy-egy olyan négy ablakos egységgel egészültek ki, amelynek ablak-tengely távolságai több mint egy méterrel nagyobbak a meglévőknél. Amikor 1775-ben lebontották a manzárdos szintet és felhúzták a második emeletet, a kert felőli homlokzatokat úgy ’kezelték’, mintha az ablakok mindenütt azonos távolságra lennének egymástól. A balusztrádos oromzat hangsúlyozott középmotívumát a kerti homlokzat ’elvi’ felezővonalába helyezték. (Megtehették, ki veszi észre?) A ’szakemberek’ közül – tudtommal – egy sem említette ezt valamelyik közleményében. Azt sem, hogy az eredeti homlokzatok – a tizenhárom ablakosok – szélső tagozatainak 'enyhe kiemelése' ma is létező. Persze lehet azért, mert nem tulajdonítottak ezeknek a 'szabálytalanságoknak' jelentőséget. (Avagy valóban nem vették észre?)

Amikor az 1721-ben épített szórakozóházakat önmagukban kezdtem ’vallatni’, szintén szabálytalanságokra leltem. Ezek okára is csakhamar rájöttem. Hárichnak félig volt igaza abban, hogy a szórakozóházak helyén istálló, pajta ’állt’. Ezek ma is állnak, falaik mindenképpen. Már a szórakozóházak építése idején sem bontották le az álló épületeket. A díszudvar felőli oldalakon új homlokzatok épültek úgy, hogy az új és a régi homlokzat között folyosó alakult. Mivel a nyugati fekvésű eredeti épület szélesebb volt, mint a keleti, úgy is maradt. Folyosója lett valamivel keskenyebb, illetve a helyiségek valamivel szélesebbek, mint a keleti fekvésűek ⁵⁷. (Kinek tűnik fel?)

Egyik ’cserkészőutamon’ (az ismerkedés elején) észrevettem, hogy a cour d'honneur díszlépcsőjének szerkezeti elemeit meg kellett faragni, mert a főhomlokzat két oldalerkélyének tartóoszlopai csak így fértek el. Azzal tértem napirendre a szokatlan megoldáson, hogy az elemek megrendelése idején nyilván méretet tévesztett a tervező vagy kőfaragó.

Amikor később feltűnt, hogy az épülettoldásoknál a régi lábazati köveket többnyire nem távolították el, alaposabban szemügyre vettem a díszlépcsőt is és kitűnt, hogy lábazati kövei mögött ottmaradtak a Hefele lépcsőház-homlokzat eredetijei. (korábban ezt, továbbá azt, hogy a lépcső felső szintjét képező szerkezeti elemeknek utólag véstek ’helyet’ a homlokzati főfalba már említettem.) Kubinszky professzor helyreállíttatta a lépcsőt és egyik kőelemének az alján bevésett évszámot talált (1768). Ez az évszám is azt igazolja, hogy a Babilon-kupolás kastélyábrázolás létezett állapotot rögzít. A rajzon az udvari díszlépcső már szerepel, az oldalerkélyek azonban még nem ⁵⁸. Az oldalerkélyek sem épültek a főhomlokzattal azonos időben, mert ’csatlakozásaik’ nem illeszkednek a főhomlokzat lizénáihoz, illetve elemeik egy része a főhomlokzatba belefaragott. (A baloldali erkély a jobboldalitól eltérően kapcsolódik a főhomlokzathoz.) A két erkély valószínűsíthetően a mai harmadik szint megépítésekor keletkezett. Az irodalmi anyagokban eddig nem találtam utalást arra, hogy ezek az erkélyek valójában dekoratív szerepűek. Az enteriőrrel képzett kapcsolatuk nagyon esetleges. Elképzelhető, hogy ’homlokzat-díszítő’ szerepükön túlmenően, ünnepségek alkalmával vendégek tartózkodhattak rajtuk ⁵⁹.

A télikert, illetve a képtár épülete is ábrázolt a hosszkupolás rajzon, de mindkettő önálló épületként. A Beschreibung rézmetszetein (amelyek a kastélyt perspektivikusan ábrázolják), is önállóan, két-két tornyos épületként szerepelnek, ami azt jelentené, hogy a rézmetszet elkészülte idején sem volt készen a mai kastély. Igen ám, de az alaprajzon már össze vannak kötve a főépülettel ⁶⁰. Az ábrázolás azonban csak tervállapotú lehetett, mert két-két ablakkal kevesebb szerepel rajta a ma meglévőknél. A Beschreibung alaprajzán még az eredeti, a leégése előtti opera-épület ábrázolt, noha az új operaház már 1780-ban készen volt, mégpedig (a Josefinische Aufnahme tanúsága szerint) jóval délebbre a leégett operaháztól. A kávéház tartozékai sem szerepelnek, noha álltak. A park-alaprajzon a parterre léserdei középívében viszont szerepelnek a vízesések, pedig azok még nem voltak készen. A Beschreibunghoz tartozó helyszínrajzon Süttör felé esően a széplaki oldalon álló istállónak, illetve a művészek házának pandanjaként egy-egy épület ábrázolt. A Széplak felé épített ’falu’ megfelelője, továbbá a ’Rudera’ is. (A Beschreibung szerint ezek ’még nem épültek meg’, azaz Jacoby ez esetben is a szimmetriát tartotta lényegesnek. Érdekes ugyanakkor, hogy az új vendéglőnek a süttöri oldalon nincsen párja.) A Beschreibungnak azon a perspektivikus ábrázolásán, amely a vadaskert felől (délről) nézve ábrázolja az együttest, a Stöger által tervezett operaháztól eltérő homlokzatú szerepel. Ezzel szembenállóan azonos homlokzatú 'elképzelt' épület látható, amelyet sokan a bábszínháznak véltek. A ma is álló – a képen ábrázolt – bábszínházzal szemben állóan Jacoby a leégett operaházat is feltünteti. A háttérben – a képtár és a télikert vizuális kiegészítéseként – is láthatók építmények, amelyek az együttest (foghíjmentesen) konkáv hatásúnak érzékeltetik. Ezek és még jónehány más eltérés, ellentmondás értelmezése elkerülhetetlenné tette a Beschreibung rajzainak összevetéses vizsgálatát, mert ezeknek az ’eltéréseknek’ a műegyüttes alakítás-történetét tekintve jelentős ’mondanivalója’ van. Jacoby csak arra az alaprajzi tervállapotra írta a del., illetve a del. et aedif. (delineavit et aedificat azaz rajzolta és építette) megjelölést, amelyet szerzőként ’vállalt’. Ugyanakkor nem szerepeltette az alaprajzokon azokat az 1780-as években már meglévő épületeket, amelyeket nem ő ’helyezett’ el, illetve amelyek zavarták a kompozíció harmóniáját ⁶¹. Miklós herceg – aki a korabeli okmányok tanúsága szerint – minden rajzot, tervet, makettet gondosan ellenőrzött, értékelt, nyilvánvalóan a Beschreibung rajzi mellékleteivel is ezt tette. Jóváhagyta azt a változatot, amely a valóságban már nem vagy még nem létező építményeket ábrázolt, de amelyre Jacoby ura tudtával, beleegyezésével ráírhatta a "del. et aedif." megjelölést ⁶².

Az oldalszárnyak ’vallatása’ során eszembe jutott, hogy Ferenczy szerint a mai épületet karakterizáló lizénákat, a falpillér-rendet utólag applikálták a homlokzatokra. Megálltam egy olyan helyen, ahol egy lizéna mögött faltoldásnak kellett lennie és erősen megrúgtam az alulról felfagyott lizénalábazatot. Egy méteres szakasza nyomban leomlott, és épülettoldás vált láthatóvá. (A lizénák hozzávetőlegesen méterenként vannak – egy-egy téglasorral – a falba eresztve, erősítve.) A falpilléreket képző téglákat az alsó szinten fekve, a másodikon álló helyzetben ragasztották habarccsal a falhoz. Amikor rájöttem arra, hogy ez valójában mit jelent, szinte lélegzetvétel nélkül rohantam a második emeletre, megtudni, ott hogyan létesültek a lizénák. Elképzelésem igazolódott, a lizénák a második emeleten a fallal együtt keletkeztek, vele egy testet képeznek ^62a ! A mai homlokzat-rend, az eredeti tükörmélyítéses vakolatarchitektúrát 1775 után váltotta fel, amikor a hosszkupolát, a manzárd-szintet lebontották, illetve a jelenlegi harmadik szintet felhúzták és azt balusztrádokkal, szobrokkal, díszvázákkal (a földszintes épületektől eltekintve) ’megkoronázták’ ⁶³.

A vakolattükör-mélyítéses homlokzat-kiképzés, amely – nézetem szerint – szervesebben illeszkedett az eredeti ablaknyílásokhoz és falfelületekhez, mint a mai lizéna-rend, a festék vagy vékony vakolatréteg alatt ma is mindenütt megtalálható. (Több helyen le is ’vedlette’ a ráhordott festéket, ezért a felújítás idején, egyik-másik homlokzaton jól látható volt⁶⁴.)
 

Amikor az új falpillér-renddel ’gazdagították’ a homlokzatokat, az ezzel párhuzamos szűkkeblű takarékoskodással magyarázhatók az udvari homlokzat íves szakaszainak timpanonjai. Ezek a kastély manzárdos korszakában keletkeztek. Az emelet-ráépítéskor sajnálták őket lebontani, ezért inkább a lizénákat ’bújtatták át’ rajtuk.

Nem valószínű, hogy Hefele 1765-ben készített terve a homlokzatok tíz, tizenöt év során (több szakaszban) alakult végső állapotát – valamilyen ’látnoki’ ütemezésben – tartalmazta volna. (Ráadásul mindössze huszonkilenc Forint tervezési díjért.)

Az a perspektivikus rajz, amely a kastély, illetve a műegyüttes 1775 előtti állapotát ábrázolja kis méretű, ezért a részletek, különösen a tetőformák, nehezen kivehetők, értelmezhetők. (Sajnos ketté is szakadt, és amikor összeragasztották a részek egymáshoz viszonyítva ’elcsúsztak’.) Ezideig nem került elő más olyan rajz, amely a műegyüttesnek azt a nyolc, kilenc éven át állt, hossz- vagy babilonkupolás állapotát hűen ábrázolná. A különböző anyagmegrendelések, az építő- és díszítőelemek számlái azonban egyértelműen bizonyítják, hogy ez az épületvariáció állt. A periódus azért jelentős, mert a három nagy ’Festin’, ünnepély, ’vigasság’ (Rohan herceg 1772-es, Mária Terézia 1773-as, a császárnő gyermekeinek, vejének 1775-ös látogatása) ennek létezése idején zajlott le. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezek a látogatók a mai kastélyt nem látták.

A műegyüttes, ezen belül a kastély mintegy tizenkét jól lehatárolható, meghatározható építési, fejlődési fázis során nyerte mai tömegét, alakját. (A 16-ik századtól kezdődően!) A toldásokból, hozzáépítésekből adódott alaprajzi bővülés, növekedés viszonylag könnyen nyomon követhető, de ez önmagában nem elegendő. A barokk műegyüttesek lényeges jellemzője, értéke, azok térbeli megjelenése, azaz komplex habitusa. Ez esetben már nemcsak a főépítmény adottságai, jellemzői fontosak. Értéküket, esztétikai kvalitásaikat tekintve az építmények és alakított táji környezetük nívós színvonalon komponált együttese a meghatározó.

  Ez a megállapítás minden előző komplex építési fázisra is érvényes. A korábbi ’állapotok’ térbeli megjelenítésére, illetve ami a lényeg, az esetlegesen hiányos vagy hibás feltételezések felfedésére, két lehetőség kínálkozott. Az egyik a perspektivikus rajz, a másik a makett. A makett mellett döntöttem, mert lehetőséget biztosít a minden irányból való ellenőrzésre. A rajz ezt nem teszi lehetővé. (A mai computertechnikával már nem gond a térbeli megjelenítés.)

Hosszú hónapokon át, fából készítettem a műegyüttes minden fontosabb, a főépületnek pedig minden az okiratok, a helyszíni leletek alapján elképzelhető, léptékhelyes változatát. A makett-készítéskor az eredeti építésmódnak megfelelően jártam el, azaz nem ’bontottam’. Jobban mondva úgy, hogy a tetőszerkezetektől eltekintve, (ebbe beleértendő a hosszkupola is!) a meglévőhöz csak hozzátenni szabadjon, de abból ’bontani’ nem. Ez a munka nagyon hasznosnak bizonyult, mert sok esetben kitűnt, hogy az ’elképzelt’ variáns valamelyik részlete nem ’illeszkedett’. Ilyenkor a helyszínt kellett továbbvallatni, esetleg a koncepciót helyesbíteni. A módszer azért is célravezető volt, annak ellenére vagy éppen azért, mert egy-egy részletet – különösen a tetőformákat – háromszor-négyszer is meg kellett faragnom, hogy minden értelemben funkcionálisak legyenek és a következő fázisnak, úgy szolgálhassanak alapjául, kiindulási lehetőségéül, hogy annak elkészítéséhez ne kelljen költséges elemeket ’bontani’ ⁶⁵.

A tetőtéren belüli kéménypillérek két, illetve három építési fázis nyomait viselik. Ezek a nyomok a korábbi tetőformák egyértelmű meghatározásához nem elegendőek, de a héjazatok lejtésszögeinek megállapításához jók.

Makett-készítés közben gyakran eszembe jutott, hogy Miklós herceg általában nem csak rajzolt tervet, hanem makettet kért minden mestertől, művésztől, akinek valamilyen megbízást adott. A makettek egy részét a kastély nyugati (földszintes) szárnyának helyiségeiben őrizték.

Az épület-feltárás során – kertépítész végzettségű feleségemmel – több száz fényképfelvételt készítettünk a leletek dokumentálására. (A filmeket ő hívta elő, a nagyításokat ő készítette.) A feltárt felületek többségét rövid időn belül helyre kellett állítani. A fényképek gyakran kis felületre vonatkozó képmezejének lokalizálására a makett-fényképek – remélem – hasznosak lesznek.

A barokk műegyütteseknek a díszkert, a park az épületekkel azonos értékű alkotóeleme. A park az eltérő funkciók alapján jól elhatárolt (elkerített) részegységeit tekintve az 1770-es években már a végleges állapotnak volt megfelelő. Hiányzott azonban még sok lényeges részletelem, ’berendezés’; azok a vízművek, szökőkutak, kaszkádok, az eremitage, a templomok egy része, amelyek akkor létesültek, amikor a fő és melléképületek a végleges állapotnak megfelelően mind elkészültek. Ettől az időtől kezdve maradt építőanyag, fuvar, pénz, mesterember-kapacitás a park igen költséges díszítő elemeinek megvalósításához ⁶⁶.

  A Babilon-kupolás kastélyábrázolás idején - funkcióit tekintve - a park már a Beschreibung helyszínrajzának megfelelően hét egymástól jól elkülöníthető egységből állt.

A hercegi, hercegnői lakosztály – illetve a vendégszárnyak – melletti kamarakertek (Vertiefungen) voltak a legigényesebben alakítottak. Ezekbe, a környezetüktől elhatárolt, úgyszólván izolált kertekbe a herceg, a hercegnő, továbbá a földszinti apartman főúri lakója – a háló-, a lakószobákból – közvetlenül beléphetett ⁶⁷.

A kamarakertektől jobbra-balra, ill. észak felé létesített (a második egységet képző) ’zöld felületek’ nagyon heterogén részfunkciókat szolgáltak és nem volt hangsúlyos esztétikai szerepük. Ilyenek a termesztési célú növénytelepítések (hajtatóház, melegágyak, konyha-, gyümölcskert stb.) továbbá az utak, a melléképületek (istálló, vendégfogadó, muzsikaház, az uradalmi tisztviselők, művészek, magas rangú vendégek házai stb.) melletti fásítások, fasorok, allék. Említésre méltó, hogy egy korabeli helyszínrajz szerint a testőrházak közvetlen közelében szántóföldek, legelők ábrázoltak ⁶⁸. (A rangosabb művészeknek, így a művészház két szobájában lakó Haydn-nek – egy ideig – saját kertje volt. Talán itt is érdemes megjegyezni, hogy Jacoby a családjával a kastélytól viszonylag messzire Küllőn /Gierm, Girm/, egy ötszobás, melléképületekkel ellátott, tágas kertű nemesi kúriában lakott ⁶⁹.)

A harmadik és a kamarakertek mellett legigényesebben alakított egység a parterre (’díszkert’) volt. Az eltérő ábrázolások szerint három, ill. öt medencével, szökőkúttal, igen sok szoborral, fából, kőből készült padokkal, télen az orangériába, teleltetőbe hordható edényes narancs, citrom, ananász és egyéb díszfával. A parterre-n – sok a barokkori kertek történetével foglalkozó szakember véleményétől eltérően – virágágyások voltak, tavasszal, hagymás növényekkel. (Van olyan közlemény, amely szerint a virágágyások növényeit havonta cserélték ⁷⁰.) Nyírt buxussövénnyel keretezett és színes kaviccsal, üveggolyóval szórt felület is bőven volt. A parterre félköríves – az 1784-85-ben épített kaszkádokkal (mesterséges vízesések) ékesített – térrel zárult. Ezek a kaszkádok rendkívül nagy anyagráfordítással, igen jelentős pénzösszegek árán jöttek létre. A parkban több óriási méretű vízemelőmű – az ezekhez tartozó hatalmas rézlemezes víztározó – épült. A tározó medencéket körben járó lovak töltötték fel járgányokkal, vízemelő kerekekkel, -szerkezetekkel ⁷¹.

A parterre, ill. a folytatását képező ’erdőpark’ (Lustgarten) a hetvenes évek végétől kezdődően Pölt Mátyás főkertész ’úr’ (az úr megszólítás szinte csak neki dukált, nagyon ritkán Haydn-nak is!) hatáskörébe tartozott. A fenntartási költség előre meghatározott évi összege 2800 arany (Gulden) volt. A valóságban Pölt ezt az összeget Miklós herceg utólagos engedélyével, minden évben 1500-2000 Guldennel túllépte. Ha a zsellérek és más robotosok ingyen munkáját is számításba vesszük, nem csodálható, hogy ma egy ilyen méretű parterre fenntartása az anyagiakat tekintve szinte lehetetlen.

A parterre-hez tartozott, ha közvetve is a télikert, ill. az orangéria. (Mindkettő ma is áll, utóbbi a marionett színházzal együtt.) A télikert (a kastély keleti oldalszárnyához merőlegesen kapcsoltan) rendkívülien igényesen volt berendezve. Az évente Hollandiából tömegével hozatott virághagymák (a szállító cégek neve, a fajták, az árak, vámok stb. az okmányokban szerepelnek) ’meghajtatásával’ teremtett díszértéken túlmenően, a ’csatornákkal’ egységbe kapcsolt vízmedencék, szökőkutak, kaszkádok nagy felületen kiképzett együttese teremtette a varázslatos kora tavaszi hangulatot ⁷².

Az orangériában, a hajtató házakban minden gyümölcsöt megtermesztettek a korai epertől a szőlőn, őszibarackon, narancson át az ananászig; a hercegi asztal bőségének biztosítására ⁷³.

A téglalap alaprajzú erdőpark déli végén egy félköríves ’apszissal’ zárult. Ezt a parkrészletet vizuálisan – jobbról-balról, egymással párhuzamosan, tehát a sugárirányú vuektől eltérő módon – egy kettős fasorú allé határolta. Persze kerítés is. Az apszis-fasorok, a falazott, szobordíszes kapuoszlopok maradványai ma is élnek, állnak ⁷⁴.

Az erdőparkon (Lustwald) túl – tovább délre – terült el hatodik részegységként a vadaskert őzekkel, szarvasokkal (Tändl-, Thendel-, Dändel-garten). Itt állt a kőfaragványokkal ékes vadászház és a vadász lakóháza. A fácánkertet is magában foglaló vadaskert, jobbról, balról ölelte az erdőparkot.

A hetedik részegységet a Lés-erdő végén, annak keleti oldalán a ’disznós-kert’ képezte. Szabálytalan nyolcszög alakú volt (egy ábrázoláson hatszögű), a központi tisztásról az oldalaknak megfelelő számú, azok felé futó nyiladékokkal. Ezek közül az egyik a park baloldali fővue-jének volt a folytatása és messzefutóan meghosszabbítva a göbösi ménessel zárult.

Az erdőparkra visszatérve érdemes megjegyezni, hogy Miklós herceg élete utolsó tíz évében ezzel foglalkozott legtöbbet. Ebben álltak a kerti építmények, a Diana-, a Vénusz-, a Nap-, a Fortunatemplom és a Bagatellnek nevezett, talán legfontosabb kerti épület, (amely nem azonos az 1779-ben leégett kínai tea- vagy táncházzal). A Bagatell az ún. Owal Platzon állt, és jóval Mária Terézia látogatása után (1783-ban) épült. (A közelmúltban az eredeti vélt helyén – egy hozzá hasonló – ’Bagatell’-t építettek vendéglőként.) A Márkus térnek (kezdetben vadföld) az ünnepségek idején volt jelentős szerepe. A nagy ’Festinek’ rendezvények, táncok, tűzijátékok, kivilágítások itt bonyolódtak. A nyolcvanas években az Owal Platzon igen igényesen kiképzett vízmedence-, vízesés-, szökőkútrendszert építettek egy különálló, nagyméretű vízművel. Ez az együttes a Beschreibung metszetein nem szerepel; annak megjelenése után létesült ⁷⁵.

Az erdőparkban sajátos jelentősége volt az Eremitage-nak, különösen azért, mert részint tájképi jellegű volt. A róla maradt leírások ’naturális’ szobrokról (így Miklós hasonmásáról) és más, nem barokkos díszítő elemekről tanúskodnak.

A parkot egy ’kétszobás’ igen nagyméretű, négy-hat lóval vontatott kocsival lehetett körbejárni. Ebben a ’kegyben’ csak igen nagyra becsült vendégek részesültek. A monbijou-i kiskastély és park látogatása is kedvelt szórakozás volt, oda többnyire lóháton, hintón mentek.

(A park leírása a Beschreibungban, illetve az annak felhasználásával készült ismertetésekben az itt közöltnél részletezőbb. Az eredeti szövegeket a CD lemez tartalmazza.)

Váratlan és az érintett uradalmak építőipari kapacitásának a végsőkig való feszítését az új operaház megépítése jelentette. Az eredeti 1779 telén leégett. Miklós herceg utasítása szerint az újnak építését azonnal meg kellett kezdeni. A tervét Stöger mérnök, udvari kőművesmester és Haunoldt udvari asztalosmester párhuzamosan készítette el szinte hetek alatt. (Ez az új építmény Közép-Európa operaházainak egyik legnagyobbja és egyben legkorszerűbbje volt. Tömege a ’kastély-mag’-nak felelt meg.) A két tervező között ’per’ indult a ’szerzői jog’ meghatározásáért. Az erre vonatkozó okmányok nagyon tanulságosak. Az is, hogy Voit Pálnak az l970-ben kiadott könyve szerint – a Horányi Mátyás által már l959-ben közölt okiratokat figyelmen kívül hagyva – az operaházat Hefele tervezte! ⁷⁶

  Az új operaházat nem a régi helyén építették, mert romjainak eltakarítása egyrészt nagy időveszteséget jelentett volna, másrészt az új – a korábbiakban már említettek szerint – jóval nagyobb volt a réginél, és ezért annak helyén nem fért volna el. (Az operaházat a CD lemezen közölt írások részletesen ismertetik ⁷⁷.)

Miklós herceg, ill. Jacoby a hetvenes évektől kezdődően sokat foglalkozott a Monbijou-i és az Eszterháza-i vue-rendszer egybeszervezésével. Utasítások születtek erdei nyiladékok irtására, fasorok, allék telepítésére. Ezeket gyakran az alattvalók, ill. a középnemesek földtulajdonán át tűzték ki, telepítették el. Mivel a fákat az eredeti földtulajdonosok gyakran kivágták, az ’ügyekről’ sok írásos feljegyzés maradt, és ezért viszonylag könnyű megállapítani mikor melyik vue, allé létesült. Az egybekapcsolt, egységgé szervezett vue-rendszer – a világon feltehetően egyedülálló barokk táj – megvalósult, mert az 1784-es Josephinische Aufnahme térképein nagyon meggyőzően szerepel. (Az operaház is az új helyén ⁷⁸.)

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy valójában ki volt a műegyüttes tervezője. Feltehető, hogy Miklós herceg nem tűrte volna, hogy a "Beschreibung" kastélyalaprajzát ábrázoló metszetre rákerüljön a “del. et aedif. Jacoby” felírás, ha ezzel nem értett volna egyet. Kétségtelenül hiányzik az ’invenit’ megjelölés, de ennek feltüntetése egyrészt nem volt általánosan szokásos, másrészt ’Fényes’ Miklós biztosan nem tűrte volna, mert az ’inveniálás’ az ő privilégiuma volt. (Talán itt is érdemes megjegyezni, hogy Hefele Specificationján sem az ’aedif’, sem az ’invenit’ nem szerepel, de úgy tűnik Voit Pál nem mindig ragaszkodott hozzá.)

Nagyon valószínű, hogy a kastély utolsó, közel húszéves vajúdása idején sok forrásból eredtek fejlesztési ötletek. Ezek közül többnek feltehetően a herceg volt a kezdeményezője, de az elképzelések színvonalas megvalósításához olyan udvari építészre volt szükség, aki az előzmények jó ismerőjeként alkalmas volt a mű igényes, nívós továbbkomponálására.

Jacoby az általa megvalósított műegyüttes elkészülte után annak képét egy ezüst-szelencébe véste és azt a hercegnek ajándékozta. A szelencéért köszönetet mondó levél a "Lieber Jacoby" megszólítással kezdődik. A több száz Miklós herceg által szignált utasítás, elfogadás között ebben az egyben található a "Lieber" – abban a korban többnyire közeli barátokat illető – megszólítás. A herceg köszönetet mond a nagyon szép meglepetésért és hozzájárul ahhoz, hogy Jacoby másoknak is ajándékozhasson hasonlókat. Elképzelhető, hogy a jövőben még előkerül egy ilyen szelence, igazolva, hogy Miklós herceg – ilyen közvetett módon is – elismerte Jacoby zsenialitását.

Haydn naponta jelent meg libériában ura színe előtt, hogy annak elképzeléseit, kívánságait megismerve megkomponálja műveit. Az irodalmi adatok szerint eddig azonban még senki sem állt elő olyan ötlettel, miszerint ezért Fényes Miklós lett volna egyik-másik Haydn mű szerzője, noha ő maga – a Nemzeti Múzeumban ma is őrzött baritonján – állítólag tehetségesen zenélt. Azt viszont állították, hogy a kastély az ő alkotása ⁷⁹. Amennyiben ez így lenne, akkor a szelencén valószínűleg ez állna: ’Invenit F. N. E.’

Fényes Miklós nyilván jól tudta, hogy örökösei, így fia, de különösen unokája nem rokokópártiak. Azt is tudhatta, hogy unokája a tájképi park híve és ilyennek a létesítésére táji adottságait tekintve Kismarton alkalmasabb Eszterházánál. Eszterházában ő lelte örömét, de nem csupán a rokokó műegyüttesben, hanem főként a benne tárgyiasult, manifesztálódott életművében ⁸⁰.

Eszterháza ’értelmezésekor’ nem szabad a kastélyt önmagában értékelnünk. A központi épület a műegyüttesnek igen lényeges, de – építészeti kvalitásait tekintve – a barokk tájegyüttes sajátos minőségének önmagában nem meghatározó eleme.

A barokk táj-alkotásoknak feszültséget, mozgáskényszert kell kelteniük. A természeti és építészeti elemekből alakított terek szubordinálóan komponált együttesének dinamikus, érzékelhető egyensúlyt teremtve lenyűgözőnek kell lennie, hogy reprezentatív, monumentális hatásúvá váljék. A feszültség feltétele az ellentét, a mozgásérzeté a fény-árnyék-ritmus sodró, a homorú alakzatokat képző épület-, nyírott növénytömegek vonzó hatása. Belső feszültséget éreztető egyensúly akkor jön létre, ha az ilyen adottságokat mutató mű az adott stádiumában zárt, befejezett, ugyanakkor érezhetően fejleszthető. Eszterházán a részegységek, a választékosan motivált, kecses rajzolatú parterre díszek és a természetellenesre nyírott merev fasorok közötti, továbbá a művi elemek uralta kemény építészeti és a ligetes táji terek közötti ellentétek az összkompozícióban fegyelmet szuggeráló egységgé komponáltak. A vérbeli barokk műegyüttes nyugtalanít, ugyanakkor fegyelmez. A nyugtalanítás, fegyelmezés ellentétpár mellett a taszítás-vonzásé is mozgáskényszert kelt. A domború, ellenünk irányuló alakzatok taszítanak, a tárt karra emlékeztető homorúak vonzanak. A kastélynak az összhomlokzatból előugró központi magja konvex, ezért taszít. A taszító-hatás csökkentését (egyben az ellentétpárok növelését) az erdőpark felől nézve a parterre oldalain szimmetrikusan álló melléképületekkel képzett konkáv téralakzat eredményezte.

Eszterháza barokk műegyüttes-kompozíciója szüntelen mozgásra késztetett, kényszerített. A mozgás pályái tudatosan tervezettek, előre meghatározottak voltak. Az organikus mű sajátos dinamizmusa nemcsak szemlélője, látogatója mozgási irányait, hanem önnön fejlődésmenetét is meghatározza. A dimenziók nőhetnek, az együttes elemei bővülhetnek, de ahogyan a múlt meghatározza a mindenkori jelent, úgy ez – az érző, az igényes alkotó munkája nyomán – a gazdagabb jövőt.

Jacoby akkor kérte végleges nyugdíjaztatását, úgy tűnik, akkor határozta el, hogy Pozsonyba költözik, amikor látta, hogy a műegyüttes egyik lényeges követelményét a térben érvényesülő szimmetriát – az újabb épületek elhelyezésekor – a herceg semmibe veszi, illetve tűri, hogy semmibe vegyék ⁸¹. Nyilván annak sem örült, hogy az általa tervezett és a műegyüttes észak-déli tengelyének hangsúlyozására szánt sarródi templomot a herceg – Rahier jószágkormányzó következetes közbenjárását is figyelmen kívül hagyva – nem volt hajlandó megépíttetni ⁸². Úgy tűnik, hogy pompakedvelő Miklós szinte mániákus reprezentációs igényei olyan létesítményekre korlátozódtak, amelyek valamilyen személyes kívánalmát közvetlenül szolgálták. A sarródi templomra nem volt szüksége, az pedig nem túlzottan érdekelte, hogy a meglévő roskatag, ázott falazatú kápolna mise közben a jobbágyaira dől-e, de az sem nagyon, hogy a műegyüttes tengelye északon hangsúlyos elemmel zárul-e vagy sem. Az azonban igen, hogy a kedvteléseit szolgáló építmények, létesítmények ’közel’ legyenek egymáshoz ⁸³.

Amikor Jacoby kénytelen volt tudomásul venni, hogy ura a sokszorosát költi az olyan létesítményekre, amelyeknek az összkompozícióban nincs jelentősége, mint az azt szolgálókra; nem vállalta a ’rontásért’ a felelősséget. Talán nem tévedés azt állítani, hogy Jacoby ’visszavonulása’ – véleménynyilvánításának e sajátos módja – alkotói kvalitásainak megítélésekor elhanyagolhatatlan kritérium. Jacobyt csupán kastélyépítőként nem könnyű, nem szabad megítélni. Építész volt e fogalom tágabb értelmében, olyan alkotó, aki régióra kiterjedő művének elemeit a tájépítészet diszciplínái szellemében komponálta. Amikor Miklós hercegtől – alkalmazottként – elfogadta a négyszáz rénes aranyat ajándékként, egy életre elkötelezte magát ⁸⁴. Valószínűsíthető hogy még Pál Antal idején – a Haydn-nal kötötthöz hasonló – olyan szerződést kellett aláírnia ⁸⁵, amelynek értelmében csak az Esterházyk birtokain alkothatott. (Hefele is hasonló szerződést írt alá Batthyány prímással 1777-ben, de úgy tűnik ő, élhetett a szerződés-bontás jogával.)

Haydn csak ura halála után vállalhatott jelentős ’külső’ megbízást, mehetett külföldre. Amennyiben Haydn-t csak azon művei alapján itélnénk meg, amelyeket az Esterházyak szolgálatában (Kismartonban, Eszterházán) alkotott, oeuvre-je ’csökött’-nek tűnhetne. Jacoby korábban halt meg mint Miklós herceg, ezért nem volt módja arra, hogy Haydnhoz hasonlóan Eszterházán kívül is alkosson.

Jacobyt – a már leírtak alapján ismételten hangsúlyozva – nem szabad csupán kastélyépítőként értékelnünk; több volt annál. A világ egyik legértékesebb barokk kastély-táj műegyüttese jött létre tizennyolc éven át végzett áldozatos munkája eredményeképpen. És mellékesen egy sok hibával terhes kastély. Egy ámulatba ejtő, varázslatként ható tákolmány ⁸⁶.

Annak érzékeltetésére, hogy Miklós hercegnek mi volt a véleménye a ’tervezőkről’ álljon itt annak a levelének egy részlete, amelyet bátyja özvegyének írt, aki Kisslakon (Dél-dunántúl) építtetni szándékozott.

"die Verwittibte Frau Fürstin möchte mir geruhen den Riss und Überschlag über die zu Kisslak zu erbauen wollende Kirch, Pfarrhof und Schulhaus daselbst verfertigen lassen und im geringsten nicht bekümmert seyn, als wären um Haus keine Bauverständige Leuthe anzutreffen, welche vermög einzuschickenden Riss arbeiten könnten. Es ist ja die Stadt Fünfkirchen, von dannen nicht weit entlegen allwo sich verständige Maurer und Zimmer Meister befinden. Anbey lasse Ich ja auch selbsten alle meine Gebäuer durch dortigen Meistern verrichten die eben so gut arbeiten, als die herobigen........ indeme ich in Kaposvár selbsten mein Schloss bauen lasse.

Esterház den 25-ten Jun. 1779. Nikolaus Fürst Esterházy"

 
Ez a levél meglehetősen egyértelmű a tekintetben, hogy Miklós herceg meg volt arról győződve, miszerint a pécsi mesterek voltak olyan tehetségesek, mint az övéi, utóbbiak helyett pedig nyilván nem adott feleslegesen megbízásokat bécsieknek. Ezt a véleményét, meggyőződését még levele megírásának évében tanúsította, amikor az Európában legnagyobbnak szánt főúri operaház megtervezésével udvari kőműves-, illetve asztalosmesterét bízta meg, akik heteken belül – külön-külön – képesek voltak ilyen rendkívüli feladat megoldására ⁸⁷. Guba Pálnak ⁸⁸, a helyi kőműves mesternek pedig nem kellett egy év a felépítéséhez. Nem valószínű, hogy a herceg korábban, a kastély kiegészítések, fejlesztések idején, a fentiekben idézett elveivel ellentétesen járt volna el. Feltehető az is, hogy a két udvari mester volt ’főnöke’, Jacoby, értett annyit a szakmájához, mint a – Voit Pál véleménye szerint Hefele kvalitású – beosztottjai ⁸⁹. (Udvari építészének Jacobynak /nyugdíjas korában is/ nem juttatott volna a fukar herceg anyagiakban többet, mint amennyiért Hefele Batthyány bíboros megbízása alapján vállalta annak ’udvarában’ az építész munkakört, ha nem lett volna vele megelégedve.)

Pompakedvelő Miklós herceg 1790-ben halt meg. Fia még Eszterházán ünnepelte a majorátus urává való beiktatását, de tartósan nem élt ott. Feloszlatta a zenekart, elküldte a színészeket, énekeseket. A copf-barokk ideje az ugyancsak 1790-ben meghalt II. Józseffel végkép elmúlt. Kismartonban a barokk kert helyén ánglus-tájképi létesült ⁹⁰.

Napóleon nevével jelzetten Európában viharos korszak kezdődött. Eszterháza pedig újra Csipkerózsika álomba szenderült. Ez az álom most nagyon hosszú és a műegyüttesre nézve szinte végzetes volt ⁹¹. Az Esterházy család több mint száz éves szünet után költözött vissza századunk elején a régi kastélyba. A melléképületek jelentős része, így az operaház, a park minden építménye összedőlt, megszűnt. Az építőanyagot feltehetően azoknak a jobbágyoknak a közelben élő utódai hordták el, akiknek ősei odaszállították.

A ’vissza-költözésnek’ talán az volt az egyik oka, hogy a lakatlan kastélyt úgy lehetett a korszerű igényeknek megfelelően vezetékes hideg-meleg vízzel, központi fűtés-berendezéssel ellátni, hogy a családnak az ezzel járó kellemetlenségeket nem kellett a helyszínen elviselnie. (A kastélykorszerűsítés műszaki tervei 1906-ban készültek.) A parterre-t, a park régi díszeit, a szökőkutakat, szoborallékat, az erdőparki ’templomokat’ nem építették újjá ⁹². Egyrészt nem volt rá igény, másrészt már nem voltak zsellérek, akik a fenntartás jelentős hányadát kötelezettségként végezték volna.

A barokk tájegyüttes (Monbijou) nyiladékai, alléi az erdőművelési helyszínrajzok némelyikén még ma is léteznek, de nem sokan lehetnek, akik tudják miért olyan furcsán ferdék ⁹³. A régi díszes parterre helyén ezüstfenyőkkel, bukszussövényekkel- és taxusbokrokkal tarkított nagy fűfelület létesült. A kastélytól Széplak felé esően igényes tájképi-gyűjteményes kertet telepítettek ⁹⁴. 

A második világháború végén nem Csipkerózsika, hanem rémálom volt Eszterháza sorsa. A kastélyba szovjet hadikórház települt. A fűtéshez – többek között – a tetőszerkezet átmenetileg feleslegesnek minősített faanyagát használták. A meggyengült szerkezet nem bírta a következő telek hó-nyomását, a tetőzet egy része beszakadt ⁹⁵. A beázás egyik következményeként a könnyező-gomba rohamosan ellepte a több mint 200 éves fafödémeket. A kastély pusztulásra volt ítélve. A második világháború után folytatták a már az előző században megkezdett fairtást a volt erdőpark, a vadaskert jelentős részén, hogy termesztő felületeket nyerjenek, többek között erdei csemetekert létesítéséhez ⁹⁶.

A hercegi család egyik régi alkalmazottja, a nemzetközileg ismert növénynemesítő Porpáczy Aladár akadémikus ⁹⁷ kertészeti kutatóintézetet szervezett a kastélyban illetve az azt környező termőföldeken az FM támogatásával. Rövid időn belül kertészeti középiskola is alakult. Az előző a kastély keleti, az utóbbi a nyugati szárnyában. Porpáczy Aladár kezdeményezésére a minisztérium – miután hatáskörébe tartozónak tekintette a kastélyt – pénzügyminisztériumi támogatással jelentős összegeket áldozott a renoválásra. A könnyező gombával erősen fertőzött fafödémeket úgy kellett vasbeton szerkezetekkel ’kiváltani’, hogy – példaként – a díszterem mennyezeti freskója sértetlen maradjon. A helyreállított ’kastély-magban’ Múzeum alakult ⁹⁸.

A kastély ’kezelője’ a közelmúltig a Soproni Egyetem volt. Jelenleg a Műemlékek Állami Gondnoksága a kastély ’gazdája’ ⁹⁹. Számtalan terv, elképzelés született jövőbeni hasznosításának, fenntartásának netalán teljes felújításának, fejlesztésének mikéntjére. Remélem, hogy a tervek nemcsupán ’vágyálmok’, hiszem, hogy az ország, Közép Európa – nézetem szerint – legértékesebb barokk-rokokó műegyüttese helyreállítottan a jövő Európájának egyik jelentős műemlékeként – netalán világörökségként – fog hasznosulni, értékesülni, a közhasznot szolgálva.