KIEGÉSZÍTÉSEK, UTALÁSOK (ad01 – ad32)

Hosszú időn át tépelődtem azon, hogy mi módon írjam, fogalmazzam meg Eszterháza – részint – megfejtett ‘titkainak’ ismertetését. Két egymástól alapvetően eltérő megoldás, módszer kínálkozott. Az elvetett valahogy így kezdődött volna: "Dunántúl egyik leggazdagabb családja, a Kanizsaiak a tizenhatodik század elején a süttöri Lés-erdőt sajátos nyiladékrendszerű vadaskertté alakíttatták, úgy, hogy az akkor még újszerű lőfegyveres vadászatra váljon alkalmassá. Az erdő északi szélén, közel a Fertő-tóhoz a vadászatot, halászatot szolgáló épületet emeltek. Miután a Kanizsai birtokok örököse (a ’fiusított’) Orsolya, Nádasdy Tamás felesége lett, a dunántúli birtokviszonyok jentősen megváltoztak. A Nádasdyak az Orsolya hozományaként kapott – eredetileg reneszánsz – épületet átépíttették, bővítették, majd barokká alakították. Amikor Nádasdy Ferencet 1671-ben lefejezték, Esterházy Pál nádor megszerezte kivégzett sógora birtokainak jelentős részét, többek között a süttörit. Zálogba adta. Ötven évvel később fia József gróf, majd herceg a romos kastélyt A. E. Martinellivel rendbe hozatta, kiegészíttette. József a munkák befejezése előtt meghalt. A süttöri birtokot másodszülött fiára, Miklósra örökítette, aki bátyja 1762-es halála után hercegként létre-hozattatta a világ talán legsajátosabb rokokó-barokk műegyüttesét".

Írásom olvasói – eltúlzott egyszerűsítéssel – kétfélék. Többnyire olyanok, akik nem foglalkoztak behatóan Eszterháza történetével és olyanok, akik maguk is több cikket, tanulmányt írtak a kastélyról. Ha az előzőkhöz tartoznék feltehetően száraznak, unalmasnak tartanám a fenti közlésmódot; az utóbbiak többségének egyikeként pedig valószínűleg azt mondanám, hogy ezeknek az ’ex-katedra’ jellegű kijelentéseknek a többsége légből kapott.

A fenti (első bekezdésben) idézőjelben közöltek mai ismereteim – illetve a vonatkozó okmányok – szerint azonban hitelesek. Amikor Eszterháza alakulástörténetével foglalkozni kezdtem, ezekről a tényekről fogalmam sem volt. Úgy vélem, hogy a műegyüttes fejlődéstörténete (remélem helyes) felismerésének leírása nemcsak érdekesebb, hanem hasznosabb is, mint ’Eszterháza’ évszázados alakulásmenetének kronologikus sorokba rendezése. (Természetesen erre is szükség van, de más megfontolások, indokok alapján.)

Az Eszterháza történetét ismertetető írásomban 99 (index-számmal jelölt) ’utalás’ van. Ezeknek az utalásoknak a többsége olyan kiegészítésekre mutat, amelyek az alapszöveg állításait, megállapításait részletezik, illetve a CD lemezen közölt 99 közleményben, könyv(részlet)ben, a 999 OL okmánymásolatban, az épületfeltárás során, a ma meglévő épületekről, a park maradványairól, a makettekről, az OL-ben és más helyeken őrzött eredeti írásosos, grafikus okmányokról, festményekről készített fényképeken szerepelnek.

A ’kiegészítések’ használatát azért tartottam előnyösnek, mert amennyiben a bennük közölteket az ’alapanyagba’ sűrítem, gyömöszölöm, akkor az így terjedelmessé vált konglomerátum elolvasására, a csak a lényegre kíváncsiak nem vállalkoznának.

Van azonban egy ’sub rosa’ reményem is az utalásokkal. Kollokviumokra, szigorlatokra készülve, a jegyzetek, tankönyvek első átfutása után a zárójelben, a lábjegyzetben, az utalásokban levő szövegekre vadásztam. Nos hiszem, esetem nem egyedülálló. Remélem, hogy a kíváncsiság kis ördöge az egyébként ’sietős’ érdeklődők jó részét a kiegészítések elolvasására készteti.

1994. ősz elején a szombathelyi Képtárban megnéztem a Hefele Menyhért emlékkiállítást. A kiállítás szervezői, rendezői szinte minden szempontból dicséretes munkát végeztek.

Mindent összegyűjtöttek és hatásos elrendezésben bemutattak, ami Hefele építészeti, művészeti zsenialitásának, szakterületi képességeinek, jártasságának demonstrálását szolgálhatja. Nem véletlenül írtam azonban, hogy a kiállítás ’szinte’ minden szempontból volt dicséretes. Eszterháza is szerepelt, mégpedig meglehetősen sok grafikus dokumentummal. A kiállítás igen nívós kiadványa több olyan tanulmányt tartalmaz ^{b84 b85}, amelyek a katalógus ismertető szövegei ^b86 mellett – Voit Pál megállapításaira hivatkozva ^{b45 b75 b79} – azt állítják, miszerint Eszterháza Hefele műve. Ezek az állítások súlyos következményű tévedések, némi malíciával, megtévesztések. Úgy látszik senki sem vette magának a fáradtságot az eredeti levéltári okmányok, szinte sziszifuszi munkával járó rendszerezéséhez, értelmezéséhez; de annak ellenőrzéséhez sem, hogy egy bizonyos Hefele elismervény ^{b46 a292} valójában mire vonatkozik. A ’Hefele lavina’ előkészítője a volt hercegi levéltáros ^b46. Balogh András Hárich szóbeli közlése alapján azt írta, hogy a kastély főhomlokzatát – Hefele tervei szerint – még 1765-ben megépítették ^{b49 b50 b66}. A mindent elfedő lavinát azonban Voit Pál indította ^{b75 b79}.

A CD lemezen közölt kilencvenkilenc közlemény közül kevés van olyan – beleértve a sajátjaimat ^{b69 b71 b72 b73} – amelyben ne lenne valamilyen tévedés, alaptalan állítás. Téves ’kinyilatkoztatás’ (alapvető!) mintegy tíz szerzőtől származik. A többiek ezeket kritikátlanul átvették és gyakran ’tettek rá még egy-egy lapáttal’.

Dr. Valkó Arisztid a második világháború előtt, alatt (tudtommal) szolgabíró, (főszolgabíró?) volt. Ezzel a múlttal és jó némettudásával (bámulatos türelmével) sorsa arra predesztinálta, hogy levéltári kutató legyen. Nem tudhatom mi sodorta az Esterházy anyaghoz, de elképzelhető, hogy solymári lakósként már gyermek korában elsajátította azt a német idiómát, amely a több mint kétszáz évvel ezelőtt lúdtollal, gótikus betűkkel írt okmányok szövegének megfejtésekor hasznára vált.

Az eredeti okmányok gyakran több oldalasok voltak és mivel Valkó ’szabvány’ (féloldalas) cédulákon közölte megfejtéseit, megtörtént, hogy az eredeti okmány szövege csak húsz vagy annál is több cédulára fért. A cédulák felső részét (néha akár negyedét) a levéltári jelzetek foglalták. (Húsz – azonos okmányhoz tartozó – cédulán hússzor ugyanaz.) A következő részen a cédula alsó felén levő német szöveg magyar nyelvű összefoglalója szerepelt. Mintaként mellékelek egy ’kettős’ lapmásolatot, többek között annak igazolására, hogy Valkó adott esetben mennyire önkényesen értelmezte az eredeti szöveget ^a670kép. (A CD lemezen közölt – zömmel német nyelvű – Valkó által részekre ’tördelt’ okmányok folyamatos szöveggé szerkesztése, ellenőrzése ugyancsak időigényes munka volt.)

Valkó különböző intézmények megbízása alapján ’gyűjtött’, így az Ormos professzor vezette tanszékünknek is. Az időnként leadott cédulák szövegeinek értelmezése gyakran vitákhoz vezetett. Az egyik leghevesebb akkor kerekedett, amikor Balogh András Valkó Arisztidtől annak megerősítését várta (követelte) miszerint egy 1760-ban kelt okmányban szereplő ’szórakozó-házakkal’ bővített, íves lugasredszer valójában a központi kastélymagot az oldalépületekkel összekötő két nagyméretű építményt jelenti. Mit tehetett Valkó, aki a cédulákért kapott éhbérből tartotta el családját; bizonytalan választ adott. Rövid időn belül megjelent egy közlemény, mely szerint a cour d'honneur felől nézve íves összekötő épületek – okmánnyal igazolhatóan – 1760-ban épültek ^b59.
 
 

Az Eszterházával foglalkozó közlemények keresése során több olyan kiadványt találtam, amelyeknek csak néhány oldala foglalkozott a műegyüttessel. Az ilyen munkák teljes terjedelmű (CD lemezes) közlésétől eltekintettem. Az anyagok jelentős részét szkenneléssel vittem a gép memóriájába. A szkennerek (sajnos) gyakran hibásan ’olvasnak’. Különösen akkor, ha betűk vagy betűcsoportok képileg hasonlítanak egymásra. Többször elolvastam, javítottam egyrészt a szkennelt, másrészt a különböző intézmények gépírónői által lágylemezre – szívességből – írt anyagokat. (Köszönetet mondok a szarvasi főiskola titkárnőinek értékes munkájukért). A magam gépelte részeket is igyekeztem javítani, de tudom, hogy mindezek ellenére maradtak a szövegekben íráshibák. Elnézést kérek azoktól, akiknél az elírások értelemzavaró gondot okoznak.

Eszterházával, a cikkírásra való felkérés idején – a felmérési munkáktól, kerttervezési vázlatoktól eltekintve – nem foglalkoztam behatóbban. Martonvásár parkjának rekonstrukciójával, illetve az ehhez szükséges történeti háttér-anyagok keresésével voltam elfoglalva. Gerő László ezt nem tudta, ezért Balogh Andrástól Martonvásár, tőlem Eszterháza parkjáról kért írást. Javasoltam kollegámnak, cseréljünk témát; ’Laci bácsi’ nem fogja észrevenni, de munkatársam azt mondta, tekintsük a cserét a sors szeszélyének és ’engedelmeskedjünk’. Jó  harminc évvel ezelőtt így váltam akaratlan-akarva eszterháza-kórossá.

A Porpáczy akadémikus kezdeményezte kastélyrekonstrukció a kertre, pontosabban a kastély közvetlen környezetére, a parterre területére is vonatkozott. Ebben az időben az eredeti park területéből jelentős részeket már más célra használtak ^{c200 c201 c202} A valamikor nagyon igényesen alakított ’erdőpark’ (Lustgarten) építményei, szökőkutjai, berendezései eltűntek; faállományának jelentős részét, a mögöttes vadasparkéval együtt letarolták, az erdő helyére csemetekert került ^{c112 c113 c114}, a park keleti oldalának jókora részére Süttör telepedett ^c121. A disznóskert és a vadaspark déli hányada a petőházi cukorgyár, illetve a vasút ’hatáskörébe’ került, a park északnyugati térségében különböző létesítmények, házak épültek.

A teljes park eredeti állapotának helyreállítása ezért szóba sem jöhetett. Erre már IV. Miklós herceg sem törekedett a századelőn. A kastély közvetlen környezetét azonban megterveztette, kiviteleztette ^{c201 c132 c95}.

A húszadik század elején – a szecesszió korszakában – hazánkban talán csak a kertművészet területén nem alakult ki a szinte minden tudatos emberi tevékenység eredményeként keletkezett 'műveket' karakterizáló 'Jugendstyl'-jelleg. (A ’szőnyegágyas’ kerttervek feliratainak betűi voltak korhűk.) Az akkor részint ezüstfenyőkkel és más örökzöldekkel betelepített parterre a – fővueknek megfelelő – sugár-irányú utaktól eltekintve nem volt barokk motívum-rendszerű. Eklektikusnak azért nem nevezhető, mert egyenes vagy ívvonalzóval képzett mértani ihletésű idomai nem sorolhatók más stíluskorszakok zsánerrendjébe ⁱ⁰⁹  A fiatal korukban – elképzelhetően – dekoratív hatású ezüstfenyők hatvanévesen, heterogén habitussal, komoran sivár látványt teremtettek, ezért kivágásra ítéltettek. Az akkor még éppen elviselhető méretű taxusok maradtak, de ma – különösen a kamarakertekben – már nagyon zavaró hatásúak ^c94. Történtek kísérletek a parterre rekonstruálására, de csekély a remény arra, hogy ez valaha is sikerüljön.

A kastélytól nyugatra esően, az évszázad elején igényes, hozzáértéssel tervezett, kivitelezett tájképi kert létesült ^{c144 c146 c147} . Ezt az illetékesek igyekeznek – a lehetőségek keretein belül – elviselhetően gondozott állapotban tartani, de újabban a fenntartást egyszerűsítő beavatkozások nem egyértelműen szakszerűek.

Bajnóczy Antal "A Kert" 1907-ben megjelent számában azt írja, hogy a park felújítási tervének elkészítésére, a kivitelezési munkák irányítására Umlauft a "nagytehetségű kiváló bécsi udvari kertigazgató" kapott megbízást. "Umlauftnak méltó segítője Hulesch Károly, az Eszterházy-uradalom fiatal, tehetséges főkertésze volt". A cikk szerzője szerint a műegyüttes rekonstrukciója több éven át 400-500 embernek biztosított megélhetést. (Az idézett közleményt a korabeli tervvel Alföldy Gábor bocsátotta rendelkezésemre). A kastélynak a Kertészeti Technikum elhelyezésére szolgáló épületszárny folyosóján talált – korabeli – terv feltételezhetően Umlauft és Hulesch közös munkája ⁱ⁰¹ c145. 

Dr. Valkó Arisztid különleges adottságú kutató volt. Emberként csendes, zárkózott, türelmes; rendkívül szorgalmas, szívósan kitartó. Nem vágyott kutatótudósi babérokra, ha netalán mégis, ezt szerényen álcázta. ’Káderként’ osztályidegen; volt szolgabíróként alkalomadtán ’likvidálandó’ éhenkórász. Másutt leírtam, hogy Valkó hogyan ’szerkesztette’ céduláit, azt is, hogy ezeket szinte házalásos módszerrel igyekezett ’értékesíteni’. Az eredeti okmányokat munkatársam Németh Györgyné is ’fejtegette’. Munkája megkönnyítéséhez a különböző írnokok által eltérő módon írt betűket azonosítva ’jelkulcs-táblázatot’ szerkesztett. Sok olyan betű van – különösen a ’nagy’ betűk – amelyeket többféleképpen írtak ⁱ⁰². Attól eltekintve, hogy nem volt egységesen írt ’abc’, a hercegi udvarban helyesírás sem volt. Valahol már leírtam, hogy olvastam olyan egyoldalas okmányt, amelyen ugyanaz az írnok Haydn nevét négyféleképpen írta. Megértést kérek azoktól a levéltári kutatóktól (az előzőekben leírtakért), akik a több százéves kéziratokat olyan könnyedén olvassák, mint a valamikori írnokok az ő kortársaik szövegeit, de a maiak ’megfejtéseit’ hasznosítók többsége erre nem képes. Nos megtörtént, hogy Valkó nem hitt a szemének, rutinjának valamely szó – írott nyelvi jel – értelmezésekor, mert annak valódi jelentése nem illett az anyagait hasznosító ’tudósok’ koncepciójába. Ezért akaratlanul is a ’felhasználók’ kedvében járt és írt – példaként – Cuppel helyett Cussel-t, (kérdőjellel!). Kétségtelen, hogy a gótikus ’p’ betűt lehet némi megalkuvással ’s’-nek is olvasni ^{a319 kép}.

A tudtam szót azért tettem idézőjelbe, mert amint azt a rákövetkező – azaz az előzetes tájékozottságomra vonatkozó – fejezet végén leírtam, szinte minden rudimentális ismeretem téves volt. Itt jegyzem meg, hogy a magyar nyelvű közlemények szerzőinek többsége I. Miklós herceg neve elé a Fényes ’predikátumot’ írja, írta, feltehetően Gr. Esterházy János 1901-ben megjelent „Családtörténet” ^b27 könyvének vonatkozó megjegyzése, megállapítása alapján. A német nyelvterületen Miklós herceg a ’der Prachtliebende’, azaz a pompakedvelő előnevet kapta. Amikor ezt még nem tudtam és a ’fényest’ der ’glänzende’-re fordítottam Bécsben, ugyancsak csodálkozott a hallgatóság.

A későbbiekben, különböző témakörökkel függésben többször is szó lesz erről az ’ős’ kastélyról. Magja (a korábbiakban leírtak szerint) feltehetően már a tizenhatodik században állt (részint ma is áll). A Kanizsai család építtette, ők vághatták a lés-erdőbe a sugaras irányú nyiladékokat, a lőfegyveres vadászatot szolgálóan. Kanizsai Orsolya házassága révén a Nádasdy Tamás birtokába került épületet az új tulajdonos valószínűsíthetően bővíttette (reneszánsz stílusban), utódai – a barokk korszakban – feltehetően (legalább) kétszer átépíttették. Esterházy Pál nádor, sógorának Nádasdy Ferencnek kivégzése, 1671 után, megszerezte többek között a süttöri birtokot. Zálogba adta. Thököly Évától származott fia József, grófként váltotta vissza és adott megbízást A. E. Martinellinek ’kastélyépítésre’, aki a munka elvégzését három hónapos határidővel vállalta. Az ötven éven át használatlan – feltehetően romlott állapotú – épület kőműves munkáit úgy látszik három hónap alatt el lehetett végezni, de a vonatkozó okmányok szerinti ácsmunkák ^{a12 a13 a14 a15 a17 a20 b81} (födémek, tetőszerkezetek) rekonstruálása a Dunán szállított faanyag felhasználásával hosszabb ideig tartott. Közben meghalt József mostohabátyja Mihály herceg. Az új herceg – az egyesített hitbizomány uraként – további megbízást adott Martinellinek, az ács Mödlhammernak ^{a13 a14}, de váratlanul József is meghalt.

A süttöri birtokot másodszülött fiára az akkor még gyermek Miklósra örökítette ^{a32 a45} . Nagykorúvá válásáig a gyámtanács a kezelő.
 
 

Pál Antal herceg – az egyesített hitbizomány várományosaként – okmányokkal igazolhatóan, olyan nevelésben, képzésben részesült, amely alkalmassá tette majdani kötelezettségei színvonalas ellátására ^b56. (Aravonatkozóan, hogy öccse Miklós hasonló külföldi, leydeni nevelést kapott volna, okmány nincsen. Többen feltételezik, hogy Miklós is járt Leydenben.) Pál Antal a majorátus uraként első feladatának birtokai rentabilitásának, a gazdasági feladatok ellátására alkalmas szervezet biztosítását tekintette ^{b88 b90}. Amint az anyagi feltételek azt lehetővé tették, elrendelte az összes – korábban elhanyagolt – építmény rendbe hozását ^a162, de új építkezéseket nem engedélyezett. Feltételezhetően azért is, hogy a rekonstrukciós tevékenységet szakszerűen irányíthassa, építészeti leckéket vett ^a82.

Fiatal korában katonaként kitüntette magát és magas rendfokozatot kapott. A császárnő, birodalma egyik igen művelt főnemesét, követként fontos diplomáciai feladat ellátásával bízta meg ^b27. Itáliai tartózkodása idején nagy hozzáértéssel, szenvedélyesen gyűjtötte a régi és új zeneművek partitúráit ^b56. Kismartonba való visszatérése után sokirányú tevékenységbe kezdett. A korábban zálogból visszaváltott birtokok mellett újabbakat igyekezett jövedelmezővé tenni. Renováltatta, fejlesztette a kismartoni és többi kastélyát; igényes barokk parkokat, vadaskerteket létesíttetett ^{e19 e18b a155}. E feladatok ellátására már 1756-ban szolgálatába fogadta Jacoby Miklóst ^b48, aki Voit Pál szerint az udvari építészeti hivatal vezetője volt ^b75. Pál Antal udvari zenekarát bővítve, helyettes karmesterként Josef Haydnt szerződtette ^b58. Operák és más zeneművek előadására alkalmas ’színházat’ létesíttetett ^b58. Díszlettervezőként – tartós alkalmazottként – felvette az akkor világszerte ismert (építész, perspektíva tanár) Le Bon-t ^b56. (Le Bon részére Mödlhammer 1760-ban ötszobás lakóházat tervezett Kismartonban ^a151.)

A már Leyden-ből hozott és ottani tanulmányait követő európai utazásai során szerzett könyvtárát, metszet-, kottagyűjteményét Pál Antal folyamatosan gazdagította ^{b56 b58}. Manufaktúrákat létesíttetett, fejlesztette a majorgazdaságokat ^b88. Körültekintő, a költségeket tekintve mértéktartó építészeti, művészeti, kulturális tevékenysége harmonikus összhangú életműként értékesebbnek tekinthető öccse, a ’pompakedvelő’ Miklós herceg szinte mániákus reprezentációs hajlamának kielégítését mindenek fölé helyező pazarlásának, illetve ennek – a rokokó műegyüttesben testet öltött – manifesztálásánál. A bátyja jóvoltából kegydíjból élő – váratlanul herceggé ’vedlett’ – Miklós gróf elképzelhetően sohasem tudta volna Eszterházát, ’udvartartását’ megvalósítani, ha annak szinte minden előfeltételét az 1762-ben hirtelenül meghalt Pál Antal meg nem teremti, ^a166. (Illik megjegyeznem; akkori ’előzetes ismereteim’ között fentiek persze sejtésként sem léteztek.)

 
 
A Jacoby-ra vonatkozó ’személyes’ jellegű adatokat Valkó Arisztid a Művészettörténeti Értesítő 1953. 1-2 számában közölte ^b48 Ezek közül két lényeges évszámról a szerzők meg szoktak feledkezni. Arról, hogy Jacoby (Valkó szerint) 1775-ben nyugdíjazását kérte és 1784-ben meghalt. (A Beschreibung megjelenési évében)

A Jacobyról írt vélemények nagyon eltérőek. Az egyik nagyon határozottan magabiztos megítélés szerint: "Jacoby kvalitásai és a süttöri mű között olyan űr tátong, amit valaki másnak kellett kitöltenie." ^b49 Ugyanennek a szerzőnek a véleménye szerint a kastély építője Hefele Menyhért, de igazi tervezője Esterházy ’Fényes’ Miklós. ^b49
Sok szerző Jacobyt tekinti Eszterháza tervezőjének, mások a brünni Jacobi-t valószínűsítik ^b32. A Beschreibung alaprajz-metszetén ^d02, illetve a Hefele féle 1765-ös ’Specification’-on ^{b46 a292} kívül nincsen ’írott’ adat, amely a műegyüttes tervezőjének, építőjének kilétére utalna. (A Mödlhammer féle építőanyag-összeállítás nem tekinthető annak ^a203.) Elképzelhető, hogy ilyen jellegű okmány sohasem fog napvilágra kerülni, mert a korabeli szokások szerint ilyen ritkán keletkezhetett.

A vagyonos főurak folyamatos ’udvartartási’ feladataiknak ellátására – meghatározott vagy határozatlan időre szóló szerződéssel – szakembereket alkalmaztak, így Voit Pál szerint udvari építési hivatalvezetőt ^b75.  Miklós herceget – a főkomornyiktól kezdve, a régensen, a mérnökön, a zenekar-vezetőn, a testőrkapitányon át a szobalányokig – a szerződtetettek százai szolgálták. ^{(Példaként a Le Bon család szerződése, a182.)} Egyedi megbízás, megrendelés és ennek megfelelően elszámolás, nyugta akkor keletkezett, ha az udvartartástól független mester, művész közreműködésére volt szükség. Olyan alkotóéra, akinek az ’udvarnál’ nem volt folyamatos munkája. (Ilyen okmány számtalanul sok van az OL-ben.) Építészeti jellegű feladat ellátására vonatkozó megbízás (a Hefele Specificationon kívül) ez ideig azonban nem került elő. (Jadot-ra vonatkozóan sem, akinek – esetleges – közreműködését Garas akadémikus ^Garas valószínűsíti.)

Jacoby 1756-tól állt ’hercegi’ szolgálatban. (Az időpont Valkó adata; de az is, miszerint Miklós gróf alkalmazta, akárcsak az, hogy Miklós ebben az időben kegydíjból élt. Egymásnak meglehetősen ellentmondó megállapítások! ^{b48 b81}) Már említetten Jacoby mellett Haydnt és Le Bont is Pál Antal herceg szerződtette (feltehetően Grundemannt is ^a157), de Miklós is kötött velük szerződéseket a majorátus uraként. A Jakobyval kötött eredeti szerződés nem ismert, a Haydn által aláírt azonban igen ^i10b. Talányos, hogy Jacoby esetében a szokatlan összegű ’ajándékról’ szóló okmányok megmaradtak ^{a169 a170}, de alkalmazási szerződés – legalább is egyelőre – nincsen. (Haydn az alkalmazottak egy fizetési listáján évi 400 arannyal szerepel ^a200.) Annak érzékeltetésére, hogy az ’udvari építészekkel’ kötött szerződés mit tartalmazott, illetve, hogy milyen jövedelmezésért látták el feladatukat, az az okmány szolgálhat mintául, amelyet Hefele és Bathyány bíboros írt alá 1777-ben ^i10a.

Valószínűsíthető, hogy a fontosabb feladatkörök tartós ellátására alkalmazott művészek Haydnhez hasonló kötelezettségeket vállaltak. Ő többek között ’megfogadta’, hogy más megbízásából nem komponál zenét, partitúráit nem adja el; egyszóval csak munkaadóját szolgálja ^i10b. Biztosnak tekinthető, hogy Jacoby is hasonló obligót vállalt. Azok az építész-, művészettörténészek, avagy ’kutatók’, akik minden jelentős építészeti mű, műegyüttes értékének megítélését csak ismert nevű alkotóhoz kötötten hajlandók (képesek?) elfogadni; Eszterháza esetében Jacobyt – előbb, utóbb – kénytelenek lesznek ’ismertként’ tudomásul venni.

A CD lemezen szereplő közlemények szerzői közül – tudtommal – senki sem állította, miszerint Miklós herceg igénytelen, avatatlan lett volna az alkotások színvonalának megítélését illetően. Többen joggal állították, hogy nem foglalkoztatott nemzetközileg elismerten kiemelkedő nívójú művészeket; illetve amennyiben Haydn-ről van szó, őt sem azért alkalmazta, mert az volt ^b92.

A szerződéssel, avagy egyedi megbízás alapján alkotók arra voltak képesek, ami – kisebb nagyobb módosítások után – ma Fertődön látható. Amennyiben elfogadjuk, hogy Miklós hercegnek volt igénye, ’ízlése’, azt érdemes vizsgálni, hogy ez alkalmazottainak megítélésekor, értékelésekor hogyan érvényesült. Kezdjük az elején. A majorátusnak negyvenedik életévén túl váratlanul vált urává. Elképzelhető, hogy szegény grófból a monarchia egyik leggazdagabb hercegévé válni – az első hónapokban – sok tenni-vennivalóval járt. Ezek közül egy a már az első hetekben bekövetkezett intézkedése ugyancsak szokatlan. Bátyja építészének különös kegyből 400 rénes aranyat ajándékoz ^a169. Nyilván nem azért, hogy pallér vagy rajzoló munkát végezzen. (Jacoby az ajándékot francia nyelvű írásban nyugtázta ^a170.) Amennyiben (feltéve) Haydn is kapott volna ebben az időben hasonló összeget, biztosan nyoma lenne az életét ismertető igen részletes írásművekben. Van azonban egy igen érdekes, 1773-ból származó okmány-együttes, amelynek egyik Haydn aláírásos nyugtája tanulságos. Pál Antal herceg végrendeletében Haydn és a vezető zenészek részére éves fizetésüknek megfelelő összeget hagyományozott. Miklós herceg a hitbizomány örököseként e kötelezettségének csak tizenegy évvel bátyja halála után tett eleget, akkor is csak azzal a szinte megalázó feltétellel, hogy az összegek utalását tíz százalék adó fizetése mellett a kedvezményezetteknek kérelmezniük kell ^i20a. Jacoby különös kegyből kapta a 400 aranyat, Pál Antal halála után három héten belül. Miklós herceg ugyancsak eltérő módon ’értékelte’ Jacobyt és Haydnt.

Haydnt említve érdemes megjegyezni, hogy a zeneművészek egyik legnagyobbja a ’művészházban’ kétszobás lakásban élt és naponta libériában jelentkezett uránál utasításokért. Jacoby esetében ez nem lett volna ilyen egyszerű, mert Küllőn (ma Gierm, Girm; Burgenland) lakott. Onnan a legrövidebb úton – hintóval – két óra alatt lehetett Eszterházára jutni. Családjával olyan ötszobás – mindenféle mellék-építményekkel ellátott – nemesi kúriában élt, amelynek a hozzátartozó területekkel az évi bére 250 arany körüli volt. Ennyiért adták bérbe, amikor Jacoby ’önkényesen’ Pozsonyba költözött ^{a757 a758 a768 a779}. (Bathyány bíboros 1777-ben Hefelének csak 200 arany értékű lakást biztosított ^i10a!)

Jacoby 1762-ben valószínűsíthetően részvett annak a műegyüttesnek a megtervezésében, amelyet a lavírozottnak nevezett perspektivikus rajz ábrázol ^{e01 e02  e03 e04 e05}. (Egyébként miért kapta volna az évi 600 arany fizetésen felül a 400 rénes arany ’ajándékot’) A rajz virtuozitása és ’díszlet’ jellegű megoldása Le Bon ^{f01 f02} zsenialitását sejteti. A terven rögzítetthez hasonló állapot feltehetően 1763-64-ben megépült ^a226. (Az enteriőrök szakipari munkáitól eltekintve ^{a222 a226 a227}.) Elkészülhetett egy középrizalitos lépcső is, ilyennek induló szakasza a nyitott kapuzat mögött látható ^{e02 e03}. A külső oldalfalazat vakolatának eltávolítása után egy olyan korábbi rizalit falhossza vált láthatóvá, amely nem felel meg a lavírozott rajzon ábrázoltnak, mert ez a szélső rizalitoknál rövidebb ^c01. Amennyiben egy a lavirozott rajznak megfelelő rizalit épült volna, annak a toldását látni kellene a földszinti előterem vakolat nélküli ’külső’ falfelületén ^c04, illetve az előteremmel határos földszinti helyiségnek a falán. További értelmezést (esetleg valamikori bontásos vizsgálatot) tesz szükségessé a Hárich szerint Martinelli által épített kastélyt ^f04 ábrázoló festmény és a korabeli alaprajz közötti eltérés,(Utóbbin nem szerepel a középső rizalit .) A ^{c02 c05} számú fényképen jól látható a korabeli alaprajznak megfelelő rizalit ’kiugrás’. Elképzelhető, hogy a festményen ábrázolt középső rizalitot Miklós nagykorú grófként építtette ^f04, akkor, amikor még nem volt tilos építenie. (Egy lépcsőházra futhatta a grófi jövedelem, avagy hitel.) Utalni érdemes arra is, hogy a festmény és a lavirozott rajz közép-rizalitja ^e03 nem azonos. Az sem lehetetlen, hogy a parterre koncepciója (nem megvalósítása!) ennek a korszaknak szülöttje.

Hefele Menyhért 1765-ben kapott megbízást reprezentatív lépcsőház, belső díszlépcső tervezésére. A terv kivitelezésére vonatkozó megbízások, 1766-os keltezésűek ^{a319 a331 a335 a336 a354}. (Ezeket az okmányokat ez ideig senki sem értelmezte.) Hárichnak az az utalása, amely szerint egy lépcső l766-ban elkészült ^{b46 f03} ,csak erre a belső lépcsőre vonatkozhat. Elképzelhető, hogy ez a lépcső önmagában igen reprezentatív volt, de a kastélynak az udvar felőli látványa kellemetlenül szabdalt lehetett. A ^{g01 (m101)} számú makett-fotó középrizalitja nem ugrik elő annyira, mint Hefele lépcsőháza, de a fotó alapján elképzelhető, hogy az vizuálisan milyen előnytelen volt. Miklós herceg Jacobyval közben (1767) Franciaországban járt ^b46. Van közlemény, sajátos vélekedés, mely szerint a herceg többek között azért vitte magával Jacobyt, hogy az nevesebb épületeket ’lerajzoljon’ ^b79.

Most az egyszer magam is vélekedem; azt gondolva, Jacoby azért bírta rá Miklós herceget erre az utazásra, hogy példákkal bizonyítsa, miszerint a cour d'honneur felöli homlokzatot át kell építeni. A herceg pedig rájöhetett arra, hogy az étkezések ’celebrálására’ nincsen megfelelő terem, de a különleges alkalmakkor sajátosan reprezentatív feladatokat is teljesítő zenekarnak sincs ^b93. Amennyiben a Hárich utalás valószínűsíthetőnek minősül, miszerint a Hefele tervezte belső lépcső 1766-ban megépült, akkor azt 1767-68-ban lebontották, hogy helyén megvalósulhasson az előzőekben említett két terem. Az is elképzelhető, hogy ez a lépcső egyáltalán nem épült meg, csak maga az udvar felé rizalitként meghosszabbított lépcsőház, amely alkalmas volt két terem befogadására. (Amennyiben a rekonstruálás során a földszinti előterem falait feltárták volna, elképzelhetően meg lehetett volna állapítani mikor, milyen lépcső épült az enteriőrben.) Ismételten utalni szükséges arra, hogy ez a középső ’lépcsőház-rizalit’ függetlenül épült a három rizalitot összekötő ’kulisszaszerű’ épületsávoktól, mert azok ráépültek (a lépcsőház-funkciónak megfelelő elhelyezésű) – a középrizalit főhomlokzati ablakaival azonos kiképzésű – oldalhomlokzati ablakokra ^{c03 c10}.

A ^c11 jelzetű fényképen ábrázolt bontásfelület több szempontból bizonyító jellegű. A középrizalit pilasztere a fallal együtt épült ^c11b. A rizalitokat összekötő (belső világítóudvart képző) épületsáv a középső rizalithoz hozzátoldott falazatú ^c11aa. (A bontott felületen ’kötőtégla’ sem látható; a fal vastagságára való tekintettel ilyenre nem is volt szükség.) Az összekötő épületsáv félpilasztere a falra tapasztott ^c11c, nem épült együtt vele. Utólag létesült, nyilvánvalóan akkor, amikor a harmadik kastélyszintet megépítették. A középső rizalit pilaszterrendjét Hefele tervezte. Amikor Jacoby megépítette a kastély harmadik szintjét, Hefele pilaszterrendjét alkalmazta utólag az összes homlokzaton.

Talán itt sem árt megemlíteni, hogy az udvari díszlépcső nem épült a ’lépcsőházzal’ egyidőben, mert egyrészt szerkezeti elemei egy részének utólag véstek helyet ennek elemeibe, falaiba ^{11a c12 c13}, másrészt, amikor a külső díszlépcsőt ’hozzátapasztották’ a volt lépcsőházhoz, udvar felé eső homlokzatának eredeti lábazati köveit nem távolították el ^c14. Amennyiben az udvari lépcső együtt épült volna az udvari homlokzattal, az 1766-os árajánlatokban – a homlokzatra vonatkoztatva – az ablakokon túlmenően legalább egy ajtónak szerepelnie kellett volna, hiszen ilyen nélkül nem volt gyakorlati funkciója a lépcsőnek, (az ablak nem bejárat!). Az ablakok utólagosan ajtóvá alakításának eltérései alapján feltételezhető, hogy ’első menetben’ csak egy ajtó létesült. A két szélső ajtót – az eredeti ablak-kőkereteknek lefelé való megtoldásával – képezték ^{c15 c15a}, a középső ajtóhoz teljesen új, a szélsőkétől eltérő profilú kőkeret készült (tagolatlan), ’koronázó dísze’ közel részarányos motívum ^c16, a szélsőké rokokó ^c17. Érdekesek ilyen szempontból a ’Hefele rizalit’ oldalhomlokzatának nyílászárói is. A díszteremhez közeleső ablakot szintén toldással alakították ajtóvá  ^c18a. A fűtőnyílássá épített ablakból megmaradt a keret része, valamint a könyöklőpárkány egy darabja ^c19. (A ’világító-udvarba’ idegen nem került, nem törődtek a torzult részletekkel.)

Mivel a külső lépcső, a földszinti bejárat ^c20 utólagos megépítése, átalakítása a homlokzati tagolásnak, a lizénarendnek a módosításával járt, képtelenség volt a földszinti és az emeleti lizénákat, a lépcső-oszlopokat ’összhangba’ hozni ^a384. (A Beschreibung cour d'honneur metszetének rajzolója ezt megtette ^{e15 e18}.)

Hárich több alkalommal nem egyeztette kontroverziáit, nem figyelt fel azokra az ellentmondásokra, amelyek az általa közölt – azóta eltűnt – okmányszövegek közt feszülnek. (Viszont ezért tekinthetők hiteleseknek!) Ilyen az, miszerint – az egyik állítása szerint – 1766-ban megépített lépcsőhöz 1767-68-ban szállítják a kőanyagot ^b46. Kubinszky professzor az 1768-as évszámot találta a lépcső egyik kőlapjának aljára vésve ^b64. Amennyiben Hárich talált olyan okmányt, amely szerint a díszlépcső 1766-ban elkészült (márpedig ha ezt közli, akkor volt is!), akkor ez csak a belső, a Hefele tervezte lépcsőre, vonatkozhatott.

Hefelén kívül más építész tevékenységéről eddig nem került elő okmány, ezért az udvar felé zárt homlokzatú megoldás tervezőjéül Jacobyt kell tekintenünk. Ez a homlokzat az a Babilon-kupolás, manzárd-tetős volt, amelyről a mai oldalerkélyek még hiányoztak  ^{e06 e07 e08 e09}. (A színes felvételeken jól látni, hogy a hosszkupola héjazatának anyaga eltér a többi tetőzetétől. Ennek bontott lemezanyagát kérték a boldogasszonyi szerzetesek 1776-ban ^a670.) Jacoby tiszteletben tartotta a Hefele által tervezett vízszintes szemöldökpárkányokat a főhomlokzaton, és persze Hefele pillérrendjét is, noha a külső díszlépcső oszloppárosait nem lehetett az első emelet pillérrendjével kompatíbilissá szervezni ^c20. (A harmadik, balusztrádos szint 1775-ben kezdett megépítése után a középrizalit lizénarendje tagolta, díszítette az összes homlokzatot.)

A volt lépcsőház oldalhomlokzatai elvesztették jelentőségüket, ezért ablakaikra Jacoby ráfalaztatta a ’kulissza-sávokat’ ^{c03 c10}. (Jó lenne megtalálni, azonosítani azokat az oszlopfőket, amelyek innen – a ma is meglévő lizénákról – nyilván máshová kerültek.)

Tanulságos a nyugati fekvésű világítóudvar keleti faláról készült fénykép. A ’Hefele ablakok’ között felismerhető az a lizéna, amelyen a vonatkozó árajánlat illetve elszámolás alapján oszlopfő volt. Látható egy olyan ablak is, amely ahhoz az eredeti Belvederhez tartozott, amelynek oldalfalain kilenc-kilenc ablak volt és nem hét-hét, mint a main. A belső udvar régi lizénája nem illeszkedik az új Belveder falpilléreihez; a régi a díszudvarról nem látható ablakhoz illett ^{c21 c22}. A hosszkupolás Belveder oldalablakain az elő-, illetve díszterem födémén állva ki lehetett látni a környezetre. Az új Belveder ablakai jóval magasabbra kerültek, ezért a kilátás biztosításához közbülső födémet kellett építeni. (A régi Belvederen a timpanonok feletti három-három ablak a jelenlegiek magasságában volt.)

Az emeleti előterem oldalfalainak belső tagolása kényszermegoldásra utal. Két ’Hefele ablakból’ egy-egy ajtó lett (a díszterem falára ’szorítva’), illetve kívülről fűthető kályha-fülke ^e10. A két volt ablak közötti távolság jóval kisebb, mint a kályha-fülke és az új ajtó közötti (ezen a falfelületen a középrizaliton, annak lépcsőház-korában, nem volt szükség nyílászáróra) ^c23. Amennyire, és ahol lehetett, Jacoby igyekezett az összekötő épületsávok szélességét növelni, ezért a kényszer-megoldásként alakult enteriőrök szokatlan belső terűek ^c24. Talán itt érdemes megjegyezni, hogy amikor Jacoby – az általa aedificatorként szignált – kastély-alaprajzot delineálta, enyhén szólva csalt, mert a belső udvarok területének rovására a valóságosnál lényegesen ’arányosabbra’, szélesebbre rajzolta az összekötő (elfedő) tagozatokat (27-28. sz. helyiség) ^d06. Ezzel együtt viszonylag keskennyé vált a helyszínrajzon a hercegi hálószoba (29 sz. helyiség és a ’Hof’), azaz aránytalanokká váltak a reneszánsz épülethez toldott rizalitszárnyak is. (Vajon megtette volna ezt Jacoby, ha Hefele lett volna kénytelen ennyire keskenyre tervezni az összekötő-tagozatokat?)

A Beschreibung metszet-mellékleteinek, a megjelenési idejük helyszíni állapotához viszonyított, valóságtartalma ugyancsak lényeges ’eltéréseket’ mutat ^c18. Az 1784-85-ben épített kaszkádok felől nézve ábrázolt épületegyüttes több egysége sohasem létezett ^e11. Ez a perspektivikus rézmetszet sok vonatkozásban tervnek tekinthető. E rézkarc elkészítéséhez szükséges grafikus ábrázolás elkészültének időpontja feltehetően megelőzte a műegyüttes alaprajzi delineálásának dátumát, akárcsak a vonatkozó festményé ^f05. Elképzelhető, hogy a perspektivikus ábrázolás, illetve a festmény ’előképe’ akkor készült, amikor az új operaház még nem állt, mert az ezen szereplő homlokzat nem azonos a kivitelezett épületével ^e11 is01. Elhelyezése azonban megfelel a Josefinische Aufnahme geodétája által ábrázolttal  ^{d05a d05b  d06a.} Az új operaházzal szemben (a metszeten), vele azonos homlokzatú épület ékeskedik ^e11 . A későbbi közlemények írói közül sokan azt hitték, hogy ez a ’fantom-épület’ létezett, és ha igen, akkor ez volt a bábszínház. Mivel a helyszínen nem lelték, kitalálták, hogy az operaházzal szemben állott bábszínház leégett vagy összedőlt ^{b31 Meller Simon az ’ősforrás}. Az idézett metszet-ábrázoláson a télikert, illetve a képgaléria a kastély oldalszárnyaitól még függetlenül áll, mégpedig két-két tornyos épületként ^{e11 d44}. Jacoby ezeket a rajzokat, ’terveket’ nyugdíjasként készítette, amolyan emeritált alkotóként. Mivel az eredeti bábszínház a hozzátartozó tisztviselő épülettel állt, (ma is áll), az ellenoldalon leégett operaház és tartozéképületei helyére az eredetieknek megfelelőket rajzolt és ez látható azon a perspektivikus ábrázoláson, amelyen a kastély nyugatra néző homlokzata szerepel. Amennyiben az operaházzal együtt (a Pressburger Zeitung korabeli közleménye szerint feltételezhetően) a tisztviselő épület is leégett, úgy azt elképzelhetően újraépítették, mivel a Josefinische Aufnahmen, az 1784-es és az 1845-ös katonai felmérésen  szerepel ^{d09 c204}, de az 1881-en már nem ^c202.

A Beschreibung metszeten a festménygaléria a főépülettől független, két tornyos épületként ábrázolt ^d44, noha a Beschreibung megjelenése idején, sőt az abban megjelent Jacoby ’aedif’ szignójú alaprajzon már a főépülettel egybekapcsoltan szerepel, de ahogyan erre másutt is utaltam, kilenc ablakos épületként. Az együttest a parterre felöl ábrázoló festményen ^f05 a képtár és a télikert hét, a Beschreibung metszetén ^e11 nyolc ablakos épületként szerepel. Ezek az eltérések azt igazolják, hogy a ’részleteket’ ebben az időben sem tekintették lényegesnek a hatásos, reprezentatív összképen belül. (A tisztességes kőműves munkának sem volt becsülete; amikor a két oldalépületet összekötötték a főépülettel, azok végfalairól nem verték le a vakolatot ^{c25 c26}.)

A kaszkádok felől nézve ábrázolt metszet ’sajátosságainak’ értelmezését folytatva; a kastélytól, pontosabban a téli-kerttől, illetve képtártól jobbra, balra olyan építmények láthatók, amelyek az épületekkel vizuálisan képzett konkáv teret ’hézagmentesen’ kiegészítették ^c10. A kép nézőpontjának megválasztása nem tette szükségessé a kávéház ábrázolását, mert ennek végképp nem volt pandanja és amint azt több esetben érzékelhető, Jacoby a szimmetriát a barokk térkomponálás alapvető posztulátumának tekintette. (Helyszínrajzán a már álló új operaház helyére rajzolt kávéháznak megfelelő – soha meg nem épült – pandan elhelyezésűt ábrázolt.)

A barokk térrendszernél maradva; Jacoby, illetve Rahier jószágkormányzó a ’cselfogásokig’ menően hasznosítani igyekezett minden lehetőséget annak érdekében, hogy a bontásra érett, összedőlőben lévő sarródi templom helyett a műegyüttes-tengely északi irányú hangsúlyozására megépüljön az az új templom, melynek terveit, költségvetését Jacoby készítette ^{a566 a572 a575 a605 a607 a614 a617 a632}. Miklós herceg erre nem volt hajlandó ^{a576 a600 a616}. Az egyik helyszínrajzon – a kastélytól nem messzire – a tengelynek egy északi útfordolópontján lőportorony ábrázolt ^d11. Ez a helyszínrajz valójában ajándéklevél, Miklós herceg 1788-ban Marchand ’Kammerdiener’-jének közvetlenül a kastélytól északra fekvő területeket ajándékozott. Ez a felület a helyszínrajz szerint rendezetlen volt, kívül esett a ’színpadon’; kulisszák mögöttinek számított. Eltérő tulajdonjogú; legelő, rét megnevezésű területek váltakoztak itt szántókkal. Furcsa, hogy még 1788-ban is meszesgödrök voltak a kastély közvetlen közelében.
Jacoby a műegyüttest két alaprajzon ábrázolta. Az egyiken a kastélyt és annak közvetlen környezetét ^{d14 d15}, a másikon a kastélyt a parkkal, azaz tágabb környezetével ^{d16 d10a}. Az elsőn a "Jacoby del. et aedif." ^{d14 d02}a másodikon a "Jacoby del." szignó szerepel. Az alaprajzok feltehetően később készültek, mint a perspektivikus ábrázolás, mert a télikert és a képgaléria (a korábbiak szerint) ezeken már a főépülettel egybeépíttettek ^d09b. Jacoby azonban ezek ábrázolásakor is eltért a valóságtól, amennyiben tizenegy-tizenegy nyílászáró helyett kilenc-kilencet szerepeltet és a toldásokat belső fallal elhatároltnak rajzolja ^d20. (Úgy látszik Hárich annakidején nem a helyszínen, hanem Jacoby alaprajzán számolta meg az ablakokat, mert kilenc-kilencről ír ^b46.) Jacoby a kastély kertfelőli homlokzatának erkélyét a ma létezőtől eltérő módon ábrázolja ^d09c. A perspektivikusan ábrázolt oldalhomlokzatok ablaktengely-távolságai – a valóságostól eltérően – egyformák ^e13, noha a valóságban nem azok. A Beschreibung metszeteinek készítése idején a központi mag balusztrádjain még nincsenek szobrok  ^e14. Az eredeti szobrokat annakidején a tetőn járva közelről megnéztem, lefényképeztem. Találtam olyan szobrot, amely a bevésett évszám alapján 1710-ben készült ^e16. Volt egy D S monogramos is ^e17. Elképzelhető, hogy adott esetben kész szobrokat vásároltak különböző helyről. Feltételezhető, hogy ezek a szobrok a barokk műhelyekben ’típusméretre’ készültek.

A kastély-park műegyüttest ábrázoló alaprajzon szereplő létesítmények alapján nem könnyű – talán nem is lehet – egyértelműen meghatározni, hogy mi mikor készült, épült. A helyszínrajz egyes létesítményeket tekintve elavultnak, mások keletkezési időpontját ismerve tervnek tekinthetők. Amennyiben az ábrázolt operaházat tekintjük támpontnak, akkor a helyszínrajz 1780 előtt készült, mert csak a leégett régi szerepel rajta ^d09d. Ha a kaszkádokat tekintenénk meghatározónak, úgy az ábrázolás 1784 utáni ^d09g. (Meg kell azonban említeni, hogy cascadok már a ’hossz-kupolás’ ábrázoláson is szerepeltek.) Az említetteken kívül gondot okoz a helyszínrajz ’P’ betűje, amely a magyarázó szöveg szerint ’kínai ház’ (a később itt épült Bagatelle helyén, az alaprajzon még vízmedence látható ^d09e). Sohasem valósult meg a W, az Y. betűvel jelzett épület, Süttör felé esően a ’Neue habitationen’ és a keleti irányú vue-t záró Rudera sem ^d09f. (Egy elképzelés szerint a süttöri allét templom zárta volna ^d11, ez Jacoby tervén nem szerepel.) Feltételezhető, hogy a helyszínrajzok 1782-83-ban készültek, tehát akkor, amikor az új operaház – az új helyen – már két év óta állt, a régi helyén pedig nem épült semmi.

A vonatkozó rajzokat Jacoby nyugdíjasként készíthette, hiszen 1775-76 után – amikor a végleges kastélyállapot tervei elkészültek – idejének nagyobb hányadát (elképzelhetően) már Küllőn töltötte. Ekkor véshette ’Eszterházát’ annak az ezüstszelencének a fedlapjára, amelynek jelentőségére visszatérek.

A Beschreibung alaprajzi és perspektivikus ábrázolásai közötti jelentős eltérések, az alaprajzokon szereplő létesítmények egy részének ’kortévesztő’ megjelenítése az okok értelmezésére késztetnek, köteleznek ^{d09d d09e d09f d09g}. Többször leírtam, Jacoby – ábrázolásainak tanúsága szerint – a szimmetriát a barokk műegyüttes-kompozíciók igen lényeges követelményének tekintette. Azokra az alaprajzokra írta nevét, amelyek ennek a követelménynek megfeleltek. Amennyiben a ’valóság’ eltért eredeti terveitől, elképzeléseitől, azaz a műegyüttes ’féloldalassá’ vált, ezt nem volt hajlandó tervalaprajzain tudomásul venni ^d09h. Másként értelmezve, csak olyan ábrázolásra írta a nevét, amelynek létesítményeit ő tervezte. A Beschreibung 1784-ben úgy jelent meg, hogy annak alaprajz-mellékletén nem szerepelt az új operaház, nem szerepelt a valódi helyén a kávéház ^f07 és azt, az új opereházzal összekötő épületsor. Szerepelt azonban az új operaház helyén jelölt kávéházzal szemben egy hozzá hasonló ’alaprajz’ ennek túloldali pandanjaként ^d09h (kávéház az alaprajzon L betűvel jelölve ^d10a). Az alaprajz megjelenésének idején nem voltak készen a kaszkádok, de szerepelnek, (igaz nem a megvalósult állapotuknak megfelelően). A szigorú szimmetriától Jacoby az új vendéglő esetében tért el, mert ennek megfelelő épületet nem jelzett Süttör felé esően.

Sok levéltári okmányt, közleményt, a helyszíni feltárások során készített fényképfelvételt lehetne még sorolni, amelyek azt bizonyítják, hogy Dallost idézve: "az építésnek sosem volt szünetik". A színházi, bábszínházi, operaházi és más zenei előadásoknak sem volt ’szünetik’. Minden a zenetörténettel foglalkozó szakíró természetesnek tartja, hogy Miklós herceg Haydnt állandó alkalmazottként foglalkoztatta, noha az énekesek, színészek, zenészek (Tomassini kivételével), továbbá a díszlettervezők folyamatosan jöttek-mentek. Botorság lett volna, ha a Haydn-hoz hasonlóan, a tartósan alkalmazott Jacoby helyett vagy mellett – permanens építészeti feladatok megoldására – tegyük fel Bécsből hívott volna mestereket. Szinte hallom; de Hefele kapott megbízást! Igen kapott, szükségmegoldásként. Az operaházban is igen sok külföldi mester művét adták elő. Sőt, Haydn – állítólag – azt is megtette, hogy kedveltje Luigia Polzelli érdekében, akinek a ’hangterjedelme’ néhány koloratúráriának az eléneklésére nem futotta, áriákat módosított.

Több részint közvetlenül, részint közvetve bizonyító okirat szerint Miklós herceg többre ’értékelte’ Jacobyt Haydn-nál. Az eddig ismertetetteken túlmenően álljon itt még két sajátos érv. Már volt róla szó, hogy Jacoby nyugdíjasként egy ezüst szelencére véste Eszterháza látképét és azt Miklós hercegnek ajándékozta. Valamelyik anyagrészben azt is megírtam, hogy Miklós herceg a levélben, amelyben megköszöni a tetsző ajándékot ^b46, a vésnök-építészt "Lieber Jacoby"-nak szólítja. A több száz Miklós herceg által írt, szignált okmány, levél között egyet sem találtam hasonló megszólítással. A bizalmas hangnemű Lieber ’invokáció’ – kivételektől eltekintve – barátoknak járt.

Sok Eszterházával, Jacobyval foglalkozó írás szerint Jacoby amolyan – mai értelemben vett – pallér-féle, akkori szóhasználattal ’Bauschreiber’ lehetett. Volt ilyen, Kühnel Antalnak hívták. Egy életen át dolgozott, mégpedig hangyaszorgalommal azoknak a feladatoknak – többek között kisebb tervezési munkáknak – a teljesítésével, amely tevékenységek elvégzéséért Miklós herceg a ’Lieber’ Jacobynak nyilvánvalóan nem adott volna a kezdeti 400 arany, majd más pénzajándékon túlmenően lakhelyül nemesei kúriát, nyugdíjként pedig évi 600 aranyat ^b48.
Írásomnak egy másik részében ismertetni fogom a Kühnelre vonatkozó anyagokat ^Kühnel. Többek között Miklós hercegnek a Bauschreiber előléptetésére – régensi támogatással – benyújtott javaslatra vonatkozó elutasító döntését, amely kemény, szinte kegyetlen hangnemét, indokolását tekintve egyértelmű atekintetben, hogy mekkora ’űr tátonghatott’ a kastély tervező-építésze és az igen fontos munkakört ellátó ’Bauschreiber’-e között.
Jacobynak Eszterházával kapcsolatos szerepének, jelentőségének megítélésekor az eddigieken túlmenően két elhanyagolhatatlan állásfoglalásának is figyelmet kell tulajdonítanunk. 1775-ben – az utolsó nagy Festin évében – nyugdíjaztatását kéri ^b48. (Valkó szerint tovább dolgozik és 1778. után évi 600 arany nyugdíjat kap, illetve ezen túlmenően mintegy 250 arany évi bérértékű nemesi kúriában lakik ^{a768 a779}.)

1775-ben feltehetően készen voltak a háromszintes, balusztrádos kastély tervei és valószínűsíthető, hogy a tetőzet bontási munkái még ennek az évnek az őszén megkezdődtek. Jacobynak tudomásul kellett vennie, hogy Miklós hercegnek a műegyüttes fejlesztésére vonatkozó intézkedései több vonatkozásban nem veszik figyelembe az ő elképzeléseit. Nem épült meg a műegyüttes egyik lényeges tartozéka – a már említett – sarródi templom, Süttör irányában nem létesültek a szimmetriát biztosító épületek. Amikor 1779 telén leég az operaház és az egy hónap alatt két ’variációban’ megtervezett, a réginél lényegesen nagyobb újat nem a régi helyén építik fel, végképpen megszűnik a parterret övező épületek alkotta szimmetria ^f07. A Beschreibungban szereplő, perspektivikusan rajzolt, tervezett (elképzelt) épületekből szervezett téregyüttes a korábbi törekvések szellemében méltónak látszik a fejleszteni szánt Eszterházához, de ennek megvalósítására – úgy látszik – remény sem volt. Jacoby – amint az a közvetetten vonatkozó levéltári okmányokból megállapítható – úgy költözik el Küllőről Pozsonyba, hogy erről Miklós herceget nem is értesíti. Az illetékes tisztviselő jelenti Miklós hercegnek, hogy Jacoby üresen hagyta a küllői kúriát, és ezért intézkedni kellene, arról mi történjék azzal. Megindul a bérbeadással kapcsolatos procedúra és az erre vonatkozó iratokból állapítható meg, hogy a kúria évi bére tartozékaival mintegy 220 - 250 arany ^{a757 a758 a768 a779}. Miklós hercegnek tudnia kellett, hogy Jacoby ’viselkedése’ a műegyüttes ’deformálása’ elleni véleménynyilvánítás. A herceg becsületére legyen mondva, hogy ennek ellenére Jacobynak 1784-ben bekövetkezett halála után, az özvegynek évi 300 arany kegydíjat juttatott.

Szó volt arról, hogy Jacoby a 400 rénes arany ajándékot francia nyelven írt elismervényen nyugtázta ^a170. Az 1759-ben készült "PARC D'EISENSTATT" terv minden felirata francia nyelvű ^{e19  e18aa e18b}. (E terv felmérési helyszínrajza német feliratú ^e22.) (Levée et dessinée en 1759 par Iacoby, Gravée par M. Tyroff á Nurenberg.) Elképzelhető, hogy Jacoby ebben az időben még nem tudott németül. Az OL-ben van egy francia nyelvű kismartoni kertterv ^e23. Rapaics R. a "Magyar kertek" című könyvében Kismartonnak egy másik az OL-ben őrzött, francia nyelvű feliratokkal ellátott barokk park-tervét közli ^e24, amelynek szerzője szintén ismeretlen. Rapaics szerint a terv 1750-es években valósult meg. (Nem közöl okmányt, amely a kivitelezés időpontját meghatározná.) Valkó szerint Jacoby 1756-ban került az Esterházyak szolgálatába. Az évszámok ’közelsége’ nem bizonyíték arra vonatkozóan, hogy Jacoby lett volna a francia ’nyelvű’ terv szerzője. Elképzelhető azonban, hogy ő volt az, mert e korszakban rajta kívül nem ismert az Esterházyak szolgálatában olyan tervező, aki a francia nyelvet használta volna. (Jadot – aki Garas Klára szerint dolgozott az Esterházyak megbízásábol –, franciául iratozta terveit.) Gilleis Mária Octávia Zinnertől rendelt kertterveket (kivitelezést), Zinner németül beszélt, írt ^{a36 a37 a38 a42 a44 a59}. (Nem valószínű, hogy az 1750-es években a terven ábrázolt volumenű park kivitelezésre került volna Kismartonban, mert Pál Antal herceg 1753-ban szűnt meg nápolyi követnek lenni és 1756-tól kezdődően tábornokként már a hétéves háborúban vett részt.)

A Lajta-hegység jelentős részére kiterjedő PARC D'EISENSTATT valójában vadaspark, de Jacoby a vadászati funkciókat sok vonatkozásban meghaladó olyan barokk kompozíciós elemeket, ’szerkezeteket’ tervezett, amelyek a súlyozottan esztétikai igényeket szolgáló parkok tervezésében való jártasságát igazolják. (Erre a készségre utaló részlet – példaként – a Donnerskirchen felé eső "Petit Parc" ^e25, amelynek a felvételi helyszínrajzon még sincsen nyoma.)

A vadasparkhoz készített terven Rendez Vous-nak jelölt tér már a tervezés alapját képező helyszínrajzon is egy a vadászatot szolgáló kettős vue-rendszer gyújtó-pontja. A terven a point de vue épülettel hangsúlyozott. Ezek a vue-k részint erdőbe vágott nyiladéknak, részint telepített allék-nak tűnnek. Elképzelhető, hogy ennek a vadasparknak a funkcionális térszerkezete is már a barokk korszakot megelőzően jött létre. A kismartoni kastély eredetileg vizesárokkal körülvett erődítmény volt, nem pedig vadászatot szolgáló kúria. Feltehetően ezért alakult tőle elkülönítetten a lúdláb-rendszerű vadaspark és ezért nem lehetett Kismartonban a Versaillesihez vagy az Eszterházaihoz hasonló teljes értékű barokk parkot létesíteni.

 
 
Nyilvánvaló, hogy Balogh Andrásnak az ’összekötő-tagozatokra’ vonatkozó véleményét ^b49 nem ehelyt kell cáfolni, de legegyszerűbbnek látszik akkor és ott részletesebben szólni, illetve írni valamely témakörről, amikor az valaminő oknál fogva elsőízben szerepel. Írásomban több helyen is említem, miszerint a szerző tévesen értelmezett egy 1760-as keltezésű, lugasrendszer építésére vonatkozó OL okiratot ^a147, azt vélvén, hogy az a fent említett épülettagozatokról szól. E tévedésnek az volt egyik zavart keltő következménye, hogy amikor előkerült az az 1763-as keltezésű anyag-összeállítás, amely valóban ezekre az épületegységekre vonatkozik ^{a194 a203}, nem helyesbítette tévedését, inkább növelte, azt állítva, hogy ez az okmány a földszintes – ugyancsak – íves épületek költségvetése. Ezekre vonatkozóan Rahier régens 1764-ben a külföldön tartózkodó hercegnek megírja, reméli, hogy hazatértekor már az épülő konyhákban fognak főzni. (A konyhák a keleti fekvésű földszintes szárnyban voltak, vannak.)

Hefele Menyhért eszterházai tevékenységét nem itt fogom részletezni. Balogh Andrásnak az az állítása miszerint a kastély végleges – díszudvari – homlokzata Hefele tervei alapján 1765-ben elkészült ^b66, alapvetően téves. Ismerve a korszak – mai kifejezéssel élve – infrastrukturális adottságait, Eszterházához hasonló tömegű épületet a század hatvanas éveiben, a Fertő-tó partján néhány év alatt képtelenség lett volna megvalósítani. Téves az is, miszerint a műegyüttes alkotója – lényegében – Esterházy Miklós.(Hefele eszterházai tevékenysége a ^{Hefele anyag} jelzés alatt részletezett.)

 
 A korabeli téglaégetést két módon végezték; egyrészt az akkori viszonyoknak megfelelően épített ^{a264 a364}, másrészt úgynevezett mezei téglaégetőkben ^{a248 a259}. Mindkét módszerhez hozzáértő mesterekre és munkásokra volt szükség. Ilyeneket a kuruc-labancháborúskodás után még sokáig elmaradott adottságú területeken nem lehetett találni ^{a07 a08 a25 a26 a51 a255}. Az építéshez a téglán kívül terméskőre is szükség volt. Gyengébb minőségű követ Fertőrákoson ^{a202 a205 a207} (Kroisbach), kemény, állékony mészkövet Szt. Margittán (St. Margarethen) bányásztak. Mindkét bánya – különösen az utóbbi – messzire volt Süttörtől. Meszet égetni csak ott lehetett, ahol ehhez megfelelő mészkő állt rendelkezésre. Süttör környékén nem volt fenyőerdő, ezért nem létesültek gerendát, deszkát, lécet fűrészelő-üzemek (azért sem, mert a Fertő tó mentén alig volt olyan vízfolyás, amely ilyen vízimalom működtetésére alkalmas lett volna). A Lés-erdőt kivéve jó minőségű lombos-fát adó erdő sem volt közvetlen közelben. Az 1720-as évekből származó OL. okmányok szerint Mödlhammer Simon ácsmester József gróf, (majd mintegy ötven napon át herceg) megrendelésére az épületfát a Dunán szállíttatta ^a12, majd onnan ökrös-fogatokon Süttörre. A település környékére vonatkoztatva Miklós gróf nagykorúvá válásáig – az építőanyag-adottságokat tekintve – nem változott semmi. Tetemes adósságai miatt – építési tilalommal sújtottan – később sem létesíthetett építőanyag-előállító üzemeket. Váratlanul herceggé, a majorátus urává válva és ennek központjává Süttört választva, meg kellett teremtenie a reprezentációs álmai megvalósításához szükséges építőanyag-előállító üzemeket. Annak ellenére, hogy a korabeli főnemesek az építőanyagot amolyan ’isten-ajándéknak’ tekintették ^b88, ez nem potyogott az égből.

 
 Az előzőekben írtak alapján nem volt könnyű építőanyagot biztosítani, de azt a helyszínre szállítani, az előállításnál is körülményesebb volt ^{a177 a180 a231 a234 a263 a264 a267 a268 a276 a277 a279 a290}. Fuvarozási eszköz a szekér; vonóerő a tehén, az ökör és igen ritkán a bivaly és a ló. A fogatok részint a jobbágyoké voltak, részint a majorgazdaságokhoz tartoztak ^{a290 a361}. Az ökrös-szekér egy óra alatt alig négy kilométernyi utat tett meg. Ez meghatározta a szállítási távolságokat. A kapuvári ^d26 birtokhoz tartozott Osli lakosú jobbágyok ^{a64 a161} – példaként – napokat töltöttek el egy fuvar téglának Süttörre, illetve Eszterházára juttatásával. Közben nem tudták elvégezni a termesztési munkákat. A szállítást teljesíteniük kellett, de pénz járt érte. Miklós herceg jobbágyainak a fuvarozási járandóságait azonban csak akkor fizettette meg, ha előzetesen minden a földesúrnak járó kötelezettségüknek eleget tettek. Eszterháza építése az érintett uradalmak, illetve jobbágyfalvak lakósságára nézve szinte elviselhetetlen terhekkel és ennek következtében nyomorral járt ^{a283 a284 a294 a296}. A vonatkozó OL okmányok szerint ’lázadásokra’ került sor. A falvak jobbágyai egymás ellen fordultak, a lázadók kitörték az engedelmeskedők kocsikerekeinek a küllőit ^a297, hogy ne tudjanak szállítani. Előfordult, hogy az ilyen ’eseményeknek’ úriszék, kitelepítés, kivégzés volt a következménye ^{a270 a318 a325}.

A szarvasmarhák egyik legsúlyosabb következményű ragályos betegsége a száj- és körömfájás. Az igen hosszú, burkolatlan, sáros, kátyús utakon cammogó tehenek, ökrök fertőződése – a sohasem szűnő építőanyag-szállítás következtében – sokkal gyakoribb, gyorsabban terjedő volt, mint normál körülmények között. Az OL okmányok tömegesen – és szinte évenként – tájékoztatnak a betegség okozta szállítási problémákról ^{a276 a277 a279 a281 a317}; a vonatkozó császári rendelkezések értelmében minden hasított körmű állattal végezhető fuvarozás leállításáról. A szállításhoz ebben az időben még kevés volt a majorsági ló, ezekre pedig szintén a termesztéshez lett volna szükség ^{a290 a361}. (Jobbágynak lova alig akadt.) Az ízes magyar nyelven – ez ügyekben – írt OL okmányok többsége könyörgő levél, amelyben azok fogalmazói szinte könnyeket fakasztó alázattal kérik a herceget, hogy könnyítsen elviselhetetlen sorsukon, terheiken ^{a64 a219 a224 a294}. Eszterháza környékének lakóit rongyos kísérteteknek látó külföldi utazó is megütközik a kastély és jobbágy közötti döbbenetes, elviselhetetlen ellentmondáson ^b69.

A jobbágyok, de különösen a zsellérek életlehetőségei, ház-, lakásviszonyai igen szegényesek voltak. A kastély és környezetének rendezése, a különböző fenyítések során sokan kénytelenek voltak házaikat otthagyva elköltözni. A herceg akkor sem törődött különösképpen sorsukkal, ha munkaerő elvesztése formájában vesztességek érték ^{a146 a185 a223 a224 a240 a304 a306}. Az építő- és tüzelőfa is sok gonddal járt ^{a259 a261 a264 a279 a281 a285 a286 a287}.

Elképzelhető, hogy azok, a – műegyüttes építéstartamát két-négy évre becsülő – ’szakértők’, akik tudták, hogy a császárnő óhajának megfelelően kastélyt építő mágnások az építőanyagot amolyan ’isten-ajándéknak’ tekintették ^b88, azt is hihették, hogy az valóban az égből potyogott, avagy a levéltári okmányok között csak olyant kerestek amely ’ismert’ építészre vonatkozott, azokat pedig amelyek azt bizonyították, hogy a kényszeradottságokból következően másfél évtizednél hosszabb ideig elhúzódott építésnek mind a tervezése, mind a megvalósítása ’rendhagyó’, azt lényegtelennek tartották?

Azok az eszterházai műegyüttest ábrázoló alaprajzok, amelyek a Beschreibung mellékleteként Jacoby szignójával jelentek meg ^d02, feltételezhetően 1781-82-ben készültek, amikor Jacoby már évek óta nyugdíjas volt. Ahogyan azt több alkalommal leírtam, a műegyüttesnek olyan ’állapotát’ ábrázolják amilyen a valóságban nem létezett. (Olyan épületek, létesítmények vannak rajta amelyek már nem, vagy még nem léteztek.) Úgy látszik Jacoby egy olyan – általa eszményinek megítélt – állapotot ábrázolt, amelyet tervezőként, építőként ’elfogadhatónak’ tartott.

Igen sok eredeti, Miklós herceg által aláírt okmány alapján tudjuk, hogy szinte minden javaslatot, árajánlatot, elszámolást ellenőrzött, és amivel nem értett egyet, azt nem fogadta el, nem engedélyezte. Elképzelhetetlen, hogy a Beschreibungot, illetve annak mellékleteit ne kontrollálta volna, és nem egyezett volna bele abba, hogy a kastélyalaprajzot Jacoby építőként szignálja. Rados Jenő szerint van olyan korabeli közlemény, amely szerint Miklós herceg maga volt a kert, a park tervezője, alkotója. Elképzelhető, hogy Jacoby a műegyüttes egészét ábrázoló helyszínrajzra – többek között – ezért nem írta az "aedif" szórövidítést. Ez egyben azt is jelenti, hogy Miklós herceg elismerte Jacobyt a kastély tervezőjéül; ha nem így lenne, miért az eltérés?

Miklós, gróf korában, különböző mesterembereknek, művészeknek adott megbízásokat; az esetek többségében ezek esetiek voltak. (Egy alkalommal szerződtetett egy évre festőt.) Bátyja, Pál Antal herceg tartamos szerződéssel alkalmazott művészeket. Olyanokat, akik igényes elvárásainak teljesítésére folyamatosan rendelkezésre álltak. (Haydnt az 1761. május elsején kelt Convention Verhaltungsnorma című szolgálati okmánnyal szerződtette ^{b29 i10b}.) Ezt a ’fényűzést’ kevesen engedhették meg maguknak és azok közül, akik megtehették, nem voltak sokan, akik Jacoby, Haydn, Le Bon szintű mestereket, művészeket ’tudtak’ tartósan alkalmazni. Miklós a majorátus uraként a bátyja által szerződtetett, az attól ’örökölt’ művészeket továbbra is alkalmazta.

Miklós – hercegként – a majorátussal, a készpénzben bővelkedő kincstárral együtt örökölt élvonalbeli művészeknek azonos bért fizetett. (Hadyn egy 1762-es elszámolás alapján csak havi 33 Fl-t, a Le Bon család – mivel a feleség és lány énekesként szerződött – havi 50 Fl-t és naturáliákat kapott ^{a182 a200}.) Haydn később Jacobyval együtt évi 600 rénes aranyban részesült. Különös kegyből kapott jelentős jutalmat nyugtázó elismervény azonban csak Jacoby aláírással ismert. (Minkét művész fizetése a hetvenes években feltételezhetően magasabb volt, mert Jacoby nyugdíjként kapott évi 600 aranyat.)

Úgy látszik, hogy Miklós hercegként rövid időn belül igen lényeges ’ügyekben’ döntött. Reprezentatív hercegi udvartartása színhelyéül Süttört választotta. Elhatározta, hogy igényeihez méltó kastélyt építtet, és ehhez tervet készíttet. A ’lavírozott’-nak nevezett ’vezérterv’ rövid időn belül elkészülhetett ^{e01 e02  e03 e04}, mert 1763. januárjában a környező birtokok intézői megkapták az utasításokat az építéshez szükséges anyagok előállítására, szállítására ^{a201 a203}. Valószínűsíthető, hogy az építkezés gyors megkezdéséhez szükséges tervet a már rendelkezésre álló szakemberek készítették, a jelentős pénzjutalommal ’hangolt’ Jacoby irányításával. A bravúros technikájú, lavírozott kastélyábrázoláshoz hasonló eleganciájú színpadképeket Le Bon tudott rajzolni ^{f01 f02}. Az építőanyag-kimutatást Mödlhammer készítette.

Jacobyval kötött szerződés ez-ideig – tudtommal – nem került napvilágra. A Haydn-t segédkarmesterként alkalmazó megállapodás ismert ^b29. Ebben, ahogyan erre több helyen találunk utalásokat, igen szigorúak a ’megszorítások’ atekintetben, hogy Haydn milyen kötelezettségek és milyen tiltások tudomásulvételével vállalja feladatkörének ellátását. A tiltások lényege az, hogy külső megbízásra nem vállalhat munkát, nem komponálhat, szerzeményeit nem adhatja el. Elképzelhető, valószínűsíthető, hogy a szerződéssel tartós feladat ellátására alkalmazott szakemberek hasonló kötelezettségeket vállaltak.

A nyomtatásban megjelent Haydn művek – viszonylag rövid időn belül – európaszerte ismertté váltak és ezzel maga az alkotások szerzője is. Az állandó alkalmazottként foglalkoztatott építész adottságai, lehetőségei e tekintetben jelentősen eltérőek. Nem tervezhet, építhet külső megbízás alapján, különösen akkor nem, ha alkalmazója folyamatosan újabb és újabb tervezési, szervezési, építési feladatok ellátásával bízza meg. Jacobynak azon túlmenően, hogy magát a kastélyt – annak részleteit – többször át kellett terveznie, építenie, sok melléképületet; istállót, vendéglőt, művészházat, bábszínházat, operaházat, kínai táncházat, uradalmi épületeket, kerti létesítményeket, Templ-eket, víztornyokat és még ki tudja mi mindent kellett terveznie, építenie. A herceg ezen túlmenően sok más jellegű feladattal, így terület-felméréssel, felület-planírozással, vízrendezéssel és hasonlókkal bízta meg  ^{a566 a757 a269 a271 a274 a412 a477 a478 a514 a516 a555 a568 a572 a595 a604 a639}. A legkülönbözőbb feladatok megoldásának kötelezettsége Haydn-ra is vonatkozott. A herceg gyakran a zsenihez egyáltalán nem ’illő’ megbízásokkal terhelte Haydnt ^a638. Érdekes, de logikus, hogy Haydn neve az eddig közölt (mintegy ezer) OL okmányban mindössze nyolcszor szerepel. Az utasításokat a naponkénti ’audienciákon’ kapta. Jacobyra utalóan több az okmány, de ezek általában olyan részfeladatok ellátására vonatkozó írásos megbízások, amelyekre akkor volt szükség, amikor nem tartózkodott a herceg közelében. A műegyüttes fejlesztésére vonatkozó feladatok ellátására – akár Haydn a művei alkotására – nyilvánvalóan személyesen kapott megbízást.

A két szerző közleményeiben szereplő pontatlanságokkal, ellentmondásokkal itt nem foglalkozom részletesen, ezt megtettem közleményeik ismertetése során.

A kultivált természet, a táj vagy emberi környezet attól függően, hogy természeti, módosított természeti, művi elemei önmagukban vagy egymáshoz viszonyítottan milyen jellegűek, nagyon eltérő sajátosságú komplexum, látvány. Tágkörűen értelmezve sajátos tájnak, tájelemnek tekinthető a sivatagi oázis, egy az alföldi rónán magában ’árválkodó’ fásított tanya, avagy egy erdei tisztás; netán az enyhén dimbes-dombos Dunántúlon facsoportokkal, csenderesekkel, pagonyokkal, erdőperemekkel határolt szántóföld, rét; átfolyó patakkal, tocsogókkal élénkítetten, ahol mindezek együttesen olyan táji tereket képeznek, amelyeknek ölelkező sokasága sajátosan élményfakasztó.

Az előzőekben megjeleníteni szánt szélsőséges tájváltozatok, a sivatag és az erdei tisztás között lényeges a különbség. Mégpedig a ’kint-lenni, bent-lenni’ közötti érzés, élmény-eltérést illetően. Rossz érzés a sivatagban kívül lenni az oázison, mely kintről a zártság, ezért bizonytalanság érzetét kelti, vagy a kietlen rónán távol állni az egyrészt vonzó, másrészt – mert másé – taszító, konvex alakzatú, fásított tanyán. Szívesen látott vendégként viszont mindkettőben többnyire jó ’bent’ lenni.

Jó érzés az erdei tisztás peremén fának dőlve nézelődni, védetten ’bent’ lenni; határolt teret érezni. Kellemes gyalog, kerékpáron, bármilyen járművön a Dunántúl ligetes tájain az egyik barátságos térből a csalogatva váró következőbe jutni. Az erdei tisztás, a növényzettel határolt homorú alakzatú terek az ölelésre váró karokra, az ’anyaméhre emlékeztetve’ hívogatóan kedvesek, biztonságosak. A sivatagok, a végtelenül üres, netán kies rónák ritkán keltik a baráti biztonság érzetét.

Az eltérő adottságú tájak sajátosságait érző, azok művi érvényesítésére képes, az immanenciálisan, azaz bennükrejlően kínálkozó ’természeti szép’ hasznosítója a (mai szóval) tájépítész, a kora társadalmában, különösen az azt uralók vágyaiban, világértelmezésében, (-nézetében) érvényesülő törekvések művészi igényű, értékű megvalósításakor, ha úgy tetszik ’tárgyiasításakor’ olymódon komponált, hogy az adottságok lényegi vonásai az alkotottakban kifejezettekkel olyan egységet képezzenek, amelyben a netán érezhető ellentmondások keltette feszültségekből összhangzatos harmónia keletkezzék.

A vadászati célokat szolgáló, a merev geometrizmus szellemében szabdalt térstruktúrájú léserdő és környezetének szelíden ligetes térszerkezetű tájrészletei barokk tájegyüttes alkotására késztettek.

Eszterháza parkjának, vadaskertjének végleges kialakítása Miklós hercegnek a hatvanas években még sok gondot okozott. Az elképzelt, hangsúlyosan esztétikai, reprezentatív célokat szolgáló erdő-parkba a környéken élő nemesek birtokrészei ékelődtek ^{a265 a273 a278 a312 a334 a360 a432}. A jobbágyoknak még a Kanizsaiak korából makkoltató, tüzelőfa-gyűjtő ’joguk’ volt ^{a285 a286 a287 a386 a731 a798}. Az őzek, szarvasok jöttek mentek, a dámvad-tartáshoz érteni kellett. Miklós herceg ezért a több kilométeres kerületű léserdő körül cölöp-kerítést létesíttetett, mégpedig olyan magasságút, hogy azon át télen, hófúvások idején se tudjanak az állatok megszökni ^{a225 a253 a263}.

Amikor elkészült a végleges kastély és az ’udvar’ télen is hosszabb időn át Eszterházán tartózkodott, a nagy kandallók fűtéséhez, illetve a Sala Terrena, az új operaház légfűtéséhez igen sok fára volt szükség. A folyamatos tégla-, cserép-, mészégetéshez is fa kellett és persze az építkezésekhez is ^{a147 a152 a194 a253 a264 a362 a546 a650 a653 a656 a731 a735 a819 a834} Az erdészek több alkalommal figyelmeztették a herceget a fa-, az erdőirtással járó veszélyekre; arra, hogy amennyiben nem csökken a tűzifapazarlás, elkopárosodik a környék. Ilyen értelemben – a lokális adottságokat tekintve – nem azonos elhelyezkedésűek, méretűek a mai erdők az akkoriakkal, de a tájkaraktert tekintve nem következett be alapvető változás.

A téli fűtéssel kapcsolatosan – a ’kastélytömeg’, a helyiségszámok növekedésére utalóan – érdekes támpontokat nyújtanak a kéményseprő számlák ^{a579 a760}. Ezek nem hiánytalanok, de létezik egy olyan számla, amely az 1778-as év utáni jelentős kéményszaporulatra, illetve az újabb kémények funkciójára, a harmadik kastélyszintre utal.
 

A biocönózisok, ezeken belül a fito-, illetve zoocönózisok létrejöttét jelentős mértékben az ökológiai adottságok határozzák meg. Minél változatosabb valamely földrajzi térség oro-, hidrográfiája, ennek következtében biocönózisa, az potenciálisan annál gazdagabb vadász-halász terület. A barokk korszakban a szárazföldi, a vízi vadászat a főúri élet integráns része, tartozéka. A vadászat minden jelentős eszterházai ’Festin’ műsorának fontos felvonása volt. Az Eszterháza történetével foglalkozó azon szerzők ^b46, akik nem 'értették', hogy Miklós herceg miért ezt az ’előnytelen’ adottságú helyet választotta fényűző udvartartásának színteréül, nem sokat konyíthattak a barokk-kori főúri társasági élet lényegi szokásaihoz, igényeihez. Nem értettek a korabeli műegyüttes-alkotóelemek funkciószolgálatának mibenlétéhez; ezek szigorúan alárendelő elvű szerkesztésének lényegéhez. A szubordináció a reprezentáción túlmenően az udvari ceremóniáknak – a napkirály ’etikettjéhez’ illő – bonyolíthatóságát szolgálta. Miklós herceget, húszadik századbeli méltatóinak egy része olyan képességekkel, alkotó-készségekkel tüntette ki, amelyekkel valójában nem rendelkezett, de talán senki sem említette, hogy minden kétséget kizáróan ő volt az, aki a világon szinte egyedülálló süttöri környezeti adottságokban felismerte a párját ritkító barokk műegyüttes megvalósíthatóságának lehetőségeit.

Amikor az 1784-es ’Josefinische Aufnahme’ két szomszédos (Moson- és Sopron-megye egy-egy részét ábrázoló) térképlapját egymásmellé helyezve észrevettem, hogy az eszterházai, illetve monbizsui vűrendszer egységes szerkezetet képez, ugyancsak meglepődtem ^{d08  i03 mov1}. A szakirodalmi ábrázolásokból nem ismert ehhez közelálló európai példa. Egymás közelségében létesült barokk vűrendszerű parkokat találtam, de egybeszervezetteket nem. A vonatkozó térképlapokat két eltérő nevű főhadnagy – feltehetően – egymástól függetlenül készítette, de az erdőkbe vágott nyiladékok iránya egyértelműen ’rendszert’ eredményező. A vuek folytatását képző, illetve az erdei nyiladékokat összekötő allék hiányoznak, de az OL okmányokból ismert, hogy ezeket, mivel zömmel idegen tulajdonosok területére telepítették őket, a gazdák kitörték, kivágták ^{a667 a674 a678}.

Pál Antal herceg és öccse Miklós gróf vagyona, társadalmi helyzete, életmódja között jelentős volt az eltérés. Pál Antal herceget rangja, képzettsége alapján Mária Terézia (kormány-tanácsa) fontos diplomáciai feladatokkal bízta meg. Európa társadalmi elitjéhez tartozott és ennek tekintélyes tagjaként részese volt azoknak a kulturális, művészeti megnyilvánulásoknak, amelyek a Monarchiában, tágabban a kontinensen meghatározóak voltak. A zene, a művészetek, ezen belül a képzőművészeteknek, így az építőművészetnek, kertművészetnek nemcsak rajongója, hanem ’tanult értője’ volt ^a82. Nem sok olyan hercegi udvar volt a Monarchiában, amelynek tartósan ’szerződtetett’ mesterei között Haydn, Jacoby, Le Bon színvonalú alkotó-művész dolgozott volna.

Esterházy Miklós gróf – viszonylag szegény főnemesként – katona volt. A hadszíntéren többször kitűnt, magas ranggal méltatták. A katonai táborokban nagyon igényesen élt ^{a69 a71 a79 a97 a125 a134 a138 a142}, elképzelhető, hogy a hadműveleti szünetekben festett, zenélt. Mértéken felüli, (anyagi adottságait meghaladó) költekezése arra utal, hogy a környezetéből való kiemelkedés vágya meghatározó jellemvonása volt. Süttörre száműzötten, kegydíjas grófként igényelte, hogy a Nádasdyak által barokkosított, A. E. Martinelli által felújított, kiegészített; majd mintegy húsz éven át lakatlan kastély megújhodjék , a homlokzatára futó vue-k – jövevény bokroktól, fáktól megtisztítottan – éreztessék, kifejezzék, hogy az együttes birtokosa barokk szellemű mágnás ^{a32 a62 a65 a70 a85 a87 a89 a93 a100 a111 a119 a120 a140 a145 a147 a156}.

Negyvenkét éves korában ajándékozta meg a sors olyan vagyonnal, amilyennel kevés herceg rendelkezett Európában – barokk szellemű reprezentáció – táji méretű, léptékű műegytüttessel való kifejtésére ^d13. Miklós hercegként, ehhez az anyagiakon túl a megfelelő látókörrel, hozzáértéssel szerződtetett művészeket, alkotókat is örökölte. Tudatában volt annak, hogy e tekintetben mit ’jussolt’. Erre utal a Jacobynak – szinte első jelentős hercegi megnyilvánulásként – jutalomként adott 400 rénes arany ^a169.

Elképzelhető, amint azt már írtam, hogy Jacobynak kétségei voltak atekintetben miszerint Miklós herceg igényei vannak-e olyan szintűek, mint az építészeti leckéket vett bátyjáé voltak, azaz érdemes-e szerződéses elkötelezettként Miklós herceg szolgálatát vállalnia. Miklós herceg úgy látszik tudta mit ’érnek’ elhunyt bátyja alkalmazottai, és ha kellett ’mélyen a zsebébe nyúlt’, hogy a számára legértékesebbnek látszót a többivel együtt megtartsa. Elképzelhető, hogy a 400 rénes arany csak amolyan biztosíték-féle volt arra nézve, hogy Miklós herceg valóban szép álmokat akar megvalósíttatni, olyan ábrándokat kíván valóra váltatni, amelyek talán azért, mert megoldhatóságuk, realizálásuk módja, tartama eltér a megszokottól, megér egy életre szóló ’áldozatot’. Valószínűsíthető, hogy Jacobynak is volt álma, mégpedig, hogy valamikor ráírhatja egy mű ábrázolására "Jacoby del. et aedif." Olyan alkotás képmására, amely hibáinak, erényeinek varázsos összhangjával – a maga nemében – egyedülálló a barokk-rokokó oeuvre-redjében. Nem számolt, talán nem is törődött azzal, hogy az utókor ’vélekedői’ csak abban az esetben ismernék el a műegyüttes alkotójaként, ha lenne legalább még egy olyan kastély, esetleg templom, amelynek ábrázolásán szintén az ő szignója szerepel, illetve ha ezzel együtt lenne olyan a konkrét munkára vonatkozó megbízás, szerződés, elismervény, amely formálisan bizonyítaná miszerint ő Eszterháza alkotója. Amint arról már volt és lesz még szó a farizeusok; ez esetben – szűkítetten – a formális szabályok betartására, betartatására ’hivatottak’ ritkán törődnek a háttérben rejlő lényeggel; írott okmányt keresnek, és ha találnak látszatra bizonyítót, ha kell, módosítanak rajta; példaként ’fordítás’ ürügyén. (Ilyen az 1765-ös Hefele Specification ^a292, illetve ennek Hárich által ’ferdített’ magyar nyelvű változata ^b46.) Nos és persze ha már sikerült ’űr’ helyén valamilyen hipotézist ténynek minősíteni (annak elfogadtatni), akkor abból már bármilyen tényláncolatnak látszó ’elmélet-fabulát’ lehet szerkeszteni.

Az előző – ad 29 – jelzés alatt írottak szerint Jacobyt a ’hozzáértők’ nem ismerték el Eszterháza alkotójaként, többek között azért, mert ’ismeretlen’. Miklós herceg Haydnt is Jacobyt is gyakran olyan feladatokkal bízta meg, amelyek – mai szemmel nézve – nem voltak méltóak hozzájuk. Amennyiben Haydn egy hegedűt vitt javíttatni Sopronba, avagy egy a felügyeletére bízottak közötti ’tyúkpert’ kellett rendeznie, akkor ezt a tevékenységét senki sem viszonyítja – a színvonalát tekintve – valamelyik zeneművéhez. Ha Jacoby – fennmaradt írás szerint – azt a feladatot kapta, hogy renováltassa a Vörös-házat, készítsen épület-reparációs költségvetést, akkor ezeket olyan munkáknak tekintik, amelyek Eszterházától áthidalhatatlan távolságra vannak, azaz Jacobynak legfeljebb ’Bauschreiber’ szintű feladatai lehettek, hiszen nincsen írásos utasítás arra, hogy tervezze meg a kastélyt. Nos Stöger vagy Haunoldt sem kapott ilyent Európa akkor – feltehetően – legnagyobb, legkorszerűbb főúri operaházának megtervezésére. És persze Haydn sem valamelyik művének megalkotására. A tartósan alkalmazott művészek, mesterek, szolgálattevők közvetlen vagy közvetett szóbeli utasítás alapján oldották meg feladataikat.
Senki sem vonja kétségbe, hogy Voit értett a barokkhoz; meg tudta különböztetni, a tiszta búzát az ocsútól. Az operaház fennmaradt terveit minősítve, jelentős, igen tehetséges építészt ’érzett’ a mű mögött. Mivel korábban már letette a garast Hefele mellett, az operaházat is vele ’terveztette’. Voit ítélőképességét elismerve azt kell hinnünk, hogy Stöger igen jó építész volt. A szakirodalomban teljesen ismeretlen olyan építész, aki feltételezhetően 1775-től, pontosabban 1778-tól (Jacoby végleges nyugdíjba menése után) tartós szerződéssel – hercegi mérnökként – minden tervezési és kapcsolt munkát ellátott, ami az ’udvarban’ adódott. (Feltételezhető, hogy Jacoby után ő volt a hercegi ’építészeti iroda’ vezetője.) Stöger ’rátarti’ lehetett, mert nem tűrte, hogy az udvari asztalos Haunoldt az új operaház tervezőjének vallja magát. Kérte a herceget, nemzetközi szakértővel döntesse el ki a tervező ^a803. Amennyiben az operaház ma állna és nem maradt, volna fenn a Mollner féle – a tervező kilétének tisztázására vonatkozó – szakértői vélemény ^{a821 a822}, nem lenne könnyű cáfolni Voit Pál megállapítását ^b75, miszerint Hefele a tervezője. Igen, ha állna az operaház, nyilván nemzetközi közönség jelenlétében adnának elő benne Haydn műveket és az idegenvezetők azt állítanák, hogy az épületet Hefele tervezte. Stöger esetében még azt sem lehetne mondani, hogy ismert munkái és az operaház között ’akkora űr tátong’, mert Voit szerint nem ő tervezte az operaházat.

Miklós hercegnek alkalmazottaival szembeni igényességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nemcsak mérnök-kőmívese tudott egy hónap alatt világszínvonalú operaházat tervezni, hanem udvari asztalosmestere is. Valójában tehát nem egy, hanem három tervező és terve között tátong a volt eszterházai műegyüttes ’terén’ áthidalhatatlan űr. Elképzelhető, hogy Stöger Jacoby tudtával, javaslatára lett utóda és biztos, hogy éveken át még együtt dolgoztak. Nemcsak elképzelhető, de valószínű, hogy Jacoby legalább annyit értett az építészethez, mint ’utóda’ (tanítványa?) Stöger, aki Voit szerint Hefele szintű alkotó volt.

Ahogyan nem igen maradt kézzelfogható nyoma annak, hogy a livrébe öltözött, parókás Haydn és Miklós herceg között a mindennapos ’kihallgatáson’ milyen jellegű, tárgyú megbeszélések folytak, úgy még kevesebb maradt arról, hogy Miklós herceg Jacobyval közölt kívánságai, ötletei mi módon realizálódtak.

Az OL okiratok szerint Rahier jószágkormányzó – a gazdaságiakon túlmenően – több vonatkozásban foglalkozott a műegyüttessel. Az OL okmányokon az ő neve szerepel a leggyakrabban, igen sokszor kifejezetten esztétikai vonatkozású intézkedéseken. Az 1781-ben bekövetkezett váratlan halála után a ’hagyatékára’ ^a804 vonatkozó adatok, utalások arra engednek következtetni, hogy behatóan törődött építészettel, művészetekkel. A sarródi templom megépítésének ő volt egyik legodaadóbb kezdeményezője, pártfogója ^{a575 a576 a600 a605 a614 a617}. Igyekezetének hátterében egyértelműen művészeti megfontolások rejtőztek. Feltételezhető, hogy a barokk térstruktúra lényeges elemeinek megvalósítását Jacobyval együtt fontosabbnak tartották, mint Miklós herceg. Elképzelhető, hogy a lényeget – a barokk összkompozíciót – tekintve igényesebbek voltak a hercegnél, aki a mindenkori szórakozás örömét, pompáját fokozó közvetlen környezet reprezentatív voltát tekintette igényei kvintesszenciájának. Elképzelhető, hogy a korosodó és feltételezhetően csökkenő mozgásigényű, -képességű herceg a valamely kedves időtöltését szolgáló létesítményeket úgy építtette, bővíttette, hogy az időjárásra, a távolságokra, a kényszer-elfoglaltságokra való tekintettel kényelmesek legyenek. Ebből adódóan származhattak a Jacoby kompozíciós – szimmetriára törekvő – elveinek figyelmenkívül-hagyása, sértése.

A Miklós herceg emberi nagyságát, művészi zsenialitását hangsúlyozó huszadik századi méltatói között néhányan egyházi, hitéleti buzgóságát is értékelték. Nos a pompakedvelő herceg e téren, avagy a testőrgárda élén egyaránt a fényűzésben, a parádéban lelt örömének élt. A Habsburgok jó katolikusok voltak, aulikus híveiknek is azoknak kellett lenniük. Miklós – amikor kötelezettségei voltak – bebizonyíttatta, hogy patrónusként semmi köze Sarródhoz, de a kegyúri jogok és kötelességek egyik legkézzelfoghatóbb ’tárgya’ az egyházi pénz és annak nyilvántartása szerint Sarród 310 Fl összeggel volt érdekelt az ügyben ^a737. A kegyúrnak jogában állt az egyházi pénzeket – valamilyen kamat fejében – kölcsönként felhasználni. Ezt Miklós meg is tette ^a738. Templomot saját jószántából, jobbágyai hitéletét szolgálva azonban nem építtetett. (A műegyüttes szerves részének szánt (keleti irányú vue-záró) süttöri templom sem épült meg.)

Ismereteim szerint Ferenczy Károly volt az első, aki tudatosan, szabatosan, találóan mutatott rá a kastély szerkezetében, homlokzatain hemzsegő szabálytalanságokra ^{b63 i04 i05}. Véleményem szerint az Esterházyak ’korszakát’ (A. E. Martinellit) megelőzően az ős-kastély – és környezete – négy-öt építésfázis színtere volt ^{g02 g03 g04 g05 g06 g07 g08 g09 g10 g11 g12 g13}. József gróffal, illetve herceggel kezdődően (1720), Miklós herceg haláláig további hat-hét ^{g14 g15 g16 g17 g18 g19 g20 g21 g22 g23 g24 g25}, összesen tehát tíz-tizenkét építés-fázis követte egymást. Az építés minden szakaszának nyoma maradt, ezek alapján határozhatók meg az egyes mozzanatok. Mivel elképzelhetően mindenkor csak egy (a meglévőre következő) építésszakasz terve készült el, szinte elképzelhetetlen, hogy a soronlévő utáninak is elkészítették a makettját. A mindenkor következőt ezért csak szerkezeti kompromisszumok ’árán’ lehetett megvalósítani. Úgy látszik, bontásra azonban csak akkor került sor, ha az elkerülhetetlen volt. A ’megalkuvásos’ megoldások – valamelyes odafigyeléssel – ezért könnyen észlelhetők.

  folytatás ...