Vélekedni nemcsak a 20. század tanulmányainak szerzői vélekedtek. Megtették ezt már a 18. században is. Ennek okai sokrétűek. Volt, aki úgy írt Eszterházáról (korábbi ismertetéseket használva), hogy feltehetően nem is járt ott soha. Ha netalán mégis, megelégedett a díszudvar látványával. Olyan is volt, aki bejutott a kastélyba, a parkba és bizonyára hallomás alapján kijelentette, ki festette a freskókat, ki faragta a szobrokat. Érdekes, hogy már a 18. században sem tudták Mária Terézia melyik évben járt Eszterházán. Többen tódítottak; ötven, száz, pár ’paraszt-táncos’ helyett ezrekről írtak. Némelyek olyan épületeket is ’láttak’, létezőnek írtak le, amelyeket a "Beschreibung" szerint is csak megterveztek, valójában azonban sohasem építettek meg. (A szerzők egy részének – úgy tűnik – nem volt ideje, kedve, hogy a helyszínt bejárja vagy legalább a Beschreibungot eredetiben gondosan végigolvassa.)
Folytathatnám a tévedések, tódítások ilyetén való ismertestését, de tudom ez nem meggyőző. Hasznosabbnak tűnik, ha a CD lemezen olvasható leírásokban szereplő tévedések, vélekedések, ferdítések időrendi ismertetésével a 20. századi közlemények ’eredendő bűnei’ keletkezésének okait idézetekkel, gyomlálásuk szükségességét pedig ártalmaikkal indokolom.

Elkerülhetetlen, hogy az Eszterházával foglalkozó korábbi közlemények gyakran vélekedésen alapuló tévedéseinek kronologikus ismertetése ne járjon a ’kiegészítések’ indokoló, bizonyító érveléseinek részbeni ismétlésével. Mivel úgy vélem, hogy a két – célját tekintve eltérő – anyag egymást több szempontból hasznosíthatóan kiegészíti, az átfedések ’elviselhetők’.

A ’vélekedések’ megnevezésű irományban a CD lemezen lévő (szándékom szerint) a megjelenésük időrendi sorrendjébe rendezett közleményekben szereplő ’tévedésekre’ úgy hivatkozom, hogy többek között nyilvánvalóvá váljon, ki és milyen szándékkal használta vagy nem használta – saját munkájához – a korábban megjelent közleményeket, illetve a már nyomtatásban közölt levéltári okmányokat.

Van ugyanis a vélekedésnek egy másik változata is. Amikor az Eszterháza történetét taglaló írások szerzői – különösen a 20. század második felében – a korábbi forrásmunkákban nemegyszer olyan közlésre bukkantak, amely nem illett koncepciójukba és ezért úgy ’vélték’, hogy az téves. (Zavartkeltőként mellőzték értelmezését.) Használni, idézni fogom a korabeli ’szemtanú közléseket’, mert a műegyüttes tényleges alakulástörténetének tisztázásához perdöntően lényegesek.

 Eszterházát elsőként Rotenstein ismertette részletesen. (^b03.) Az emeleti díszterem freskóját, valamint a kápolna oltárképét – tévesen – olasz festőnek tulajdonítja. A Sala Terrena négy (téglalap keresztmetszetű) ikeroszlopát nyolcnak minősíti. Közlése szerint a terem födémét kilenc ’istenség-történetet’ ábrázoló freskó díszíti. (Ma nem! Lehet, hogy nyomokban a maiak alatt még ott vannak, mint példaként a Sala Terrenából a jobboldali helyiségekbe nyíló ajtótokok mögötti vakolaton a reneszánsz korból megmaradt festett díszítések.) A hercegi lakosztály szobáit a későbbiektől eltérő módon ’számozza’. Megemlíti a ’halász és halászné’ kagylóból készült szobrát és ezek magasságát egy rőfre becsüli. (Később ezeket többen ölesnek mondják, nyilván nem tudva mi a rőf és az öl közötti különbség.)

Állítja, hogy az új operaház mögött ott áll a nagy kínai táncterem. Mivel ez 1789-ben leégett, a szerző egy korábbi leírásának a táncházra vonatkozó részét feltehetően benne hagyta abban a leírásban, amelyben már az új operaházat is ismerteti. (Ez mögött nem épült új kínai táncház.)

Rotenstein leírása részletezőbb a Beschreibungban közöltnél és egy-két ’átfedéses’ közléstől eltekintve messzemenőn pontos. Nagy kár, hogy a kastély szakaszos építéstörténetét nem írta le, mert a kívülállók közül azon kevesek egyike, akik ezt jól ismerték.

A park nagy kör alakú terén (Oval-Platz) ottléte idején szökőkút díszlett, azaz a Bagatell akkor még nem állt. Mária Terézia látogatásáról beszámolva azonban leírja, hogy erre a térre hatalmas, igen értékes anyagok felhasználásával pompázatos, kupolás, nyitott ’Tempel’-t építettek, hogy a császárnő ennek emelvényéről gyönyörködhessék a huszonnégyezer lampionnal világított látnivalókban. Elképzelhető, hogy Mária Terézia ennek az építménynek a költségeit tekintette, mondotta bagatellnek Miklós herceg egyéb építkezéseihez viszonyítva. A Bagatell jóval később, (1783) az említett tempelnek a helyén épült és elképzelhető, hogy megnevezése ’reminiszcenciás’ volt.

A parterre-t záró félköríves tér kaszkádjai sem készültek még el Rotenstein ottléte idején. A képgaléria és az ekkor még meghatározatlan funkciójú túloldali párja (a későbbi télikert) a főépülettől – kilenc-kilenc ablakos épületként – még nem volt a kastéllyal egybeépítve.

Rotenstein 1763 óta tartózkodott Magyarországon, öt Festin-en vett részt Eszterházán (az elsőt 1770-ben rendezték). Beszámolója 1783-84-ben jelent meg nyomtatásban. A műegyüttest ismertető írása alapján valószínűsíthető, hogy az új vendéglő megépítése után, illetve a kaszkádok és a Bagatell felépítése előtt távozott Eszterházáról.

Bessenyei György versezete (^b04.) korábban jelent meg nyomtatásban (1772) mint Rotenstein írása (1783). (Az utóbbi szerzője azonban 1763 óta volt Eszterháza vendége.) Bessenyei (költő, gárdahadnagy) Rohan herceg 1772-ben tett eszterházai látogatásának három napját, írja le, dicsérve parancsnokát Pompakedvelő Miklóst és dicsőítve Eszterházát, "mely minden részben valamely kis királyságot mutat". A viszonylag hosszú verses leírásban nincsen olyan utalás, közlés, amely a műegyüttes alakulástörténetére vonatkozna. Költői túlzásnak tekinthető, hogy a mintegy száz pár kivezényelt paraszttáncost kétezernek látta és az is, hogy ezek tobzódva, ordítva "dicsérték kedves hercegjeket". (A korabeli beszámolók a jobbágyok kétségbeejtő nyomoráról, kegyetlen hajszáról, jobbágy-lázongásról, vesszőfuttatásról, deresről, a pallosjog alkalmazásáról szólnak.) Bessenyei versezetének prózában írt bevezetőjét, annak Miklóst és kastélyát magasztaló sorait igen sokan idézték. Főként azok, akik Miklóst, érdemeit messze meghaladóan ünnepelték.

A "Rélation..." (^b05) Mária Terézia 1773-as látogatásáról számol be francia nyelven. Leírja a Diana, a Nap templomot, de nem ismerteti a többit. (Fortuna, Venus.) A kínai táncházat értékeli. Szól a bábszínházról és a tűzijátékok színteréről. (Márkus tér.) Az ’ovális tér’-ről beszélve nem említi a Bagatellt, de az itt virágfüzérekkel díszített oszlopsorban felállított emelvényt igen. (Akárcsak Rotenstein.) Elképzelhető, hogy a környékbeli falvak bírái a kivezényelt táncospárokat valamilyen ’forgatókönyv’ szerint futtatták egyik színtérről a másikra, mert a "Rélation" szerint is több mint ezren voltak.

Korabinsky 1778-as Almanach-jában (^b06) a kastély építéstörténetét tekintve rendkívül lényeges (német nyelvű) közlés szerepel, mégpedig; a kastélyt állandóan alakítják (veraendert), fejlesztik (verbessert). A francia-tetők helyett mostmár balusztrádos megoldás létesült (angebracht), a törekvések minden vonatkozásban azt célozzák, hogy a dolgok magasabb szinten látványosabbá váljanak. (Tudatosan nem fordítottam ’szószerint’.) Korabinsky közlése sajátos szövegkörnyezetben szerepel, olyan ’tárgyi’ vonatkozásúban, amely konkrét voltát nem teszi kétségbevonhatóvá. Közlésének következő mondatában ugyanis négy villámhárító felszereléséről tájékoztat (B. Franklin 1752-ben alkalmazta először), majd arról, hogy a testőrség új főhadnagya már a lengyel királyi gárdában is testmagasságáról volt híres. (Mindhárom közlés a tisztességes ’zsurnalisztika’ körébe tartozó.)

Az Almanach szerint a színházépület mellett áll a kínai táncterem, és a kávéház a kertben. Megemlíti a víztornyok helyét, mégpedig ott, ahol azok a ’lavírozott’ rajzon ábrázoltak. Felsorolja a négy ’Tempel’-t, de nem említi a Bagatellt. (Azaz még nincs.)

Korabinskynek – a manzárd-szintes kastélynak háromszintes balusztrádossá való átépítésére vonatkozó – közlése egyike azon okmányoknak, amelyek bizonyítják, hogy Mária Terézia még nem láthatta a mainak megfelelő kastélyt. Az ujabbkori – Eszterházára vonatkozó – tanulmányok közül tudtommal egy sincsen, amely Korabinsky idézett közlését közölte, értelmezte volna. Akik esetleg elolvasták nyilván úgy ’vélték’, hogy ez valamilyen tévedés.

Dallos Márton Eszterházát ismertető verses leírása (^b07) hosszú címének utolsó két sora szerint a Vár "Az 1762-dik Esztendőtől fogvást e most folyó 1781-dik esztendőig szerencsésen fölépíttetett". Dallos a szomszédos Sarród község lakójaként jól tudta, hogy a kastélyépítést 1762-ben kezdték és -81-ben fejezték be.

A szemtanúnak – az építésre vonatkozó tanulmányok szerzői közül – ezt azonban senki sem hitte el. Azt sem, hogy e tizenkilenc év során "... a sok munkáknak soha nincs szünetik". Dallos jól ismerte a műegyüttest, részletekbe menő közlései hitelesek.

J. Friedel 1783-ban barátjának Berlinbe írt levelében (^b08) Eszterházát ismerteti. Több hasznosítható közlése közül a legfontosabb talán az, amely a Bagatelle építéséről szól. A nem szószerinti fordítás szerint, " a nap, a Diana, a szerencse, a szerelem templomain túlmenően éppen most építenek az úgynevezett ovális téren még egy kínai mulatóházat, amelyet Bagatell-nek neveznek..." Alig van századunk második feléből származó olyan tudományos igényű közlemény, amely szerint a Bagatelle Mária Terézia látogatásakor ne lett volna készen. Azt hogy, akkor még nem állt, más okmányokkal is igazolni lehet.

A "Beschreibung..." (^b09) tárgyilagosan, mondhatni szenvtelenül, ugyanakkor gördülékeny fogalmazásmóddal a műegyüttes szinte minden részletéről beszámol. A leírásnak valamivel a felén túl szerepel a metszetnyomásos helyszínrajzon W, X, Y jelzésű épületeknek az ismertetése. Ez után szinte mellékesen az, hogy ezek az épületek és a helyszínrajzon szintén szereplő (a keleti irányú allét a széplaki templomhoz hasonlóan – vizuálisan – záró) Rudera még nem épültek meg. Soha nem épültek meg, de akik beszámolóik szerint ezeket látták, úgy tűnik a "Beschreibung"-ot is csak nagyon felületesen olvasták el. (Jacoby helyszínrajzán eredeti (teljes) koncepcióját közölte, P. Primitivus – a Beschreibung feltételezett írója – ezt tudomásul véve, a koncepciót közölte.)

J. M. Korabinsky a Pozsonyban, 1786-ban kiadott lexikonjában (^b10) részletesen és többnyire megbízhatóan írja le a műegyüttest. Ismerteti az új vendéglőt, illetve a vele szemben álló 80 öl hosszú, 250 személynek lakást biztosító emeletes muzsikaházat. A Süttör irányába tervezett épületeket (tévesen) létezőnek tekinti, azonban nem említi a Bagatelle-t, amely ekkor már állt. Szól arról, hogy a parterre zárómotívumaként épülnek a vízesések. Téved, amikor Rohan látogatását 1773-ra, Mária Teréziáét 1775-re datálja. Közli, hogy a császárnő látogatásakor a műegyüttes alaprajzát ábrázoló legyezőket osztottak. Korabinsky első eszterházai beszámolójának megírásakor biztosan járt a helyszínen, Lexikonjának megírásakor elképzelhetően elmulasztotta ezt.

Az 1790-es Mindenes Gyűjtemény (^b12) szerint a Bagatell csak akkor épült, amikor a "Russiai Nagy Hertzeget" várták Eszterházára. (Ezt a közlést sem vették figyelembe.) A közlemény írója szerint Miklós herceg "a maga nevét sokkal kedvesebbé és halhatatlanabbá tette volna", ha a kedvteléseire pazarolt "kintsnek" csak az ötödét az ifjúság taníttatására, a kultúra fejlesztésére, a közjólét növelésére fordítja. A húszadik század második felében megjelent írásokban a Miklós herceget rajongva méltatók figyelmét ez és az ennél is keményebb bírálatok elkerülték.

Vályi András Eszterházát 1796-ban elképzelhetően úgy írta le (^b13), hogy nem járt a helyszínen. Soha nem létezett épületekről még azt is tudja, hogy azok "olasz ízléssel építtetve" álltak. Nála nőnek meg a rőf magasságú ’kagyló-szobrok’ ölesre, ő állítja a Bagatell-t a középső vue-be és nála csúszik Rohan és Mária Terézia látogatása két-két évvel arrébb. (Mivel az ő leírása magyar nyelvű volt, ezt tudták sokan elolvasni, használni!)

Az ismert forrásmunkák közül J. G. Kohl Drezdában, 1842-ben "Hundert Tage..." címmel megjelent beszámolója (^b19) az első, amely a Bagatell (azt kis kastélynak nevezve) névadását – tévesen – egy Mária Terézia szájába adott megjegyzéshez fűzi. Kohl szerint a gazdag Esterházy hercegek egy mocsár melletti homokháton, építésre nem legalkalmasabb környezetben (a császárnő nem csekély ráhatására) emberfeletti kincseket fecséreltek kastélyépítésre. Többek között megjegyzi, hogy földszinti helyiségeket légfűtéssel melegítenek. Ő is szól a kagylószobrokról, amelyeket két lábnál valamivel alacsonyabbnak becsül. Úgy tűnik járt a kastélyban, mert egy idős gondnok helyi nyelvjárásban adott felvilágosításából tudta meg, hogy Miklós csak azért vette meg e szobrokat, mert azt a császárnő egy levélben nagyon ajánlotta. (Die Resel hat' holt gschaft.)

Drinoczy Györgynek a 19. szd. közepéről származó kézirata (^b20) a korábban megjelent közlemények hibáit tartalmazza. Elképzelhető, hogy a csornai kanonok – a kézirat szerzője – sem járt a helyszínen. A cour d'honneur szabadtéri díszlépcsőjéről szólva azt írja, hogy a méltóságos rostélyzatra "négy nagy lépcsők vezetik fel a szemlélődőt". Ez ’új’ tévedés, bár az is elképzelhető, hogy a kétkarú lépcső egy-egy pihenővel négy tagra bontott volta okozott a (feltehetően) szóbeli tájékoztatás alapján ’zavart’. Az a közlés mely szerint a muzsikaház "1837/38 esztendőben czukorgyárnak alakíttatott által, de a gyár csak hamar már 1847-ben megszűnt", valószínűsíthető.

Vahot Imre 1853-ban megjelent írásában (^b21) saját fogalmazású bevezetője, illetve befejezése között a Beschreibung magyar nyelvű fordítását közli. Előszavában azt írja, hogy: "Jacobi a vár olasz építőmesterének neve van a képek aljában feljegyezve." (Jacoby nem olasz, hanem francia volt.) Vahot hibázott, amikor a Süttör felé esően tervezett épületeket létezőnek írta le, illetve nem fordította magyarra a Beschreibung megjegyzését, amely szerint ezek nem valósultak meg. Azok, akik nem olvasták (nem értették) magát a Beschreibungot Vahot alapján is hibázhattak. Vahot sajnos nem írta le, hogy a bábszínház az operaházzal ’rézsutosan’ átellenben állt, nem pedig szemben. (Elképzelhetően hitt annak a Beschreibungban közölt rézmetszetnek, amely egy olyan perspektivikus ’tervezetet’ ábrázol, amely sohasem valósult meg.) Drinoczy azt írta, hogy a répacukorgyár 1847-ben megszűnt, Vahot szerint 1853-ban még van.

Pasteiner Gyula 1894-ben megjelent írásában (^b24) az egri líceummal is foglalkozik, azt állítva, hogy építészének neve ismeretlen. (Fellner Jakab pedig nem igazán ismeretlen!) Eszterházáról is meglepőt ír. Közlése szerint Miklós: "1764-ben a versaillesi kastély hatása alatt elhatározta, hogy ahhoz hasonlót épít és két év alatt, megvalósította tervét; 1766-ban készen volt a nagy terjedelmű kastély". Szerinte is megvalósult Jacoby rajzának Süttör felé eső része, illetve (nyilván Vahot alapján) véli, hogy amely rácsozatra: "négy nagy garádicsok vezetik a szemlélőt". A Festin-ek időpontjának évszámait ő is téveszti. (Vahot magyarul írt, tévedései ’termékenyek’ voltak.)

Meller Simon 1915-ben megjelent tanulmányában (^b31) feltételezi, hogy a későbbi ’fényes’ Miklós bátyjához hasonló neveltetésben részesült. (Ezt eredeti okmány nem említi.) Megjegyzi, hogy 1721-ig a latin volt a hivatalos nyelv az ’udvarban’, attól kezdve a német. Pál Antallal kezdődően az Esterházy hercegek – a leggazdagabb magyar főurak – néhány generáción át nem tudtak magyarul. Meller szerint ’fényes’ Miklós az 1765-ös párisi, versaillesi látogatásán tapasztaltak hatására fogott hozzá az "Esterházische Feenreich" megvalósításához, azt is állítja, hogy az építkezés 1764-ben indult és a palota építése alig másfél év alatt be is fejeződött. Meller szerint a régi vadászlaknak "csupán földszintjét használták fel az új mese-palota építkezésénél". (Ez tévedés.) Meller egyértelműen Jacobyt tekinti a kastély tervezőjének. (". bármily tudatos művészettel fokozta is a hatást Jacoby építész".) Mellernek a képtárra vonatkozó megjegyzése, miszerint "oldalfalait nyolcz-nyolcz ablak tagozza" arra utalhat, hogy az ekkor már tizenegy-ablakos oldalszárnynak nem teljes egésze szolgált képcsarnokként, esetleg arra, hogy a Beschreibung metszeten számolta meg az ablakokat.

Sokatmondó Meller véleménye, mely szerint: "Fényes Miklós teljesen korának fia volt, csodálatos dekoratív érzékkel, de kevés fogékonysággal a képzőművészeti alkotások mélyebb emberi és művészi kvalitásai iránt". Meller közleménye (az általam ismertek közül) az első, amelyben "Grundmann" neve szerepel, mégpedig miszerint Miklós: "nem érezte Grundmann freskóinak művészi alsóbbrendűségét". Mivel ma Eszterházán – tudtommal – összesen három mennyezeten van freskó, ezek közül a kápolnáé kétségbevonhatatlanul Milldorfer műve, maradt kettő (a Sala Terrena kilenc részegységese, illetve az emeleti díszteremé) amelyek közül az emeletinek megalkotásáért Milldorfer vette fel a tiszteletdíjat. Meller közlése lehetőséget nyitott a vélekedésre, noha a 20. században már nem létezett Grundemann freskó Eszterházán, amelynek alapján Meller annak művészi értékét meg tudta volna ítélni. (Az 1944-ben írt Hárich kézirat szerint a Sala Terrena – tematikusan is ismertetett – freskóit Wolfgang Köpp festette.)

Meller szerint lehet, hogy az "Esterházy Madonna" Miklós herceg szerzeménye. Rotenstein ismertetésében – témájuk szerint – felsorolja a képtár fontosabbnak vélt festményeit. Ebben a felsorolásban nem szerepel olyan mű, amely Raffael madonnájával lenne azonosítható.

A Beschreibung képmelléklete, amely a vízesések felől nézve ’tervezett’ látványt ábrázol, Mellert megtévesztette. Azt hihette, hogy azon az új opereházzal szemben ábrázolt ’bábszínház’ létezett. Sohasem épült meg, de az eredeti – Meller állításával ellenkezően – ma is áll. (Többen is hittek Mellernek és nem létezőnek vélték a bábszínházat.) Állítja a továbbiakban Meller, hogy: "a környező épületeknek, melyek egész kis várost tettek ki, csakhamar nyomuk sem volt látható". Ez is csak részint igaz, a Széplak felé vivő út mentén épített házak egy része még a második világháború után is állt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy legalább egyet védelemre méltasson. Amikor ezek közül lebontották azt, amely annakidején elsőként épült, a kertészeti technikum egyik tanára Oláh Sándor, az épület falából kivétetett feliratos kőtáblát az akkori kollégium (eredetileg az udvari tisztviselők Süttür felöli épülete) lábazati kövei közé falaztatta. Amikor rátaláltam ugyancsak gondot okozott. Kétségbeesettségemet éreztető érdeklődésemre valaki meg tudta mondani hogyan került oda, ahová a rajta levő dátum alapján – eredetileg – nem falazhatták. (Ezt a kőtáblát – a múzeum alkalmazottai – azóta is gondosan őrzik.)

A "Későbarokk építészet Magyarországon" (^b32) című munkájában Kapossy János szerint a kastély 1764-1766 között épült fel. Véli, hogy a metszeteken szereplő Jacoby nevű állítólagos elzászi – a művészettörténetben eleddig teljesen ismeretlen – építész a brünni Karl Jacobi Freiherr von Eckholm-mal lehet azonos. Vélekedését arra alapozza, hogy a XVIII. századi főúri építkezéseknek kétségtelenül ’legnagyobbszabású’ emléke nem lehet egy ’ismeretlen’ építész műve. Kapossy Eszterházára vonatkozó közléséhez kapcsoltan barokk-klasszicista (copf) építészeket nevesít, közöttük Melchior Hefele-t. A szaktekintélyként elismert műtörténész akarva-akaratlanul lavinát indított, noha megjegyezte: "A probléma megoldását egyelőre függőben hagyjuk; e kérdésben csak az Esterházy-levéltár teljes átkutatása és a kastély beható tanulmányozása hozhat végleges eredményeket". Követői sajnos csak vélekedéseit vitték tovább, a levéltár átkutatását, a kastély beható tanulmányozását elmulasztották. (Kapossy János "bölcsészet-tudománykari" előadásaiból, gyakorlataiból – 1945-től kezdődően – nyolc szemeszterre szólót választottam leckekönyvembe. Így a proszemináriumok mellett a "magyar barokk problémái", a "barokk forrástanulmányok" címmel meghirdetetteket. Utólag visszaidézve az ugyancsak értékes oktatói munkásságát, gondolkodóba ejt, miszerint a ’forrástanulmányok’ diszciplínát tanító jeles szakember nem foglalkozott Jacobyval olyan ’udvari’ alkalmazottként, aki szerződéssel kötelezetten csak egyetlen műve révén válhatott volna ismertté. Avagy maradt ismeretlen, amennyiben a tevékenységére vonatkozó levéltári anyagokat, az épület ’titkait’ nem kereste, hasznosította senki.

Thirring Gusztáv 1933-ban megjelent közleményében (^b35) azt állítja, hogy az "egyhangú külsejű, de előkelő" kastélyt Esterházy Miklós József, Jacoby tervei szerint 1764 és 1766 között építtette fel. Téves közlése a Mária Terézia látogatásának idejére vonatkozó is, és feltehetően elírás a nagy díszterem mennyezetét tartó oszlopok számára vonatkozó. (A Sala Terrena boltozott mennyezetét tartják oszlopok!) Ezeknél súlyosabb következményű megállapítás az, mely szerint e terem: "mennyezetének bágyadt világos színekkel festett nagy képe (Apolló napisten négyesfogata) Grundmann Vazul műve..." Tévedés persze az is, miszerint a "kastélyhoz délre 700 hektár terjedelmű gyönyörű angolpark és erdő csatlakozik”.

Hekler Antal – a két világháború között Kapossy János mellet ugyancsak elismert műtörténész – 1934-ben megjelent munkájában szintén 1764 és 1766 között építteti fel tüneményes gyorsasággal – a Franciaországban járva tüzet fogott – Miklós herceggel új fejedelmi lakhelyét. Hekler a ’hagyományra’ hivatkozva olyan vélekedéseket közöl, amelyeket a későbbiekben több ’szerző’ hitelesként kezel. Ilyen az, miszerint a herceg Versailles mintájára a végtelenbe tűnő parkot maga tervezte, hogy a chinai táncoló ház a parkban állt, hogy az elzászi Jacoby csak a kastély kivitelező építésze lehetett, nem pedig a hagyomány által két oldalról is megnevezetten építőmestere. Azt a közlést miszerint a hercegnek széplaki műtermében udvari szobrász faragott szoborcsoportokat, okmány – tudtommal – nem hitelesíti. (Széplak viszonylag későn, feltételezhetően csere útján került az Esterházyak birtokába.) Hekler, Kapossytól eltérően nem javasol további levéltári kutatást, helyszíni ellenőrzést.

Figyelemreméltó Kogutowicz Károly 1936-ban megjelent közleménye ( ^b37), mely szerint Nádasdy Tamásné (Kanizsai Orsolya) a XVI. században a Répcét keletnek vezettette, a Hanságon át dorongutat építtetett Pomogyig, majd az ökrös fogatok után vámot szedetett. A hatóság ezért lebontatta az utat és ennek következtében még a XVIII. században is csak csónakkal lehetett a két part között közlekedni. Kogutowicz közlése – mely minden bizonnyal megfelel a valóságnak – két lényeges tényre vet fényt. Az első az, hogy a Süttör környéki birtokok, építményegyüttesek jelentősége már a tizenhatodik században indokolttá tette a dorongút megépítését, a második, nem Miklós herceg idején – a környéknek újra jelentőssé válásakor (pontosabban 1777-ben) – született meg első ízben a dorongút építésének ötlete. A munkálatok másodszori megindításakor emelt obeliszk (’Iwasnit’) ma is áll.

Dr. Csatkay Endre 1937-ben megjelent írása (^b38) szerint a középkorban Sether-nek, Seyther-nek nevezett birtok 1337-ben a Kanizsaiaké volt. Átmeneti elidegenítés után újra az övék lett, majd Orsolya házassága révén a Nádasdyaké. Ha Nádasdy Tamás nádor számára küldemény ment Sárvárról Pozsonyba, itt volt nagyobb pihenő. Sőt, 1558-ban nejének tartózkodásra ajánlja Nádasdy nádor Söjtört. (A söjtöri ’kúria’ más okiratok szerint is alkalmas volt az ország nádora feleségének tartózkodó-, lakóhelyéül.)

Szeghalmy Gyula 1938-ban megjelent közleménye szerint (^b40) Miklós herceg Jacoby építőművész tervei szerint 1764-66-ban építtette a kastélyt. Úgy tűnik Thirring Gusztáv írását olvasva (azt némileg ’fejlesztve’) állítja, hogy: ’két emelet magos dísztermének mennyezetét 84 alabástrom faragványos oszlop tartja. Csodálatos színhatású mennyezetképe Grundemann Vazul alkotásában...’ Érdekes, hogy századunk második felének nem egy tudósítója Thirringnek, Szeghalmynak 84 oszlopát nem hitte el, de azt, miszerint Grundemann az Apolló freskónak a festője, annál inkább. (Úgy gondolom több joggal hihető a 84 oszlop, mint Grundemannt Milldorfer szintű művésznek vélni.)

Amikor Rados Jenő professzor 1939-ben megjelent Magyar Kastélyok című művének (^b41) Eszterházára vonatkozó részét kommentálom, három szemeszteren át volt hallgatójaként zavarban vagyok. Az orákulumként tisztelt professzor Eszterházával kapcsolatos ’tévedései’ megmagyarázhatatlanok számomra. Úgy véli, hogy a "Jacoby del. et aedif" szignatúra nem tekinthető bizonyítéknak az alkotóművész személyét illetően. Állítja, hogy a "magyar Versália" másfél év alatt készült el! E teljesítmény Esterházy Miklós műve. Miklós az 1764-es párisi gyűjtő-út után ’már’ 1765-ben kezdett neki az építkezésnek. (Balogh András szerint 1765-ben már be is fejezte.) A Rados professzor által nagy hozzáértéssel ismertetett eszterházai barokk parknak szerinte (állítólag) még a részleteit is maga Miklós delineálta. Rados tévesen közli a neves személyiségekhez fűződő Festinek időpontját, azaz nem olvasta, nem olvastatta el az egyik legfontosabb okmányt a Beschreibungot sem. Nem tanulmányoztatta kellő gonddal a helyszínt, különben megemlítette volna, hogy a bábszínház, az orangerie ma is áll.

Tolnai Gábor "Az Esterházyak stílusa" című közleménye (^b42) szerint: "...harminc esztendőn át élvezte a fejedelmi bőkezűséget Josef Haydn". Úgy tűnik Tolnai az egyetlen, aki így véli, mert Haydn életrajzírói, de a korabeli okmányok is arról tanúskodnak, hogy Miklós herceg sem anyagi, sem ’elvi’ vonatkozásokban nem becsülte Haydnt zsenialitásának megfelelő szinten. Tolnai szerint az építkezés szédületes iramban halad. Alig 18 hónap alatt, 1776-ban, a regényes erdő közepén készen áll a nagyszerű hercegi kastély. Tolnai azt állítja, hogy a kert tipikusan rokokó, az ész emberének alkotásaként,....melyben a szökőkutak nimfái is rizsporosak. A marionett-színház Tolnai szerint elégett. (Úgy tűnik ő sem járt a helyszínen, s ha mégis, nem tudta mit lát.) Tolnai Gábornak a "Régi magyar főurak" című közleményében hasonlóak a tévedések.

Voit Pál "Régi magyar otthonok" című közleményében (^b45) (későbbi írásaihoz hasonlítva), még viszonylag kevés a vélekedéses tévedés, feltehetően azért, mert mindössze másfél oldalas. Jacobyt a brünni Jacobival azonosítja, mások által nem említett létesítményekről tud és Bessenyei alapján kétezer vigadó parasztról.

Hárich János "Eszterháza. Műtörténet" című kézirata (^b46) 1944-ben készült el. Munkája első fejezetének "A kastély tervezője" címet adta. Ebben, ahogyan részletezően leírtam, egy Hefele által aláírt elismervény alapján a klasszicizáló későbarokk építészet e jól ismert művészét tekinti a kastély tervezőjének. Különböző jellegű dokumentumok, illetve maga a helyszín azt igazolják, hogy Hefele tevékenységének alig maradt nyoma Eszterházán. Műveinek sajátkezű felsorolásában nyilvánvalóan ezért nem szerepelteti azt a kastélyt, amelyen a – már fiatal korában is klasszicizáló hajlamára utaló – megmaradt részelemeket utólag rokokó díszekkel ’álcázták’. Hárich szerint a barokk műremekek az építtető és az építész együttes alkotásának tekinthetők olyformán, hogy az építész szigorúan megrendelője elképzeléseit valósítja meg. (Miklós Haydn-tól is ’rendelt’, de az Hárichnak sem jutott eszébe, hogy ezért egyik-másik zenemű közös szerzeménynek volna tekinthető!) Kétségtelen, hogy a tartósan alkalmazott Jacoby inkább alkalmazkodott ura ízléséhez, mint Hefele, de Jacoby a későbbi átépítés során csak kamuflálta ennek egyenes vonalú szemöldökpárkányait. Hálistennek a főhomlokzatról sem tüntette el őket. Amikor pedig lehetett, akkor – Hárich közlése szerint – így 1770-ben Miklós herceg engedélyével a kastély kertfelőli oldalának erkélyét, illetve az azt tartó oszlopokat "a l'antique" kiviteleztette. Az egyik ’legenda’ szerint (Tóth Béla "Magyar anektodakincs") Miklós 1766-ban – ezen az 1770-ben utólag épített erkélyen állva – adott nevet Eszterházának. (Az Eszterháza megnevezés már 1764-es okmányokban is szerepel!) Jacobyról szólva talán itt érdemes megjegyezni, hogy Hárich szerint "Jacoby szerzőségét azzal az indokolással kétségbe vonni, miszerint egyéb alkotásai ismeretlenek, elégségesnek alig mondható".

Jacoby ’udvari helyzete’ azonos volt Haydn-éval. Szerződéses hercegi alkalmazottként – a Haydn-nal kötött szerződés kikötéseihez hasonlóan – Jacobynak is tilos volt bárkinek bármit terveznie külső megbízás alapján. (A Batthyány biborossal 1777-ben kötött szerződésben Hefele is vállalta ezt a klauzulát.)

Haydn szerzeményeinek kottái – mivel azok többsége a soproni Siess nyomda termékeként közvetve ugyan, de közkézre került – folyamatosan, könnyen és gyorsan terjedtek, az alkotó nevét európaszerte ismertté téve; mégpedig úgy, hogy nem kellett szerződésszegővé válnia.

Kastélyokat, jelentős középületeket tervezni és hercegi alkalmazottként esetleges ’külső’ megbízások révén – szerződésszegéssel – ismert nevűvé válni, nem olyan egyszerű, mint zeneművekkel ugyanezt elérni. Jacoby sajátosan ’egyművű’ alkotó volt, igaz a sokszori át-, rákomponálás során (sok ’melléképület tervezésével) több műegytüttest teremtett egyazon helyen, de élete teljes alkotó-korszakának feláldozása árán. Nincs értelme arról képzelődni, mi lett volna, ha Haydn-hoz hasonlóan ő is túléli Miklós herceget.

Hárich azt állítja, hogy az A .E. Martinelli által 1725-ben befejezett kastélyhoz szükségszerűen tartozó kert is abban az időben létesült, valószínűen Zinner Ferenc tervei szerint. Az özvegy hercegnő (Mária Oktávia Gilleis), létező okmány szerint – ebben az időben – valóban két kerttervet (kertkivitelezést?) rendelt Zinnertől, meglehetősen komoly összegekért. A Kismartonhoz készített barokk kertterv (Hárich szerint az eszterházai francia ízlésű, a kismartoni olasz stílusú volt) biztosan megvalósult.

Hárich tanulmányának elkészítéséhez (úgy tűnik) több okmányt kiemelt a központi levéltárból. Ezek a háború során (elképzelhetően) eltűntek. A kiemelt, felhasznált okmányok közül csak a Hefele tevékenységére vonatkozónak a szövegét közli német nyelven, de nem ’szószerint’. A többire hivatkozik, ezért csak valószínűsíthető, hogy létezett olyan okmány, amely igazolja, miszerint Zinner terve alapján, művezetése során az első parterre már 1725 idején létrejött az akkori söjtöri vadászkastélyhoz tartozóan. (A ’Zinner probléma’ egyelőre megoldatlan. A ’Zinnerek’ keresztneve és kora két, esetleg három mérnököt is elképzelhetővé tesz.)

Hárich tanulmányában bizonyíthatóan több téves, másrészt – a műegyüttes alakulására vonatkozóan – korábban ismeretlen, hasznosnak minősíthető utalás, közlés szerepel. Alapvető hibája az, hogy a jelenlegi kastély tervezőjéül Hefele Menyhértet nevesíti. Hárichnak módjában állt azoknak az okmányoknak, grafikus ábrázolásoknak, helyszíni adottságoknak az értelmezése, közlése, amelyekkel Hefelere vonatkozó állítása cáfolható. A műegyüttes valós fejlődésmenetének feltárása, ismertetése nem állt érdekében, avagy nem volt képes erre.

Szerepeljen az alábbiakban néhány olyan hasznos, illetve téves megállapítás Hárich tanulmányából, amelyek azt igazolják, hogy az adott időszakban legjártasabbnak tűnő hivatásos szakember (hercegi levéltáros!) lényeges felismerések közlése mellet, hibákat is elkövetett. A hasznos, új közlések, közé tartozik az, miszerint Zinner kertterve 1725 körül megvalósult, az, hogy létezett egy (azóta előkerült) olajfestmény, amely ezt a műegyüttest ábrázolta, bizonyítja, hogy Jacoby és Tomassini 1767-ben Miklós herceg kíséretében tanulmányi jellegű utazáson voltak Párizsban. Különösen érdekes, hogy a herceg "Lieber Jacoby!"-nak szólítja építészét abban a levélben, amelyben közli, hogy örül annak az ezüstszelencének, amelynek fedlapjára az ajándékozó (1780-ban) Eszterháza tervrajzát véste, és hogy Miklós hozzájárul ahhoz, hogy ilyen szignált tervű szelencéket másnak is adhat. Nem ’találkoztam’ olyan a herceg által írt levéllel, amelyben valamely alkalmazottját a nagyon közvetlen kapcsolatot éreztető "Lieber" megszólítással illette volna. Hárich jegyzi meg, hogy Miklós herceg nyilván nem írt volna ilyen levelet, ha Jacobynak nem lett volna köze a kastély tervezéséhez. Más összefüggésekben fontos közlés, hogy a Sala Terrena stukkómunkálatai 1764. márc. közepén készen voltak. Nagyon fontos az is, mely szerint e terem freskóit Wofgang Köpp festette. (A Köpp freskók részletei tematikusan ismertetettek.)

Hárich közli, hogy a vadaskert és a park berendezésével 1765-ben készültek el. (Okiratok igazolják, hogy ez a tevékenység még a nyolcvanas évek végén is folyt.) A Diana templom munkálatai ebben az évben fejeződtek be. Az emeleti díszterem 1767-ben készült el, Milldorfer a mennyezet freskójáért ötszáz forintot kapott. A nyitott udvari főlépcsőhöz szükséges köveket Michael Sricker, illetve Stefan Steinböck ebben (1767), majd a következő évben szállította. (Egy oldallal előbb Hárich azt írta, hogy az udvarról az első emeletre vezető nyitott lépcsőfeljáróval 1766-ban készültek el) Arra vonatkozóan, hogy a Hefele által tervezett ’belső’ lépcső elkészült volna – mert csak erről lehetett szó az általa talált, 1766-os keltezésű okmányban – nincsen más adat. (Úgy tűnik Hárich saját írását sem ellenőrizte kellőképpen, különben észrevette volna, hogy az 1766-ban elkészült ’nyitott főlépcsőhöz’ nem szállíthatták 1767-68-ban a kőanyagot!)

Hárich közli, hogy a parkban álló színházépület 1768-ban készült el. Ebben az évben szerelték fel a nagy ütőórát. Nagyon lényeges közlés az, miszerint a kastély ma is megcsodált kovácsoltvas, háromtagozatú főkapuját Johann Karl Franke 1769-ben szállította. Hárich pontos súly és ármeghatározást ad, fontig, krajcárig menően, azaz megbízható okmány állt rendelkezésére a díszkapu sokat vitatott mesterének kilétét illetően. Elképzelhető persze, hogy Valkóhoz hasonlóan a Center-t mázsának fordította, (Németországban több helyen ma is a "Doppelt-Center" kifejezést használják, ha száz kilogrammról van szó.) noha az száz fontot jelentett, ami hozzávetőlegesen fél mázsának felel meg. (Annak bizonyítása, hogy a kapura vonatkozó Hárich közlés hiteles-e, a kaputagozatok súlyának ellenőrzésével könnyen megoldható.) Hárich tudta, hogy az új operaház építője Guba Pál, tervezőként pedig Stöger Mihályt valószínűsítette. (Úgy tűnik Voit Pál Hárich kéziratát sem olvasta.) A szerző közli, hogy a régi uradalmi vendéglőt alakították át a művészek lakóházául. Megjegyzi, hogy az egykori ábrázolásoktól eltérően az operaház (az új) nem volt külsőleg azonos, a ma is meglévő bábszínházéval, mert ennek homlokzata sima háromtengelyes, az operáé pedig öttengelyes.

Az előzőekben leírt, a műegyüttes alakulástörténetének tisztázását, – nézetem szerint – megbízhatóan elősegítő közlések után Hárichnak olyan vélekedéseit ismertetem, amelyek – úgy gondolom – zavarokat okozhattak, okoznak. A Hefelére vonatkozóan korábban már közöltek mellett ilyen az a vélemény, miszerint alig indokolható, hogy Miklós herceg miért Süttört (Hárichnál Fertőd!) választotta álmai megvalósításának színteréül. Az Eszterházával foglalkozók közül kevesen voltak azok, akik tudták, érezték, hogy a barokk műegyüttesek létrehozásánál a megfelelő táji feltételek fontosabbak az építményeknél. XIV. Lajos az előnyös táji adottságokat hasznosíttatva a Versailles-i park létrehozását sürgősebbnek tartotta a kastélyépítésnél. Nagy vadászatokat, ünnepélyeket rendezett a parkban, annak szerves részében a hatalmas vadaskertben mielőtt maga kastély, illetve a melléképületek készen lettek volna. Nem törődött azzal, hogy vendégei hol fognak lakni, aludni.

Az Esterházy birtokok, lakott helyek közül egy sem volt, amely hatásos barokk műegyüttes létrehozására – oro-, hidrográfiai; öko-, fito-, zoológiai; alakult és tudatosan alakított táji adottságait tekintve – alkalmasabb lett volna a süttörinél. Az eszterházai műegyüttes tervezője nem Miklós herceg, de a helyszíni adottságok létrehozására való alkalmasságának felismerője bizonyára ő.

Hárichnak a rendelkezésére állott okmányok alapján tudnia kellett volna, hogy a patkóalakban kiképzett szárnyépületek tervezője nem Mödlhammer. Jacobyt nem Miklós, hanem Pál Antal herceg fogadta szolgálatába. Az Eszterháza elnevezés nem 1766. január elején fordul elő először. (1764-ben már szerepel.) Az udvarról az első emeletre vezető nyitott lépcsőfeljáró nem 1766-ban készült el. A kastély a melléképületek, a kerti csarnokok nem készültek el mind 1769-ben, nem álltak készen az 1770-es évek elején sem. Hárich következetesen keveri, összetéveszti egymással a ’kínai táncházat’ a Bagatellel. Azt írja, hogy "a kínai táncterem, amit Bagatellnek neveztek" az operaház mögött, nem messze a remeteségtől állott. A kínai táncterem, amely közvetlenül a régi operaházhoz kapcsolódott (a bábszínház-oranzséria elrendezéshez hasonlóan), 1779-ben valóban leégett, de az új operaházhoz nem építettek ’kínai tánctermet’. A Bagatellt pedig nem újból építették fel a moszkvai nagyherceget várva, hanem elsőiben és az ’Owalplatzon’, az erdőparkban, 1783-ban. Tévesen állítja Hárich, hogy a kastély park felőli homlokzata az udvarival megegyezik. Elképzelhetően csak a Beschreibung alaprajzán számolta meg a télikert, illetve a képtár ablakait, a helyszínen – ahol élt -– soha, mert ott nem kilenc-kilenc, hanem tizenegy-tizenegy van. (Jacoby itt, mint alaprajzán másutt is, több helyen ’eltért’ a valóságtól.) Úgy tűnik Hárich nem tudta, hogy az új operaházat nem a régi helyén, vagyis a bábszínházzal szemben építették fel, hanem az eredeti helyétől jóval délebbre. Tévedett Hárich, amikor azt írta, hogy Monbijou Eszterháza és Szentmiklós között, egy tölgyerdő mellett állott. Az 1784-es "Josefinische Aufnahme" alapján jól tudjuk, hogy hol állt az új operaház, illetve Monbijou. Hárich nem tudta, hogy Eszterháza nem a megszokott szóhasználat szerinti barokk műegyüttes, hanem két-kastélyos, egybeszervezett vue-rendszerű barokk tájegyüttes volt.

Rapaics "Magyar Kertek" című könyvének Eszterházára vonatkozó részében (^b47) két helyen téved. A süttöri birtok – vonatkozó állításával – ellentétben nem volt Pál Antal herceg tulajdona. (József herceg eleve ifjabb fiára, Miklósra örökítette.) Téved akkor is, amikor azt állítja, hogy amíg Versailles évről-évre fejlődött, alakult, addig Esterháza egységes tervezet, amely, amint megvalósult, nyomban változtathatatlanná lett. Rapaics a könyvében közölt Bagatell ábrázolás, terv alatt Jacobyt tünteti fel ’rajzolóként’. A Bagatell minden bizonnyal 1783-ban épült, Jacoby ekkor már Pozsonyban lakott, (1784-ben halt meg karácsonykor). menynyiben valóban ő tervezte a Bagatellt, akkor annak a terve jóval megépülése előtt készen volt.

Balogh András "A fertődi kastély építéstörténetének főbb mozzanatai" című közleményében (^b49) viszonylag sok a tévedés, vélekedés. Ennek egyik oka feltehetően az, hogy az elsők egyike, aki Valkó Arisztid levéltári kutatásai alapján olyan korábban ismeretlen okmányokat hasznosíthatott, amelyek ez időben még nem voltak rendszerezettek, többoldalúan értelmezettek. Balogh hitt a korábbi közleményeknek, melyek szerint a süttöri vadászkastély 1720-ban épült. Egy önkényesen értelmezett (lugasrendszer építésére vonatkozó) okmány alapján úgy vélte, azt állította, hogy ’Fényes’ Miklós még bátyja életében megkezdte "a három épület egy nagyszabású kastéllyá való összekötését és kiképzését célozó építkezéseket". Nem Balogh az egyetlen, aki Miklós grófot még bátyja életében ’fényesnek’, hercegnek titulálja. Úgy véli, hogy: " a Lusthausoknak a főépülettel való összekötése íves megoldással történt de nem az itt publikált tervrajz szerint. Ez nem biztosított volna reprezentatív átjárást a főépület és a hozzákerített oldalszárnyak között". A fenti idézet állításai tévesek. A mai megoldás sem biztosít ’reprezentatív’ átjárást. Téves vélekedés az is, miszerint a kastély mostani alakjában már 1767-ben készen lehetett. (Balogh egy későbbi közleményében azt állítja, hogy a mainak megfelelő kastély már 1765-ben készen volt.) A szerző által publikált tervrajz – okmányokkal igazolhatóan – nem készülhetett 1760. előtt. Azóta tudjuk, hogy Miklós gróf becsületszóval fogadta meg – az adósságait vállaló – bátyjának, hogy anyagi lehetőségeit messze meghaladó és kölcsönökkel fedezett pazarlásait megszünteti, és hogy többek között nem fog építkezni. A becsületszón túlmenően Miklóst bátyja azon döntése is nyilván ’fékezte’, miszerint azt is közölte, hogy eladja, átveszi öccse három birtokát az adósságok kiegyenlítésére, amennyiben az nem tartja meg ígéretét. Miklós mindössze egy birtokának a jövedelmét és a bátyjától kapott apanázst használhatta. Meg kellett fogadnia, hogy rendkívülien pazarló bécsi udvartatását felszámolja, hogy alkalmazottainak bérét a jövőben kifizeti, hogy süttöri birtokán fog élni. A testvérek közötti megállapodás érthetővé teszi, hogy Süttörön viszonylag sokféle, de csekély kiadásokkal járó munka folyt egészen 1762-63-ig.

Balogh felteszi a kérdést, hogy kinek a műve az általa közölt tervrajz. (A később többnyire ’lavírozott rajznak’ nevezett perspektivikus terv.) A kérdésre ebben a közleményében nem keres választ, de megállapítja, hogy Jacoby Miklós nem lehetett a tervező, mert: "Jacoby kvalitásai és a süttöri mű között olyan űr tátong, amit valaki másnak kellett kitöltenie." A Hárichtól kapott szóbeli tájékoztatások alapján kijelenti, hogy: "a fertődi kastély építője nézetem szerint Hefele Menyhért, de igazi tervezője Esterházy Fényes Miklós..."

Balogh András "Fertőd és Kismarton parkjai...." című közleményében (^b50) többnyire ugyanazok a vélekedésen, sajátos okmányértelmezésen alapuló tévedések fordulnak elő – rendkívül értékes megállapítások mellett – mint a (b 49 jelű) már ismertetett írásában. Új többek között az a vélekedés miszerint Kismartonra vonatkozóan három féle Pölt rajz ismert, illetve, hogy ezeknek egyike 1754-ben került volna kivitelezésre. Nos, Pölt 1754-ben tizennégy éves lehetett, tehát nem készített parkterveket. Rapaics nem is állítja, hogy az 1754-ben kivitelezésre került parkhoz Pöltnek köze lett volna. A – könyvében közölt – Balogh által tervnek vélt alaprajzról Rapaics egyértelműen azt írja, hogy: "felvette és rajzolta Pölt Mátyás". (Tehát nem tervezte!) Egy idevonatkozó okmány tanúsítja, hogy Pölt, Miklós herceg utasítására mérte, vette fel – és rajzolta le – a meglévő parkot. A barokk park, illetve nagyméretű parterre Balogh vélekedésével ellentétben tehát létezett. Mégpedig annak ellenére, hogy a ’Jacoby-féle vadaskert metszeten’ nem szerepel. Balogh ezzel a közléssel kapcsolatban Jacobyt ’éppúgy, mint az Eszterházi metszeteken’ a vadaskert tervének rajzolójává degradálja, megvonva tőle a tervezői szerepet. Nehezen képzelhető el, hogy Miklós a majorátusnak mindössze néhány hetes örököseként Jacobynak 400 rajnai aranyat adott volna különös kegyből, ha az elzászi mérnök-építész csupán rajzolói képességéről tett volna bizonyságot (udvari építészként) a kismartoni udvartartásban. Ne feledjük, hogy Hefele a kastély mai állapotának állítólagos teljes megtervezésért ennek az összegnek a negyedét sem kérte. A galéria és a lépcső tervéért valamint modelléért 60 ft-ot, a főlépcső és homlokzat kettős tervéért (doppelten Riss) egyszer 17, másodszor 12 ft-ot vett fel. (Számlájában az épülettervezésen túlmenően kiszállásért, perspektivikusan rajzolt terv-, oszlopfő rajzért kért díjazást; összesen 348 ft-ot)

Garas Klára "Magyarországi festészet a XVIII. században" című munkájában (^b51) az eszterházai freskók ismertetésén, méltatásán túlmenően a műegyüttes építéstörténetével is foglalkozik és mivel ezzel kapcsolatban nem bocsátkozott vélekedésekbe – attól a kijelentésétől eltekintve miszerint: ..."Jacoby csak építészeti rajzolóként szerepelt" – nem terelte tévútra a közleményét forrásmunkaként használókat. Az a mellékesnek tekinthető közlés miszerint a Sala Terrena freskóinak is Milldorfer a szerzője nem olyan veszélyes, mintha Grundemant mondott volna. Ezek a freskók – a korábban már közölt Hárich vélemény szerint – Wolfgang Köpp művei, ő pedig tehetségesebb művész az egyébként igen tevékeny, termékeny ’pictor cubiculorum’-nál.

Garas Klára, J. I. Milldorfer kápolna, illetve díszterem freskóiról a következőket írja: "Világosan szerkesztett, magas színvonalú művészi alkotások, melyeknél különösen szembetűnik a Troger-rel rokon tiszta és plasztikus formaadás, ..... a fénnyel való határozott modellálás, a tektonikus képszerkezet". Amikor ezt a kevés szóval sokatmondó méltatást idemásolom, eszembe jutnak Garas Klára egyetemi előadásai, amelyek azt sugallták, ért, nagyon ért ahhoz, amit tanít. Valószínű, hogy amennyiben az, aki vele szemben azt állítja, miszerint a díszterem freskóját Grundeman festette, ismerte volna Garas Klárát egyetemi oktatóként, nem tenné ezt.

Genthon István "Fertőd Esterházy Kastély" című rövid közlemény-részlete (^b54) ugyancsak sok vélekedésen alapuló állítást tartalmaz. Ilyen az, hogy a földszinti díszterem freskóit Milldorfer, az emeletiét pedig Grundemann festette. Téves, hogy Esterházy Miklós 1764-1766 között építette tovább a kastélyt, hogy azt talán nagyjában tervezte is, illetve, hogy Jacoby Miklós csak kivitelező volt. A kerti homlokzat utólagos falpilléreit – állításával ellentétben – nem Hefele Menyhért építette. Az ’internátus’ (volt gazdasági igazgatóság) és a ’lovarda’ (amennyiben az istállóról van szó) nem 1820 körül keletkezett klasszicista épület. (Jacoby, ahol erre lehetősége volt, ’korszerűen’ klasszicizált.)

Péczely Bélának a ^b54. jelzés alatt szereplő közleménye – Dallos Márton versezetéről – olyan megjegyzéseket, értelmezéseket tartalmaz, amelyek részint igen hasznosak, részint vélekedésből fakadók. Nyilván a Beschreibung-hoz tartozó helyszínrajzot nézve állapítja meg helyesen, hogy a Széplak felé részint még álló, urbánus jellegű házsoroknak Süttör felé ’nem látszik nyoma’. Hasznosnak tűnnek azok az idézetei, megállapításai melyek szerint Esterházy Miklós rezidenciájánál nemesebb dolgokra is költhetett volna pénzt. A korabeli ’megrovásokat’ Péczely alábbi véleményében sűríti: "....a magyar társdalom, úgy látszik, mindig kissé idegenül szemlélte, valahogyan sokallta a pazarlást, amelynek a nemzeti fejlődés előbbre vitelében nem volt szerepe". Péczely viszont téved, amikor azt állítja, hogy a Marionett-színház ma már eltűnt. Téved, amikor az operaházra utalva azt írja, hogy: "Ez a színház .... a leégett helyén épült...".

Horányi Mátyás "Eszterházi Vigasságok" című könyve (^b56) olyan – igen alapos kutatómunka alapján készült – mű, amely fő témakörén, a zene-, a szín- és operaház-történeten túlmenően a műegyüttes alakulástörténetével is behatóan foglalkozik. Horányi több esetben vett át a korábbi közleményekből vélekedésen alapuló téves információkat, ezért a CD lemezen szereplő könyvszövegében bőven akad kék színű szövegrész. Új, megtévesztő vélekedései nincsenek, de jó néhány, a saját kutatásán alapuló korábban ismeretlen adat publikálása rendkívül jelentős. Ő közli (okmányra hivatkozva) elsőként, hogy az új operaházat Michael Stöger tervezte, azt, hogy Stöger és Haunold (Hoftischler-meister) között vita indult annak megállapítására, miszerint kettejük közül melyiknek a tervei alapján épült az operaház; valamint azt, hogy a herceg a vita eldöntésére Peter Mollner szakértőt kérte fel. Horányi azt is közölte, hogy az operaházat Paul Guba építőmester tíz hónap alatt építette fel, hogy az alapkőletétel a tűzvész után egy hónappal történt, azaz a tervek - házon belül - ennyi idő alatt készültek el.

Horányinak Le Bon-ra vonatkozó közlései, miszerint ez a nemzetközileg ismert igen sokoldalú, jelentékeny olasz születésű művész a bayreuthi szépművészeti akadémia építészet és perspektíva tanára volt, arra enged következtetni, hogy szerepe lehetett a ’lavírozott’ terv készítésekor. Haydn és Jacoby mellett őt is Pál Antal alkalmazta, az a Pál Antal herceg, aki – okmánnyal igazoltan – építész-leckéket vett.

Sallay Marianna "A Fertődi Esterházy Kastély" című munkájában (^b57) ugyancsak meglepő, ugyanakkor igen határozott kijelentéseket tesz. Ilyen: ".... Eszterházy (a családnév sz betűvel írva!) Fényes Miklós nem egyszerűen építtetője, hanem tervezője, megalkotója volt a csodálatos épület-együttesnek...." Avagy: " A leydeni egyetem elvégzése után hosszabb európai körutat tett...". Jacobyról szólva: "1767-ben pedig a herceg kíséretében Strassburgban találjuk. Ismert munkái és az eszterházai főhomlokzat között azonban olyan nagy kvalitáskülönbség van, hogy Jacoby Miklóst nem tekinthetjük a kastély tervezőjének". Sallaynak téves megállapítása az is, miszerint a patkóalakú földszintes szárnyépületeket Mödlhammer tervezte. Fatálisnak minősülő vélekedését idézve: ... "Hefele...a magyar építészet egyetlen valóban rokokó kastélyhomlokzatát tervezte". Tévedés, hogy az építkezés 1760-tól a hetvenes évek elejéig tartott, illetve, miszerint a kastély ekkor nyerte el az 1784-es metszetekből ismert formáját. Sallay szerint megmaradt szerződés bizonyítja, hogy a díszterem mennyezetfreskójának alkotója J. B. Grundemann és hogy ez és a képtárban talált számos kisméretű festménye közepes festőnek mutatja. (Ilyen szerződés nem létezett!) A Sala Terrena ’falképeit’ tévesen Milldorfernek tulajdonítja. (Munkájában a két díszterem freskóira vonatkozó téves megállapítását – más összefüggésben – megismétli.) Azt állítja: "..... nem tudjuk, ki tervezte a kastély művészi kovácsoltvas díszeit". Igaz, hogy Hárich vonatkozó kéziratára nem hivatkozik, de Valkó közléseire igen, amelyek Franke vonatkozó számláit tartalmazzák. Téves az a közlése, amely szerint a bábszínház leégett, illetve az, hogy az a kastély másik oldalán az operaháznak megfelelő elhelyezésben épült. Amennyiben ez a megállapítás arra a leégett operaházra vonatkozik, amelynek üres helyével szemben a bábszínház ma is áll, akkor igaz. Nem valószínű, hogy Sallay Marianna ne járt volna munkájának megírása előtt Eszterházán, de ha járt, több mindent nem észlelt, amit később leírt. Ilyen az is hogy: "A három, a park mögötti erdőn is átvágott utat (?) egy-egy szomszéd község templomtornya zárja le". (A középső vue-ét igen, de a másik kettőét nem!) Szerinte: „A felszabadulás után" a kertészeti gimnáziumot (technikumot!) a kastély keleti szárnyában helyezetek el. (Ott a kutatóintézet működött.)

J. Hárich az 1959-ben Eisenstadtban német nyelven írt "Esterházy-Musikgeschichte" című több mint százoldalas kéziratában (^b58) Eszterháza építéstörténetére vonatkozó részletek is szerepelnek. A Süttörre vonatkozó bírtok-, örökléstörténeti adatok – a rendelkezésre álló egyéb okmányok alapján – hitelesek. Nem mondható ez a Hefelére, illetve Mödlhammerre vonatkozó állításokra. Fontos azonban Hárichnak az a közlése, mely szerint Miklós herceg 1767-es versaillesi látogatása Eszterháza kastélyának további fejlesztésére meghatározó jelentőségű volt. (A Hefele tervei alapján épített lépcsőházat ezután alakíttatja át.)

Hárich a továbbiakban csak az operaház, a muzsikaház építését említi, a kastélyra vonatkoztatva csak annyit, hogy a főépületben, az első emeleten lévő előtermet ’helyreállították’, koncertek, bálok rendezését szolgálóan. A helyreállítás a vonatkozó okmányok tanúsága szerint valójában létesítést jelentett, mégpedig a Hefele által tervezett belső lépcső megszüntetésével. Úgy tűnik, hogy a cour d'honneur főhomlokzatának (a kastélynak még manzárd-szintű) kiképzésére a párisi, versailles-i látogatás: " für die weitere Ausgestaltung.. des Schlosses Esterháza von entscheidender Beteutung war...", ha Hárich ezt nem is szó szerint így írja. Ebben a kéziratban említi Hárich Pohl alapján, hogy az új operaházat 1870-ben bontották le. Azt is közli, hogy a második világháború után a traktorok közvetlenül a Sala Terrenába vitték magszállítmányaikat és a stukkódíszes födémen át tört nyíláson keresztül szállítószalaggal vitték a magasabb szintekre.

Cs. Katona Imre "A Fertődi (Eszterházai) Kastély Kialakulása" című munkája (^b59) sok vélekedéssel terhelt. A kastély ’általános’ leírása az ilyen jellegű feladatok elvégzésében jártas, a ’zsargont’ jól ismerő olyan szakembert sejtet, aki nem akarta észrevenni (esetleg nem vette észre) azokat a ’szabálytalanságokat’, amelyek a barokk kastélyoknak a szakirodalomból ismert szokásos leírását nem tette volna lehetővé. Az, aki e gördülékenyen, szakszerűen fogalmazott leírás alapján képzeli el Miklós herceg kastélyát, az valami rendkívülien szabályost, egységes terv alapján egy ütemben megvalósítottat tételezhet fel, mégpedig a világnak talán legszabálytalanabb szerkezetű, küllemű alkotása helyén. Ugyanakkor, talán ez az egyetlen leírás, amelynek szerzője észreveszi, megemlíti, hogy az udvari homlokzat három axisos középrizalitjának ajtói felett egyenesek a szemöldökpárkányok. Lehet, észrevette azt is, miszerint a középső ajtó felett – a szélsőktől eltérően – nem rokokó, hanem barokk a díszítés, hogy az ajtók kőkeretelése mind profiljukat, mind szerkezetüket tekintve eltérő, hogy a szélső ajtóké alul toldott, azaz a középső épületrizalit eredetileg szabad oldalhomlokzatainak részben elfalazott nyílászáróihoz hasonlóan létrejöttük idején ablakok és nem ajtók voltak, hogy az oldalhomlokzatok nyílászáróinak szemöldökpárkányai a főhomlokzat középrizalitján lévőkhöz hasonlóan szintén egyenes vonalúak, hogy a keleti fekvésű belső udvar részint elfalazott ablakának ma is létezik a vízorros talp-, könyöklőpárkánya, amely elhelyezésének, illesztésének módjával a nyílászárók toldott kőkereteinek eredetileg is a jelenlegivel azonos, (merőlegesen haránt irányú) metszetfelületeit mutatja, igazolja.

Az előző bekezdés tudatosan részletező, mégpedig annak igazolására miként lett volna jó leírni a kastélyt, hogy az ismertetés a valós adottságokat érzékeltesse. Ez esetben persze értelmezni kellett volna a Valkó által közölt, Cs. Katona Imre dolgozatának megírása idején – már nyomtatásban is megjelent – levéltári okmányokat, amelyek a kastélyon a Hefele tervek alapján, 1766-ban folyt építési munkákról szólnak. Amennyiben Cs. Katona ezt megteszi, dolgozata nagyon különbözött volna attól, amelyet 1959-ben közölt.

Példaként; nem írta volna, hogy: "Az épület egységes ritmusa, a tagozatok rendje: egységes építészeti elgondolás következménye". Valószínűleg sohasem ellenőrizte, hogy a két oldalszárny mennyire különbözik egymástól és ezért nem észlelte, hogy szerkezetük minden, csak nem a ’legtisztább’. Cs. Katona kijelentése, miszerint az "Apolló diadala" freskó Basilius Grundmann közepes értékű alkotása fatális tévedés. (Különösen az, miszerint a freskó közepes értékű.)

Bizonytalan, hogy a mai belső udvarok csigalépcsőit Martinelli építette-e vagy sem, (valószínűsíthetően azok is már léteztek, amikor Martinelli a három hónapos munkát vállalta, amely csak a falazatokra vonatkozott, a födémekre, fedélszékre nem), de a csigalépcsők építésének idején a barokk alaprajzot eredményező oldalrizalitok biztosan álltak. A Martinellinek tulajdonított (jelenleg belsőudvari) épületrész ablakai háromfélék! Az egyik földszinti ajtónak kőkeretében – feltehetően egy az üres épületbe szállásolt katona nyomaként – az 1710-es évszám vésete látható. Ez az évszám-véset nem perdöntő, de ettől függetlenül is bizonyítható, hogy a közlemény szerinti ablakok nem az 1720-as 1721-es évekből származnak és nem A. E. Martinelli művei.

Cs. Katona meglehetősen nagyvonalú, amikor nevekkel, évszámokkal ’zsonglőrködik’. Írja, hogy: "....amit bizonyít az a szerződés is, melyet Fényes Miklós 1720. júliusában kötött Anton Erhard Martinelli bécsi építésszel." (Miklós gróf –a kis Nickerl – 1720-ban hat éves volt!)

Hasonló, okmányokkal nem igazolható, vélekedésen alapuló állítások az alábbiak. Mödlhammer Ferdinánd 1762 körül ’szerződést köt’ a herceggel a kastély két oldalszárnyának a felépítésére. Téves, hogy az első kastélyról egyetlen ábrázolás sem maradt fenn. Továbbá az, miszerint a Martinelli féle épület középrizalitja a két szélső rizalit szintjéig nyúlt ki. Tény, hogy Miklós bátyja életében nem volt herceg, ’Eszterházának’ azaz Süttörnek viszont eleve ő volt az ura. 1754 körül nem épült Süttörön hercegi lakosztály és Miklós nem helyezhette át hercegi udvartartását Kismartonból ’Eszterházára’, mert viszonylag szegény grófként – hitelekkel – Bécsben költekezett mértéken felül és Süttörre azért ’költözött’ mert bátyja erre kötelezte. 1762 előtt (sem azután) nem épült a kastélyhoz tartozóan bolthajtásos folyosó és nem vette kezdetét jelentős építési korszak, mert – amint már szó volt róla – a gróf (és nem herceg) Miklósnak köteleznie kellett magát arra, hogy nem fog építkezni. Zavaros, érthetetlen állítás az, miszerint ... kísérletként megindult a hercegi lakások helyén álló Lusthausok összekötése a főépülettel.... . Ugyanez vonatkozik a patkóalakú szárnyakra, a főépülethez ragasztott két oldalszárnyra és más ezekhez hasonló – enyhén szólva ködösnek tűnő – ugyanakkor igen határozott hangú megállapításokra, amelyeknek ex cathedra jellege meglehetősen eltér a ’kastély leírása’ című bevezető fejezetben a dilemmás jelenségek taglalását szerény szenvtelenséggel mellőző írásmódtól.

Cs. Katona Imre jelentős szerepet tulajdonít Mödlhammernek mint a kastély lényeges karaktervonásait alkotó építésznek, azt állítva, sejtetve, hogy a nagy osztrák mesterek példáin: "ugyanolyan monumentális palotát akart építeni Fertődön, mint amilyen a Belvedere".... Mödlhammer süttöri tevékenységéről mindössze egyetlen építőanyag-kimutatás tanúskodik. Létezik ellenben egy ’nyilatkozat’ amelyet az illetékesek – felsőbb utasításra – a családi levéltár alapos átvizsgálása, az Eszterházán valaha munkát végzett mesterek, művészek, a Bauschreiber Kühnel ’meghallgatása’ után írtak; megállapítva, hogy Mödlhammer a kastély tervezésében, építésében nem vett részt. Cs. Katona Imre Mödlhammer vélt esztétikai törekvéseinek értelmezéséhez nagyon sajátos, esszé-jellegű eszmefuttatást írt, amelyben a barokk parkok létrejöttét motiváló előképek közül – többek között – a Piazza del Popolonak is jelentős szerepet tulajdonít.

"Pál Antal herceg 1719-ben az egész uradalmat visszaváltotta, és saját kezelésbe vette" írja Cs. Katona Imre, feltehetően Süttörre gondolva. Csakhogy, a birtokot visszaváltó Esterházy József – az akkor még nagyon is kiskorú Pál Antal apja – csak gróf volt, hiszen élt még mostohabátyja Mihály herceg.

A családtörténetre vonatkozó nagyvonalúan téves vélekedések a továbbiakban a park, a kastély lényegi vonásait – a művek alakulásmenetét, a tervezőket, az alkotókat – érintők jelentős részben szintén feltételezettek, okmányokkal nem igazolhatók, részint azoknak ellentmondók; ugyanakkor nagyon magabiztosan határozottak.

Ilyen az a parkra vonatkozó állítás, amely két kettős, ’a sugárutas szerkezetbe nem illő’, a kerti homlokzatokra merőleges, a képtár, télikert szélétől induló fasorra vonatkozik. Ilyen fasorok sem terven, sem valóságosan sohasem léteztek, nem is létezhettek. (A ’Lustgarten’-t jobbról, balról – egymással párhuzamos –a sugárutas barokk parkok kompozíciós rendjébe ’illő’ allék határolták.) Az, a nyugati oldal-kaputól Széplak felé futó hársfasor, amelyet a húszadik század elején Hulesch főkertész telepített, (déli oldali fái a Miklós herceg idején állott ’tiszti-ház’ helyére ültetettek!) sem az oldalhomlokzatra, legfeljebb annak jóval meghosszabbított irányvonalára merőleges.

A szerző azt állítja, hogy az udvari homlokzat 1765-ben készen állt. A tanulmánya megírásához felhasznált irodalom felsorolásában ugyanakkor hivatkozik Valkónak arra a közleményére, amelyben a részletezetten szereplő szerződéses munkák csak 1766-ban kezdődtek meg, és azok persze nem a mai homlokzatra vonatkoztak. Idézi is egyik-másik okmány szövegét, de figyelmét elkerülte, hogy a citációk a Hefele tervezte belső lépcsőre, illetve a lépcsőház-homlokzatra vonatkoznak. Feltehető, hogy véleménye szerint a lépcsőház és a szabadtéri lépcső egymással azonos építészeti létesítményt jelent. Közleménye szerint: "Az emeletre vivő, kétszer forduló íves karú lépcsőt és lépcsőházat, valamint a karzat modelljét Hefele tervezte". Úgy tűnik, hogy Hefelének – Hárich által értelmezett – számlája nála is némi zavart okozott, ezért kitalálta: "a pilléreken nyugvó főlépcsőház" építészeti létesítmény-csodát.

Az udvari homlokzattal kapcsolatban hosszasan, részletesen és igen magabiztosan ’értekezik’ arról, hogy Hefele az általa (Katona által) vélt problémák egész sorát milyen megfontolások alapján kezelte, és megállapítja, miszerint: "Hefele ezt a nehéz feladatot is biztos kézzel oldotta meg". Bámulatos az a magabízó határozottság is, amellyel a létező okmányokkal ellentmondóan, Mödlhammernek a kerti, illetve Hefelének az udvari homlokzatok alakításánál alkalmazott alkotási módszereit, elveit ismerteti. Cs. Katona Imre vélt látnoki képességei, amelyek – úgy tűnik –- feljogosították arra a kijelentésére miszerint Hefele meghagyja Mödlhammer hildebrandti impresszióit az új díszekkel ellátott kerti homlokzatban, amelyekkel Hefele pedig már a kibontakozó újat, a győzelmes klasszicizmust szolgálja. Nos a vizionáriusnak tűnő Cs. Katona Imre káprázatos meglátásait némileg zavaró okmányok szerint sem Mödlhammernek, sem Hefelének nem volt köze a kerti homlokzatokhoz; de Hárich szerint Miklós herceg hozzájárult a kerti homlokzatnak a la antique átalakításához: Jacoby tervei szerint.

Cs. Katona Imre szerint: "..a kastély végleges formáját célzó építkezések első, egyben legfontosabb mozzanata 1754-re esik". Ezidőtájt fogadta meg Miklós gróf becsület-szóra bátyjának, a majorátus urának, hogy nem fogja adósságait növelni és nem fog semmit sem építtetni. Amennyiben Katonának egy másik közlését elfogadnánk, amely szerint: "a kastély építése 1764-ben már annyira előrehaladott stádiumban volt....", akkor mi maradt Hefelére, az épület lényegi elemeinek ugyancsak Katona szerinti alkotójára?

A ’Jakoby’ del. et aedif. terv-feliratot (a terven Jacobynak írva!) Cs. Katona Imre többek között azzal semlegesíti, miszerint a mérnök-építész csak 1765 nyarán került Eszterházára, amikor: "Eszterházán .... már aligha akadt tervezői feladata", illetve "A grandiózus, az egész kastély végleges kialakulását eredményező munka, még kivált ennek terve, évekkel Jakoby Eszterházára kerülése előtt készülhetett" (No és persze a Balogh féle ’űr’ eleve kizárja Jakoby komolyabb alkotói szerepét.) Az ’évekkel’ kifejezés a magyar nyelvben legalább három évet jelent. Amennyiben 1765 előtt három évvel korábban készen voltak a ’grandiózus’ tervek, akkor ez az év egybeesik azzal, amikor Miklós (most már valóban herceg) Jacobynak négyszáz rajnai aranyat ad különös kegyből (Jacoby ennek átvételéről francia nyelvű elismervényt írt), nyilván nem azért, hogy Kismartonban rajzolói, esetleg pallér munkát végezzen. Úgy tűnik itt is érdemes megjegyezni, hogy ekkor Haydn egyévi fizetése volt ennyi, illetve Hefele 1765-ben ennek az összegnek nem egészen a harmadát vette fel kifejezetten épülettervezésért.

Cs. Katona Imre, néhány korai kijelentését tekintve szokatlanul ’következetes’. Ilyen a ’Grundmann ügy’. Írásom más részében részletesen foglalkozom az emeleti díszterem freskójával; itt álljon egy kevés a lényegről. A Sala Terrena főbb munkái 1764-ben készen voltak. Az 1766-ban ’Neugemacht werdenten Sall’ szerződéseiből semmiképpen sem lehet arra következtetni, miszerint azok a Sala Terrenára volnának vonatkoztathatóak. Abból, amely a terem befejező munkái közül felsorolja azokat, amelyeket a hercegnek kell elvégeztetnie végképpen nem. A kérdéses okmány szerint ugyanis több minden mellett – a felsorolás végén – a hercegnek kell gondoskodnia a födém stukatúrozásáról. ’Nádfonatot’ – a vakolat megtartásához – fafödémekre kell szögezni. Csehsüveg téglaboltozatokra ilyenek felerősítése nemcsak felesleges, hanem gyakorlatilag lehetetlen. Amennyiben a földszinti terem födémét mégis nádazni kellett volna, akkor ezt bizonyára nem az összes stukkó munka elvégzése után két évvel teszik. Az Apolló freskó művészi színvonaláról nem érdemes Garas Klárával vitatkozni, de arról, hogy érdemes-e, lehet-e stukatúr-nádat már stukkózott téglaboltozatra erősíteni botorság lenne.

Cs. Katona Imrének – nézetem szerint – két igen értékes, újszerű felismerése, közlése járult Eszterháza történetének, értékeinek tisztázásához, megítéléséhez; a barokk tájrendszer elemeinek, a két-kastélyos műegyüttes létének ’meglátása’, illetve annak közlése, hogy a kastélyt legalább 1770-ig építették. (Az a manzárd-tetős kastély, amelynek Mária Terézia volt a vendége korábban valóban nem készült el.)

A "Fertőd Haydn századában" című tanulmányát (^b60) Cs. Katona Imre 1960-ban jelenttette meg, ebben közli, hogy a süttöri ’kastély’ a XVI. és XVII. században Nádasdy Tamás nádorispán feleségének, Kanizsai Orsolyának, illetve Nádasdyné Báthory Erzsébetnek gyakran volt átmeneti lakhelye, amint azt leveleik keltezési helye mutatja. Egy 1580-as dátumú (OL Kamarai levéltár) levél alapján az épület helyiségeit is ismerteti.

Cs. Katona Imre a (^b59)-es jelzésű írásában a családtörténetre, a birtokviszonyokra közöltekhez képest ebben a munkájában itt-ott módosít. Következetesen állítja, hogy a birtokot Pál Antal, Pál herceg fia váltja vissza és veszi kezelésbe 1719-ben. (Pál Antal ekkor nyolc éves és persze nem Pál herceg, hanem József gróf elsőszülött fia.) A későbbiekben arról ír, miszerint Eszterházának (Süttörnek !) – az 1750-es években – már nem Pál Antal az ura. Nos Süttör sohasem volt Pál Antal tulajdona, mert József, hercegként Süttört (két másik birtokkal) eleve Miklósra örökítette. Pál herceg annakidején a hitbizományt háromfelé osztva, három fiára hagyta. Amikor ezek közül Gábor meghalt, a mostohatestvérek, Mihály és József között osztotta meg birtokait, két majorátust alapítva. József herceg – nem tudni miért – három közepes méretű bírtok kivételével az egyesített két majorátust, a halálakor tíz éves Pál Antalra örökítette.

A hercegi udvar "Eszterházára való áthelyezésére irányuló első lépések" persze nem eshettek az 1750-es évek közepére, hiszen az udvartartás ura Pál Antal élt. Olyasmit állítani, miszerint 1754-ben ’Eszterházán’ elkészült a hercegi lakosztály és a herceg (Miklós gróf!) Kismartonból idehelyezte hercegi udvartartását több mint naivitás. (Az viszont okmánnyal igazolt tény, hogy Pál Antal herceg, a hitelekből felelőtlenül költekező öccsét, Miklós grófot – ezidőtájt – Süttörre ’száműzte’.)

Cs. Katona Imre azt állítja, hogy a Nádasdyak (sőt már a Kanizsaiak) korszakában épített kúriát, kastélyt József gróf, illetve Martinelli lebontatta, mégpedig az új elkészülése után. Ez azt jelentené, hogy az eredeti nem állhatott az erdei vue-k fókuszában. Márpedig ott állt és ma is ott áll. E tényt a központi épület-mag falainak, alapjainak, szerkezeti elemeinek feltárása egyértelműen igazolta. (A feltárás során készült fényképek igazolják.) A közöltek ismeretében igen érdekes, tanulságos az az oldalakra menő indokoló, értelmező ’vélekedés’, amely rendkívül határozottan, magabiztosan hivatkozik azoknak a barokk mestereknek a Martinellire gyakorolt hatására, akik részint még nem is éltek, amikor a Nádasdy család, Ferencnek 1671-ben végrehajtott lefejezése előtt, az eredetileg reneszánsz épületet oldalrizalitokkal kiegészítve, barokk kastéllyá alakíttatta.

Cs. Katona Imre ebben az 1960-ban közölt munkájában úgy tűnik arra törekedett, hogy a különböző szerzők írásaiban korábban megjelent, Eszterháza alakulására vonatkozó – hitelesnek vélt – állításokat ’rendszerezze’. E szándékának eredményeképpen olyan konglomerátum keletkezett, amely egyrészt az épület feltárt adottságai, másrészt a hiteles tárgyi bizonyítékok alapján értelmezhetetlen. Nem érdemes, (nem is lehet) az összes egymásnak, illetve a tárgyi adottságoknak ellentmondó állítást felsorolni, cáfolni. Példaként azonban álljon itt néhány sajátos eset. Balogh András egyik írásában egy kerti lugasról szóló szerződést kastélytagozatra vonatkozónak minősített. Katona ezt a kerti lugast (most idézett közleményében) egyszer egy 1756-ban a kastélyhoz tartozóan épített bolthajtásos folyosóként, másodszor egy 1760-ban épített – "a maihoz hasonló ívet bezáró" – folyosóként szerepelteti. Megállapítja, hogy a vonatkozó szerződések (mármint a lugasra vonatkozók) éles fényt vetnek Fényes Miklósnak a kastély fejlesztésével kapcsolatos korai elképzeléseire, de egyben azt is, hogy nem ez a terv valósult meg. A szerződés szerinti kerti lugasrendszer persze megvalósult, ezt két perspektivikus ábrázolás is bizonyítja. A lugasokra vonatkozó szerződéseket meg nem valósult kastély-fejlesztési koncepcióknak tekinteni azonban szokatlan ’szakterületi’ vélekedés.

Mödlhammer – "a nagy bécsi építész" – fertődi működésének aktái és tervei hiányoznak ugyan, írja Cs. Katona Imre, de ennek ellenére megdöbbentő biztonsággal állítja mi módon, bontotta le az uradalmi lakások, az összekötőszárnyak manzárdjait, azokat új emeletekkel helyettesítve, miként merevítették kőbe, téglába a két év múlva újra megjelent kőművesek Mödlhammer terveit. Amennyiben jól értem, Katona stíluskritikai érvekkel véli igazolhatónak, hogy a Mödlhammert megelőző időszakban készült el a két emeletes és földszintes ívszárny, majd a két hercegi épületre (?) húztak egy-egy emeletet. (Ismételten megjegyezve; Mödlhammernek egyetlen anyag-összeállítása ismert 1763-ból és ez a 'Lusthaus'-okat a központi épülettel összekötő – az udvari oldalon íves – tagozatokra vonatkozik, tehát azokra, amelyek – az előzőek szerint – az ő tevékenységét megelőző időszakban már álltak.) Katona azt állítja, hogy a baloldali összekötőszárny első emeletének könyvtártermében – Mödlhammernek odakerülése előtt – munka folyt. Ezzel némileg ellentétesen "amelyeket csak Mödlhammer látott el egy-egy újabb emelettel”. Eléképzelhető, az is hogy Katona a manzárd szint helyére épített emeletre gondol, de neki is rendelkezésére állt az az okmány, amely szerint a mai harmadik szintet 1776-77-ben építették. Lucas von Hildebrand hatására utalva – néhány oldallal hátrébb – azt olvashatjuk, hogy a kastély összekötőszárnyait tervező Mödlhammer (ezek szerint – a fentiekre utalva – ottléte előtt tervezte azokat), ugyanolyan monumentális palotát akart építeni Fertődön (?) mint amilyen a Belvedere. Nem sikerült eldöntenem Katonának melyik állítását lehetne – sajátjaként – elfogadni. Ez egyébként vonatkozik a Balogh András által kastélybővítésnek vélt lugas-ügyre is, mert mint Katona írja: " Deimbler Márk szárnyépítkezései – legalább amíg a hercegi házak magasítása meg nem indult – viszonylag harmonikus épületkomplexum képét mutatják". (Bámulatos, hogy Cs. Katona Imre milyen magabiztonsággal állítja, hogy a Deimbler Márk ácsmester által épített kerti lugasok – nyilván a központi épülettel együtt – viszonylag harmonikus épületkomplexum képét mutatják!) Sőt: "Igaz, hogy a főépület a szárnyakhoz mérten csak mellérendelt szerepet játszik", azaz a Martinelli és S. Mödlhammer (ácsmester) által renovált barokk kastély a kerti lugasokhoz viszonyítva? Katona szerint: "ez a helyzet mindaddig fennállt, amíg a két uradalmi épületen az átalakítások meg nem kezdődtek (1760)". Ez utóbbi idézethez legalább három megjegyzés kívánkozik. Katona ugyanazokat az épületegységeket, tagozatokat írásának különböző részeiben három vagy még többféleképpen nevezi, ezért nem könnyű megállapítani - adott esetben - melyikről beszél. Uradalmi épület alatt az udvari alkalmazottak, a különböző rangú udvari ’tisztek’ emeletes lakóházait értették, amelyek az oldalkapukon kívül, a kastélytól nyugatra, illetve keletre álltak. (Utóbbi ma is áll.) A mai kastély szerves részeit képző, még 1721-ben istállóból, illetve pajtából átépített 'Lusthaus'-okat oldalépületeknek, illetve vendégházaknak nevezték, mert mindkettő három-három magas rangú vendég tartós lakásául szolgált. Katonának az itt harmadikként szereplő megjegyzése lényegére (mivel Miklós 1762 előtt nem építhetett) már többször utaltam. (Mielőtt áttérnék néhány a Hefele tevékenységére vonatkozó vélekedés cáfolására, megismétlem, hogy az őt megelőző korszakra vonatkozók közül is csak ’szemezgettem’.)

Cs. Katona Imre, a Hefele által aláírt "Specification"-ban foglaltaknak megfelelően, írásának egy helyén ezt írja: "...Hefele lépcsőház- és karzat-kialakító munkái kizárólag a közép-rizalittal kapcsolatosak." Ezzel a (tényeknek megfelelő) kijelentéssel ellentétben (néhány sorral lejjebb) már: "A Hefele által emelt és művészien kiképzett új homlokzatfalról" ír. Az ellentmondó állításokkal összefüggésben az eddigieknél is szokatlanabb vélekedésekre lobban, állítván, hogy: "a nehézségek csak a fal felhúzása után kezdtek jelentkezni", mert: "ha az építkezést kellő műszaki vizsgálatok és felmérések előzik meg" ezek a nehézségek nyilván nem következtek volna be. Katona nyilván olyanokra gondol: "amelyek egyrészt meghaladták Hefele építőművészi képességét, másrészt időben sem korlátozhatók arra a néhány évre, amelyet Hefele 'Fertődön' töltött és a főépület átalakítására fordított". Ami Hefele Eszterházán töltött néhány évét illeti; négy alkalomra vonatkoztatva összesen huszonhat ott töltött napot számolt el! Elszámolása 1765, decemberi keltezésű. Tervei alapján a lépcsőház-építés csak 1766 tavaszán indult meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy Hefele süttöri tartózkodása idején csak előkészítő munkát végzett. E tény ismeretében meghökkentőnek tűnik Katonának az a kijelentése, mely szerint: "....a rizalitközök kitöltése lehetett volna ugyan mától holnapig tartó feladat, ha az építkezést kellő műszaki vizsgálatok és felmérések előzik meg, mivel azonban ez elmaradt, a nehézségek csak a fal felhúzása után kezdtek jelentkezni." Katona szerint ezek a munkálatok: "...meghaladták Hefele építőművészi képességét..." , illetve "... e mérnöki felkészültséget igénylő feladat biztosított Jacobynak munkaalkalmat a 'fertődi' építkezéseknél. Annak a Jacobynak, akit "... főleg műszaki felmérések és egyéb már említett műszaki feladatok elvégzésére rendeltek időnként 'Fertődre' ". Igaz, hogy Jacoby a hercegi alkalmazottak közül (tudtommal) kivételezettként Eszterházától viszonylag messzire, a ma Burgenlandhoz tartozó Gierm (Girm) településnek egy viszonylag nagy nemesi kúriájában lakott családjával. (Haydn-hoz hasonlóan valószínűleg neki is jelentkeznie kellett időközönként uránál.) A herceg elképzelhetően akkor rendelte magához, ha hosszabb ideig tartó külső munka végzése közben sürgősebb feladatot akart rábízni.

Cs. Katona Imre igen sokat foglalkozik – külföldi példákat, mestereket idézve – az építmények fronthosszának és a monumentalitásnak viszonyával. Eszterháza esetében bármely építésznek ebben a vonatkozásban tudatos művészi szándékot, elképzelést tulajdonítani felesleges, mert ezek a ’viszonyok’ az alapadottságokkal eleve meghatározottak voltak. Martinelli nem szélesítette azt a romos kastélyt, amely 1671-ben már állt, mert aránytalanná vált volna, Mödlhammer pedig (amennyiben tervezőként bármi köze volt az összekötő épületekhez) nem növelhette azoknak a már álló Lusthaus-okkal (vendégházak) meghatározott szélességét, azaz a kastélynak park felöli ’fronthosszát’.

Utólagos, ha úgy tetszik másodlagos lehetőséget e tekintetben a képgaléria, illetve a télikert biztosított. E szándék azzal valószínűsíthető, hogy a keleti fekvésű épületnek – megépítése idején – még nem volt funkciója. (Az is lehet azonban, hogy csak a kamarakertek ’szélfogóinak’ építették őket.)

Elnézést kérek a triviális kifejezésért, de sokért nem adnám, ha tudnám, hogy Katona honnan veszi oly nagy biztonsággal, miszerint: "Hefele, a kortárs megértette, hogy Mödlhammert a kastély kerti nézetének kialakításában Lucas von Hildebrand nagy műve, a bécsi Belvedere inspirálta". (Egy már idézett okmány szerint Mödlhammernek nem volt szerepe kastély-tervezőként, Hefelének pedig kerti-homlokzat tervezőként.) Arra is kíváncsi volnék, ki ’helyeztette’ Hefelevel a középrizalit két szélső ajtajának (volt ablakának!) vízszintes ablakpárkányai alá az ívben felhúzott rokokós füzéreket? Arra is, miért maradt a középső ajtó felett barokk dísz, illetve miért nem került a ’lett volna’ lépcsőház oldalhomlokzatainak vízszintes ablakpárkányai alá rokokó dísz? És egy utolsó; miért farag Ressler "az erkélyhez egyszer forduló, kétíves karú lépcső"-höz mindössze négy – lámpát tartó – gyermek-alakot? (A jelenlegi szabadtéri lépcsőn tizennégy van!)

A Grundemann-Milldorfer ’problémáról’ már szó volt a korábbiakban. Újnak minősül az az utalás mely szerint a földszinten található: "....ugyanis az a 3-3 virágfüzérrel játszó puttócska, amelyet a szerződés Milldorfernek előírt." A ’földszinti puttócskák’ virágokból font betűket, Miklós monogramját lebegtetik a középső boltozat-felületeket kitöltően. Semmiképpen sem tekinthetőek valamilyen központi főmotívum utólagosan kért kiegészítőinek. Nem vonom kétségbe Cs. Katona Imre freskók művészi értékének meghatározására jogosító képességét, képzettségét, jártasságát, de – többek között – Garas Klára véleményét is érdemes lett volna figyelembe vennie, az alábbi kijelentés megfogalmazásakor: "A kápolna Milldorfer-képe merőben más impressziókat ébreszt, a két kép közt művészi kvalitás tekintetében legalább akkora űr tátong, mint Milldorfer és Grundemann között." (Az ugyancsak Milldorfer festette Apolló freskó a másik!)

Cs. Katona Imre – ismereteim szerint – az első, aki arról ír, miszerint Miklós herceg elsorvasztotta a manufaktúrákat és csak olyanokat létesített, tűrt, amelyek építkezéseit szolgálták. Ír a jobbágyok, zsellérek embertelen életkörülményeiről, kétségbeejtően kiszolgáltatott helyzetéről. A szerző, az 1777-es Trautt prospektussal kapcsolatban azt írja, hogy a nagy építkezések ez időtájt fejeződtek be. Vonatkozó okmányok szerint a mai kastélynak megfelelő épület minden bizonnyal 1778-ban készült el. Amennyiben Katona ismert ezen állítását igazoló okmányt, úgy nagy kár, hogy ezt nem közölte.

Ferenczy Károly a Műemlékvédelem 1961-ben megjelent első számában közölt írása (^b61, Kastély Műemlékeink.) szerint: "Esterházy Fényes Miklós, amikor nagystílűen a magyar Versailles-t akarja Süttörön megvalósítani, az építkezést egy Jacoby nevű építészre bízza. Az ismeretlen építész erejéből inkább csak a méretekre telt, a főépület átalakításával, az épület csoportosításával nehezebben birkózott meg." Ferenczy elképzelhetően ismerte a közleményét megelőző írásokat, amelyek szerint nem Jacoby a kastély tervezője. Kár, hogy az ezekkel ellenkező, nagyon határozott kijelentését nem indokolja, igazolja. Közli, hogy: "A hazai kastélyok sem méretben, sem minőségben nem versenyezhetnek az osztrák, a francia, az orosz stb. kastélyokkal. Külországokból jött építészeti stílusáramlatokat dolgoztunk fel."

Rozványiné Tombor Ilona a Műemlékvédelem ugyanez évi harmadik számában (^b62) cáfolási szándékkal válaszol Ferenczynek az előzőekben idézett megállapításaira. Véleménye szerint: "Egy épület, szobor vagy kép méreteinek semmi köze esztétikai értékéhez". A továbbiakban azt írja, hogy: "Egy ismeretlen építész is alkothat kiváló művet, és egy neves építész is tervez néha kényszeredetten, kedvetlenül. A név márkája sem feltétlenül kritérium". Megjegyzi: "....hogy a művészetben rossz az, ami száraz, fantáziátlan utánzás, típusmunka". Az idézettek posztulátumoknak tekinthetők. És ha igen, miért véli "a képzett és találékony" herceget, aki: "a tervezést.... maga irányította", az ismeretlen Jacobynál jobb ’építésznek’. (Csak nem azért, mert a hercegnek csak ez az egyetlen-egy műve ’ismert’?)

Ferenczy Károlynak a Műemlékvédelem 1961. negyedik számában megjelent tanulmánya (^b63) Eszterházára irányuló érdeklődésemet tekintve meghatározó jelentőségű volt. Ez a közlemény, illetve a megjelentetését involváló építész-kutató, -feltáró tevékenység eredményeként a szakterület szabályai szerint selejtes, az – "úgy, ahogy jött" – megoldások hozzáértő ismertetése a későbbiekben kétirányú munkára késztetett.

E munka párhuzamosan folyt, mégpedig azért, mert Ferenczy – a szakterületéhez ugyancsak értő építész – egyrészt bizonyította, hogy a kastély nem épülhetett fel néhány év alatt; másrészt a családtörténeti tények pedig cáfolták azt az állítását, miszerint a lavírozottnak nevezett rajzon ábrázolt kastélynak 1762 előtt állnia kellett.

Nem sorolom fel Ferenczynek azt a szinte számtalan – egyértelműen bizonyító erejű – észrevételét, amellyel igazolja, hogy: "a teljes értékű méltó megoldáshoz a megfelelő képességű vagy cselekvésében nem korlátozott alkotó hiányzott".

Igenám, de közleményét azzal kezdi: "Magyarország legjelentősebb barokk kastélya.... ". "A behízelgő rokokó architektúra és a parkírozott környezet impozáns együttese magával ragadó." Nem az ország ’egyik’ legjelentősebb barokk kastélyának, hanem ’a’ legjelentősebbnek minősíti Eszterházát. Nyilván nem a mérete alapján, mert Ferenczy előző írása szerint a gödöllői kastély, tömegét tekintve nagyobb. Továbbmenve, ha a méret nem meghatározó, akkor az ilyen értelemben a tizedik helyre sorolt Ráckeve a jelentőségét tekintve hová szorul? (Biztos, hogy a ’legjelentősebb’ Eszterháza mögé, noha Ráckeve alkotója ’megfelelő képességű’ volt.)

Óhatatlanul felvetődik a kérdés, milyen lenne egy ’teljes értékű’ eszterházai kastély? ’Magával ragadó’ lenne egy a jelenlegi helyén álló, a szakterületi kánonnak minden szempontból megfelelő építmény?

Felesleges és értelmetlen az effajta okoskodás. Azért is, mert Ferenczy akarva-akaratlan bizonyítja, hogy a ma álló kastély több építési fázis során jött létre, mégpedig úgy, hogy a mindenkor meglévőt ’fejlesztették’ egyre behízelgőbbé, egyre monumentálisabbá. Lényeges azonban – és nem utolsósorban – hogy mi, avagy ki élesztette a ’fejlesztést’ és ki volt annak gyakorlati megvalósítója?

Röviden idekívánkozik az Esterházy családtörténetnek az a szakasza, amelyet Ferenczy nem ismert, (nem ismerhetett) és elfogadva az ’orákulom’-oknak az építkezések befejezési időpontjára vonatkozó kinyilatkoztatásait, hivatása ökölszabályainak ismeretében az építés technikailag elképzelhető tartamát meghatározva, annak kezdetét a húszas évekre helyezte. József herceg halála után – ahogyan ez írásom több helyén szerepel – Süttörön azonban nem építkezhetett senki, mindaddig, amíg a bírtok tulajdonosa Miklós gróf nagykorúvá nem vált.

Visszatérve arra, hogy mi, illetve ki volt a rokokó Eszterháza ’élesztő’-je, egyértelmű a válasz; az az apai végrendelettel a majorátusi jogokból kirekesztett – secundo genitus – Esterházy Miklós, aki viszonylag szegény magyar grófként Süttörre száműzve; becsvágyát egyrészt a harctéren igyekezett ’fényesíteni’, másrészt szerény anyagi eszközeivel lakhelyének barokk ’pompáját’ növelni. Az az Esterházy Miklós, aki bátyja halála után – máról holnapra – Középeurópa egyik leggazdagabb hercegévé vált.

Az Esterházy család férfitagjainak többsége viszonylag fiatalon meghalt. A szinte mértéktelen pompakedvteléstől, örömhajszolástól, reprezentálás-vágytól eltekintve Miklós herceg meglehetősen józan gondolkodású volt. (Az elképesztőnek látszó pazarlásán belül, krajcárokon alkudozva fukar volt.) A józan gondolkodásnak látszólag ellentmond az a szinte lázas kapkodásnak tűnő építőmánia, amely három- ötévenként új kastélyváltozatokat eredményezett. Elképzelhető, miszerint Miklós, aki környezetének szinte minden elemét reprezentációs díszletnek tekintette – élve – akarta örömét lelni minden megvalósult álmában. Elképzelhető az is, hogy ezért nem fogott olyan kastély építtetésébe, amely szakszerűségét tekintve megfelelt volna – tegyük fel Ferenczy Károly joggal elvárt – igényeinek, de nem lehetett biztos abban, hogy elkészül-e életében.

Nem tartozik ide, legfeljebb nagyon közvetetten. Néhány évvel ezelőtt zömmel ötödéves tájépítész hallgatókkal álltunk a cour d'honneur díszmedencéje előtt. Kértem őket, jól nézzék meg az épületet és találjanak a főhomlokzat középrizalitjától jobbra-balra esően legalább három egymástól eltérő részelemet, elemrészletet. (Tudom, hogy tíznél jóval több van ilyen.) Ezeket a hallgatókat műegyetemi oktatók, professzorok tanítják az építészmérnök hallgatóknak oktatott diszciplína ismeretanyagára. A mintegy tizenöt közül egy sem volt, aki legalább kettőt felismert volna. Az eszterházai kastélyt látogatók százezrei között azt hiszem igen kevesen vannak, akikre a kastély nem hatna varázslatosan, akik a szabálytalanságokat észrevennék, és ha netalán mégis, ezek jelentősen csökkentenék a mű keltette örömüket.

Ferenczy Károly szerint: "Esterházy Fényes Miklós építészeti ízlése – mind az általa terveztetett, vagy tervezni engedett, mind a sajátmaga által tervezetteket illetően – azon a jó képességű dilettáns szinten mozgott, amit sajátkezű festményei képviselnek". Ezek szerint – több dolgozat szerzőjétől eltérően – nem Miklós herceget tekinti a kastély tervezőjének.

A kastély alakulásmenetét ismerve megállapíthatónak tűnik, miszerint alkotóját cselekvésében egy-egy újabb ’állapot’ megoldásakor a meglévő nemcsak korlátozta, hanem sok vonatkozásban meg is kötötte. A mainak megfelelő, feltehetően 1778-ban elkészült kastélyváltozattal Miklós herceg – a maga ’dilettáns’ építész ízlésével – nyilvánvalóan meg volt elégedve, mert az ennek a színvonalnak megfelelő képességű Jacobyt már csak igen megbecsült nyugdíjasként foglalkoztatta.

Ferenczy Károly hivatkozott közleményét az eddigiektől eltérő módon igyekeztem hasznosítani, értelmezni. Ennek oka az, hogy jellegét tekintve jelentősen eltér a többitől. Írása nem korábbi irodalmi anyagok átvételére, hanem önálló munkára, mégpedig rendkívül értékes megfigyelésekre, feltárásokra és azok szakszerű ábrázolására alapozott. Kronologikus vélekedései a feltárt értékes tényekhez viszonyítottan ’bocsánatosak’.

Kubinszky Mihály és Varga István szerzők "A fertődi kastély helyreállítása" című írása (^b64) a Műemlékvédelem 1961. 3. számában jelent meg. A közlemény – címének megfelelően – részletesen, szakszerűen ismerteti a helyreállítási munkákat, azok bonyolítását, költségeit. A kastély építéstörténetére vonatkozóan egy rendkívülien fontos évszámot közöl. A díszlépcső helyreállítása során napvilágra került egy olyan kőfok, amelynek belső lapjára 1768-as évszámot véstek. Ez az adat bizonyítja, hogy a Hefele tervei alapján 1766-ban épített lépcsőházat a herceg 1767-es franciaországi utazása után milyen gyorsan átépíttette, a kastély cour d'honneur felőli homlokzatát teljesen megváltoztatva.

"A fertődi kastély kialakításának és helyreállításának néhány kérdése" címmel Cs. Katona Imre a ’Művészet’ 1962. októberi számában (^b65) megjelentetett írásában korábbi közleményeinek – különösen a családtörténetre vonatkozó – alapvető tévedéseit ’mellőzi’, de marad még bőven ebben is. Ilyen az, miszerint az építkezések ’már’ 1720-ban indultak meg. Állításával ellentétben az első építtető nem Esterházy József, hanem a Kanizsaiak, majd a Nádasdyak voltak. A Nádasdy illetve az Esterházy József féle kastélynak nem veszett nyoma, az ma is áll, ha némi módosítással is. A kastély oldalszárnyait nem Mödlhammer, hanem a herceggé vált József megbízásából Martinelli tervezte. Az összekötő szárnyakat Mödlhammer nem tervezte, csak a létesítésükhöz szükséges építőanyag-kimutatást készítette. ’Fényes’ Miklós 1754-ben nem tesz lépéseket ’udvartartásának’ átköltöztetésére Eszterházára, mert egyrészt a süttöri birtokot még nem hívták így, másrészt, mert Kismartonban nem volt udvartartása. 1754-ben nem készültek hercegi szobák Süttörön, és sem 1756-ban, sem máskor nem épültek a kastélyban (a kastélyhoz tartozóan) bolthajtásos folyosók, és mert ilyenek nem léteztek, nem kapcsoltak semmit a Lusthaus-okkal. 1761-62-ben a főépületet nem veszik körül – nem épülnek mellé egyre-másra – a kastély tartozékaiul szolgáló épületrészek és ezek összekapcsoltan (nem létezvén!) nem képeztek a maihoz hasonló félkör alakú előudvart. Történt (volna) pedig mindez abban az évtizedben, amelyben Miklós gróf, bátyja által ’építési tilalommal’ Süttörre ’száműzötten’ kegydíjból élt.

A csapodi fasorban emelendő 15 helyiségből és két díszteremből álló kastély azonos a nyomtalanul eltűnt Monbizsuval. (Az emelendő kastély építési költsége – némi naturáliák mellett – ötszáz arany volt. Mindössze százzal több, mint amennyit Jacoby 1762-ben a néhány hét óta herceg Miklóstól különös kegyből ajándékként kapott!)

Az eszterházai kastély főhomlokzati kialakítása valóban idegen Hefele stílusától, de az azóta módosított középrizalittól eltekintve, nem is ő tervezte. A kerti homlokzat stílusa ténylegesen közelebb áll Hefele-éhez, de az Hárich szerint Jacoby munkája. Cs. Katona ritkán bizonyítja állításait okmányokkal. Így azt sem, miszerint Pál Antal hercegnek is volt része a ’fertődi’ kastély kialakításában. Annyiban talán igen amennyire erre a kialakításra – a felelőtlen költekezései következtében végzetesen eladósodott Miklósnak – a Pál Antal által juttatott kegydíjból futotta.

Bámulatba ejtő az a határozottság, amellyel Cs. Katona tudja, hogy Jacoby mit tanulmányozott 1764-ben Versaillesben és főleg azt, hogy mit nem. Vonatkozik ez példaként a parkszerkesztésre és arra, hogy miért hasonlít az eszterházai a versaillesire. Katona megfeledkezik arról, hogy Miklós gróf – Jacobynak Süttörre érkezése előtt kitisztíttatja azokat az elképzelhetően még a Kanizsaiak által az erdőbe vágott vue-ket – illetve megépítteti, kialakíttatja a feltételezhetően még Zinner által tervezett (Hárich állítja ezt!) kerti lugasrendszert, partere-t, ami együttesen minden barokk park meghatározó lényege. (Úgy tűnik, ezekre a reprezentatív, de nem túl költséges kiadásokra futotta a kegydíjból és ezek nem minősültek ’építésnek’.)

Cs. Katona jelen tanulmányának bevezető részében lényeges kritériumként említi azon meggyőződését, miszerint nem Fényes Miklós a kastély tervezője, alkotója. Amikor Ferenczyt ’teszi a helyére’, akkor viszont azzal érvel, hogy ’Fényes’ Miklóst nem aquarelljeiről ítélhetjük meg, hanem elsősorban legnagyobb művéről; a kastélyról. Döbbenetes következetesség, és van benne annyi igazság, mint abban az állhatatosan konzekvens állításban miszerint az emeleti díszterem freskójának festője a közepes képességű Grundemann.

Feltehetően nem sokan vannak, akik barokk freskók vonatkozásában Garas Klára véleményét ne vennék komolyan. Ugyanez vonatkozik Ferenczy Károly építészeti vonatkozású megállapításaira. (A korábbiakban már szó volt róla, hogy szakszerű, megbízható vizsgálati eredményeket ő közölt elsőként.) Azonban eszébe sem jut olyasmit állítani, miszerint Fényes Miklós valószínűleg Hefelével alakíttatta ki a földszinti és az emeleti előtermet. Cs. Katona szemére veti Ferenczynek, hogy nem használta a rendelkezésére álló okmányokat. Nos Cs. Katona hivatkozik is azokra, amelyek bizonyítják, hogy Hefele valójában lépcsőházat tervezett, belső főlépcsővel, karzattal. Ennek megtervezett – és feltehetően megépített – helyén létesült másfél évvel később a két előterem. Hasznosabb helyi adottságokat feltárni, értelmezni, mint okmányok félreértéséből téves, de igen határozott állításokat fabrikálni.

Igen nagy kár – Cs. Katona Imrével messzemenően egyetértve –, hogy a restaurálást megelőzően nem történt alapos szakterületi feltárás, vakolat- és falbontás. Feltehető, hogy a főépület előtermeinek belső falaiban két – különböző korban épült – lépcső félreismerhetetlen nyomai ma is ott vannak. Amikor – annakidején – hónapokon át vertük a vakolatot, bontottuk a falakat, ’kutató-árkot’ ástunk a hercegi lakosztály szobáin át, az előtermek új vakolatát nem lehetett leverni. Már csak az írott – korabeli – okmányok használhatók bizonyítékként. Ezek viszont – azok számára, akik értik őket – meglehetősen egyértelműek.

Balogh András is reagált Ferenczy Károlynak az előzőekben ismertetett közleményére. A "Magyar Verszália építője" című írásában (^b66), amely 1962-ben a Műemlékvédelem-ben jelent meg, vélekedéseket, tényeket egyaránt közöl. Tévedés az, miszerint az Eszterházát ábrázoló legyező: " Korát 1765 és 1768 közé kell tennünk, mivel a díszudvart Hefele Menyhért által 1765 decemberében végérvényessé tett állapot után ábrázolja, viszont nincs még rajta az 1768-ban megnyílt opera." Vályi szerint a legyezőket Mária Terézia 1775-ös látogatása idején osztották! (Valójában 1773-ban!) Többször leírtam, hogy a Hefele tervezte ’lépcsőház’ (a középső rizalit, illetve homlokzatának) építésére vonatkozó szerződések 1766-os keltezésűek, azaz Hefele tervei alapján ekkor kezdték meg az építést. A legyezőn az operaház ábrázolt; nemcsak alaprajza, hanem a melléje írt C betű értelmezéseként a "La Coemedie" megnevezés is a jelmagyarázatban. (Az 1995-ös Eisenstadt-i Esterházy kiállításon egy igen díszes kivitelű, színes legyező is szerepelt, ilyeneket Mária Terézia és közvetlen kísérete kapott az 1773-as látogatás idején.) Tény az, hogy a legyezőkön a képtár és a télikert nem szerepel, azaz ezek építési idejét tekintve Ferenczy tévedett. Balogh pedig akkor, amikor Mödlhammer-rel építteti a kastély patkó alakú szárnyépületeit. (Szerinte ugyanis az összekötő-tagozatok, melyeknek anyagkimutatását Mödlhammer 1763-ban készítette, már 1760-ban épültek.) Baloghnak abban nyilvánvalóan igaza van, hogy a "Magyar Verszália Fényes Miklós koncepciójára jön létre", de miszerint a kastély és a park "az ő műve", talán mégiscsak túlzás.

Szalmás Erik "A fertődi kastély leírása 1858-ból" című írása (^b67) a Soproni Szemlében jelent meg 1965-ben. Az eredeti ismertetést Hunfalvi János írta személyes tapasztalatai alapján. Hunfalvi a kastély belsejét nevezetesebbnek tartja az "olasz modorban" épített külsőnél. A szerző állítása szerint a kastélyban mindössze 80 szoba és terem van. Ottjárta idején a kert mulatóházai többnyire már pusztulásnak indultak, de "fasorai, virágtelepei és gyeptérségei még most is elragadják az utast". Igen lényeges közlése az, mely szerint: "A kastélytól jobbra, egészen magában épült a színház...". A szemtanúnak ez a néhány szavas megjegyzése három szempontból jelentős; a színház látogatása idején még állt, a többi épülettől függetlenül épült és nem tartozott hozzá ’kínai táncház’.

"A fertődi táj-, park-, kastély-együttesről" című, a Műemlékvédelem 1967. 2. számában megjelent (^b71) írásomban tévedtem, amikor azt írtam (az 1720-60-as évekre vonatkoztatva): "A kertnek ebben a szakaszban csak táji előfeltétele – a három vue – volt meg". Mások korábbi állításainak hitelt adva akkor is tévedtem, amikor az építés második szakaszának kezdetét 1760-ra datáltam. Elképzelhető, hogy az az állítás is téves volt, mely szerint: "Ez a kert, illetve a helyéül szolgáló tisztás azonban lényegesen kisebb volt, mint a mai parterre. A mai parterre területét erdőirtással alakították ki a későbbi fejlesztés során." Téves a következő közlés: "Nem lenne könnyű megállapítani, hogy 1720-ban ki jelölte ki a süttöri lés-erdő point de vue-jében az első kastély helyét; Martinelli az építész vagy József gróf az építtető". (Ez esetben is hittem a korábbi közlemények állításainak, azok hitelességének ellenőrzése nélkül.)

"A fertődi táj-, park-, kastély-együttesről" című, a Műemlékvédelem 1967. 4. számában megjelent (^b72) írásomban az alábbi mondat szerepel: "Levéltári okmány 'értelmezés' alapján azt tudjuk, hogy a kastély díszudvarának befejező motívuma, a hatásos szabadtéri lépcső, 1765-ben készen volt. (Tervét – az 'értelmezés' szerint Hefele Menyhért készítette.)". Ezt az állítást is – ellenőrzés nélkül – korábbi közleményekből vettem át. Tévesen, mert az idézett két mondatnak szinte egy szava sem felel meg a valóságnak. A szabadtéri lépcső a cour d'honneur-nek nem befejező motívuma és nem 1765-ben, hanem 1768-ban készült el, továbbá nem Hefele tervezte.

"A fertődi táj-, park-, kastély-együttesről" című, a Műemlékvédelem 1968. 3. számában megjelent (^b73) közleményemben tévedtem, amikor azt hittem, írtam, hogy Martinelli, illetve Veith néhány hónap alatt felépített egy-egy kastélyt. Az épületfeltárás, illetve az azóta napvilágra került okmányok mást bizonyítanak. Tévedtem Pölt Mátyás főkertész tevékenységének időszakát és tárgyát illetően. Nem tervezett Pál Antalnak barokk kertet és nem készíthette a 'lavírozott rajz' kerttervét. (Nem ellenőriztem további szerzők állításait, és nem figyeltem fel arra, hogy Pölt a neki tulajdonított tervek elkészülte idején még kamaszkorú volt.) A most idézett közlemény kiegészítő részében azt írtam, hogy az 'őskastély' oldalrizalitok képezte épületsarkaiban lévő csigalépcsőket nem utólag építették. Amennyiben e dolgozat megírása előtt bontottuk volna ki falazatukat, nem írtam volna ilyen képtelenséget. (A csigalépcsőknek utólag véstek 'helyet' a meglévő falakba!) A (^b72)-es közleménynek azon állítása miszerint a kastélymag középső rizalitja 'toldalékának' 1765 előtt állnia kellett, illetve az, hogy ehhez illesztette Hefele szabadtéri lépcsőjét, fatális tévedés. (Mindkettő korábbi írások állításainak ellenőrizetlen átvétele.)

Az előzőekben szereplő közleményeim megjelenése óta harminc év telt el. Azóta rövidebb-hosszabb szünetekkel folyamatosan foglalkoztam Eszterházával, többek között azért, mert részint itthon, részint külföldön a témával kapcsolatos előadások tartására, cikkek írására kértek. (Ilyen példaként a (^b74) jelzetű, 1969-ben keltezett kézirat.)

Újra és újra elmentem a helyszínre, az Országos Levéltárba, homályban maradt részletek tisztázása céljából. Amikor a Műemlékvédelem négy számában annak idején megjelent közleményeimet szkenneltem, újraolvastam; tartottam attól, hogy mai ismereteim szerint sokkal több lesz bennük a tévedés, mint amennyi valójában van. A most közölt tévedések mellett azonban igen sok olyan – a mások által régebben megjelentettekhez viszonyítottam – új megállapítás szerepel írásaimban, amelyek az ezeket követő közleményekben nem fordulnak elő. E tény két felvetést valószínűsít; nem olvasták el őket vagy nem hittek abban, hogy sok korábbi dolgozat szerzője – a lényegre vonatkozó állításait tekintve – alapvetően ’melléfogott’.

Voit Pál "A barokk Magyarországon" 1970-ben megjelent könyvében (^b75) részletezően foglalkozik Eszterházával. A műegyüttes építéstörténetére vonatkozó ’kinyilatkoztatásainak’ jelentős többsége azonban a rendelkezésre álló korabeli okmányokkal, az épületadottságokkal ellentétes ’vélekedés’. A lényegeseket az alábbiakban közlöm, a szerző írásának sorrendjében.

Hárich közlése szerint az eszterházai kapuk mestere nem Hefele, hanem K. Franke. (Ez az állítása ugyanolyan hitelű, mint az, amely szerint Hefele tervezői munkát végzett Eszterházán, mert a kéziratában szereplő – vonatkozó – okmányok egyaránt eltűntek. Vonatkozik ez Sala Terrena mennyezetfreskóira is, amelyeket Hárich szerint nem Milldorfer, hanem Köpp festett.) Lényegtelen az a tévedés, mely szerint a konyhákkal összeköttetésben álló télikert nyugati fekvésű.

Kétségtelen, hogy egy vonatkozó korabeli okmány szerint a süttöri kastélyt A. E. Martinelli építette. A feltárások azonban igazolják, hogy az ’ősépület’ feltehetően már 1671 előtt állt. J. F. Mödhammer-re vonatkoztatva (tudtommal) nem ismert 1763-ból származó ’megbízás’, építőanyag-összeállítása nem a kastélytól különálló, hanem az összekötő épületekre vonatkozott. A ’Martinelli-féle’ épület teljes egészét felismerhette, feltárhatta volna Rados professzor 1958-ban. Süttörön nem indult 1761-ben építkezés.

Voit Pál az 1762-ben készült – általában lavírozottnak nevezett – perspektivikus rajzott "vezérterv"-nek nevezi, és azt állítja, hogy az Hefele munkája. Szombathelyen, az 1994-ben megrendezett emlékkiállításon mód volt Hefele terveit, rajzait összehasonlítani a lavírozott, tervrajzzal. Nem hiszem, hogy akadt volna valaki – akár laikus is – aki ne vette volna észre, hogy a kérdéses tervek, rajzok összetéveszthetetlenül eltérő grafikai készségű mesterek művei.

Voit Pál szerint az első terv megvalósítása esetén a főépület zavaros képet mutatott volna, ezért Hefele elhatározta, hogy a Martinelli féle udvari homlokzatot kulisszaszerűen kialakított díszhomlokzattal takarja el, ".....a következő terv a manzárdemeletnek második emeletté való kiépítésére irányult." Voit Hefelével építteti meg a mai Belvedere-t és az udvari díszlépcsőt is. A díszlépcső "galériájával" egy kis gondja akadt, ezért ezt nem lépcső-karzatnak, hanem az egész épületet koronázó párkányzatnak minősítette. Nem tudni, Voit milyen számlákra utal, amikor azt közli, hogy 1765 júniusában Hefele vezetése mellett folytak azok a munkák, amelyekhez Hefele tervei alapján valójában csak 1766 tavaszán készültek költségvetések, árajánlatok.

Voit szerint az "aedificator" megjelölés Jacobynak "kivitelezői részességéről beszél", de mivel a kérdéses terv-metszetről hiányzik a bűvös "invenit" szó, nem lehet alkotónak tekinteni. Valószínűsítése szerint az építkezés során, Miklós herceggel együtt azonban rontottak egyes - Hefele tervezte - részleteken. (Hefele ’Specification’-ja ’rajzról’ szól, az ’invenit’ itt is ’hiányzik’, de ez esetben Voit nem annyira ’szigorú’.)

Ami az inveniálást illeti, Voit Pál Eszterháza vonatkozásában ’nem ment a szomszédba ötletért’, amikor az új operaházat ábrázoló kép alá Melchior Hefele nevét írta. Könyve megjelenése idején már két szerző okmányokkal igazolta, hogy az új operaház tervezője Stöger Mihály, kivitelezője pedig Guba Pál volt. (Stögner-Haunoldt szerzőségi vitája és Mollner ’salamoni’ ítélete.) Az az apróság miszerint a ma is álló marionettszínházat Voit Pál szerint a XIX. században lebontották, más vélekedései mellett mindössze annyit jelent, hogy képzelőereje felülmúlta a tények értelmezéséhez kellő kedvét, türelmét.

Dercsényi Dezső és Csatkai Endre "Sopron és környéke műemlékei" című munkájának Eszterházára vonatkozó része (^b76) a kastély építéstörténetének, berendezésének viszonylag rövid, szakszerűen tárgyilagos leírását tartalmazza. A kastély tervezője a szerzőpáros szerint Jacoby, de a "kastély építéstörténete majdnem teljesen homályban van.", továbbá Esterházy Miklós "Versailles mintájára főúri szeszélyből építtette". A létesítésére vonatkozó okmányok jelentős részének ismeretében úgy tűnik, hogy a műegyüttes valóban mágnás kapric, netán mániába hajló reprezentációs különcködés szüleménye, eredménye.

A szerzőpáros munkamódszerének alaposságára utalnak azok a közlések, amelyek a süttöri egyházi anyakönyvekből származnak. Nem ellenőrizték azonban kellő gondossággal azt az állításukat, mely szerint a kastély oldalszárnyainak kerti homlokzatai azonosak az udvariakkal. Grundemannt illetően is tévedtek. (Végképp nem tartozik ide, de kikívánkozik. Dercsényi Dezső a muzeológushallgatóknak ’művészeti technológiát’ és ’forrásolvasást’ tanított. Alapossága, tapasztalatokon alapuló széleskörű tudása, jártassága imponáló volt.)

Dr. Marót János Eszterházát ismertető írása 1971-ben jelent meg. (^b77) A szerző – a kastély, illetve kutatóhelye gazdasági feladatainak odaadó intézőjeként; az alakulásmenetére vonatkozó közlemények fáradhatatlan gyűjtőjeként; a történetére, illetve Haydn tevékenységére vonatkozó kiállítás egyik lelkes rendezőjeként – Eszterháza ’ügyének’ elévülhetetlen érdemű reprezentánsa.

A kastélyt, építéstörténetét ismertető írása mértéktartóan szakszerű. Grundemannt illetően azonban ő is hitt a kisebbektől a nagyobbak által is átvett tévedésben és nyilván ezért írja, hogy a (valójában Milldorfer) freskó ’művészi értéke meglehetősen csekély’, noha "műemlékvédelmi szempontból jelentős, hiszen ez Magyarország legnagyobb, világi épületben lévő, világi tárgyú barokk festménye”.

Bak Jolán "Néhány érdekes kép és festmény a fertődi kastélyról" című írása 1975 -ben jelent meg a Műemlékvédelem-ben. (^b78) A közölt képek tervezett és megvalósított együttesek közötti összehasonlítást tesz lehetővé. Ilyen szempontból az 5-ös számú kép különösen jelentős, mert az ábrázolás feltehetően azért ’féloldalas’, mivel a valóban létezett épületeket, építményeket ábrázolja. (A ’gloriett’-nek vélt épület a kávéház!)

A "Beschreibung" azon metszete, amely a parterre déli vége felől a középtengelyből nézve ábrázolja a kastélyt, az új operaházat illetően terv-állapotú. Magától értetődően a bábszínházra vonatkoztatva is az. Az akkori valóságnak megfelelően a főépülettől még függetlenül állt a két-két ’tornyos’ képtár, illetve a télikert; ezek mögött (mellett) pedig soha meg nem valósított épületek ábrázoltak. Ehhez a metszethez a ’rajzot’ feltehetően Jacoby készítette, aki barokk együttest csak szimmetrikusan komponáltként fogadott el.

Összehasonlítva ennek a perspektivikus metszetnek az operaházát a Stöger által tervezettel, feltűnő a kettő közötti eltérés. Ez a részint elképzelt állapotot ábrázoló metszet sok ’kastélyleírót’ megtévesztett. A képen az új operaházzal szemben álló marionett színház – azt létezettnek vélvén – a műegyüttes-ismertetések szerzőinek többségét félrevezette. Mivel ilyen épületeket a helyszínen nem találtak, kijelentették, hogy azok leégtek, ledőltek. Arra nem gondoltak, hogy az ábrázolt módon meg sem épültek.

Visszatérve a Bak Jolán által közölt ’féloldalas’ képre, bizton állítható, miszerint alkotója csak ebben a ’beállításban’ ábrázolhatta az időközben elkészült vízesést úgy, hogy a parterre-t határoló épületegyüttes ne keltsen Miklós herceghez méltatlan aszimmetriát.

A kastélyt, illetve közvetlen környezetét ábrázoló alaprajz (amelyen a del. et aedif. Jacoby szerepel), később készült, mint a fent részletezett – szimmetrikus állapotot mutató – perspektivikus ábrázolás, mert az alaprajzon a képtár és a télikert már a főépülethez kapcsoltan szerepel, de csak 9-9 ablakkal. Ugyanakkor nincsen ezen az alaprajzon a már álló, új operaház. Jacoby csak azt az állapotot szignálta, ami az ő tevékenysége során létesült, azt az operaházat létezőként ábrázolva, amely 1779-ben leégett. Az ő alaprajza azonban szigorúan szimmetrikus. (A "Beschreibung" 1784-ben jelent meg!) Úgy vélem, érdemes megjegyezni, hogy Jacoby olyan kastélyalaprajzot ábrázolt, amely jobban megfelelt az építészeti követelményeknek a ’létezőnél’. Elképzelhető, hogy ilyent is épített volna, amennyiben ezt a kiegészítő átépítéseknél az adottságok lehetővé teszik.

A (^b79)-es jelzésű kéziratmásolat Voit Pálnál, a "Magyar műemlék sorozat"-hoz készült tanulmánya. A CD. lemezen közölt anyag jelentős része kék színű, azaz téves állításoknak tűnő. Nem kék az az állítás, mely szerint a 'madártávlati vezérterv' "bravúros könnyedséggel fölvázolt rajz...". Mödlhammer 1763. januárjában egy "Specification"t, anyagkimutatást készített "zu, denen zweyen seithen Gebä uen". Nem kétséges, hogy ez az anyagmennyiség a még Martinelli által – az istálló és a pajta átépítéssel – képzett oldalszárnyaknak a központi kastélymaggal való összekötését eredményező (az udvari oldalon íves) épülettagozatokhoz kellett. A földszintes, ’patkóalakú’ épületek 1764-ben készültek, mert Rahier egy ekkor – a külföldön tartózkodó hercegnek – írt levelében közli, hogy hazatérte után az új konyhák készen lesznek.

Jó lenne tudni, Voit milyen okmány alapján állítja, miszerint Mödlhammer az Esterházyak uradalmi építésze volt, illetve azt, hogy a szárnyépületek tervezésére kitől és mikor kapott megbízást. Létezik ugyanis egy 1775-ből származó – már idézett okmány (OL Fasc. 1537, 132. ) – amely szerint Rachier jószágkormányzó a hercegi könyvelővel (Lichtscheindl), a Bauschreiber Kühnellel, illetve Ingenieur Jacobyval ’kommunikált’ egy Mödlhammer által benyújtott kérelemről, amelyben nevezett korábbi tevékenységekért ellenszolgáltatást kér.

Mindenki tud ugyan arról – állapította meg a 'bizottság' –, hogy tevékenykedett, de senki sem tudja, hogy milyen utazásokat tett, milyen rajzokat, terveket készített. (Mödlhammer nyilván rajzokért, tervekért kért pénzt.) Rachier megjegyzi, hogy a könyvelő egyetlen számlában sem talál utalást arra vonatkozóan, hogy Mödlhammer bármiért is pénzt kapott volna. Márpedig valószínű, hogy amennyiben a kastéllyal kapcsolatban jelentős tervezési munka fűződött volna hozzá, annak az igen gondosan vezetett kimutatásokban nyoma lett volna. A jószágkormányzó azt javasolta a hercegnek, hogy a kérvényező – a Kleinrath intézővel kötendő megállapodás alapján – kapjon egy a kéréséhez viszonyítottan némileg csökkentett összeget.

Az idézett okmány – amely mindössze tizenkét évvel kelt – Mödlhammer állítólagos ’kastélytervezői’ tevékenysége után, két lényeges ’kérdésre’ egyértelmű választ ad. Mödlhammer nem volt uradalmi építész, mert akkor a többi ’tisztviselő’-höz hasonlóan – szerződés alapján – évi fizetést kapott volna, továbbá nem végzett jelentős tervező munkát, mert akkor az illetékesek nem írhatták volna ennek az ellenkezőjét Miklós hercegnek, aki sokak szerint a kastéllyal kapcsolatban egyébként is mindenről tudott.

Folytatva a Voit közlemény ’kék színű’ állításainak cáfolását; bizonyos (a fent említett Rachier levélre utalva), hogy nem 1764-ben kezdődött ’a nagyszabású építkezés’, hanem ebben az évben már eljutott a ’vezérterv’-nek megfelelő állapotig. Miklós hercegnek – Párizsból visszatérve úgy tűnik – a ’vezérterv’ szerinti belső főlépcső nem tetszett, feltételezhetően ezért bízta meg Hefelét egy új lépcsőház, belső díszlépcső megtervezésével.

Voit tévesen azt állítja, hogy Miklós udvarának jó része, így Haydn a zenekarral, operatársulattal 1766-tól kezdődően már az egész éven át Eszterházán tartózkodott. (Nem ártott volna az ennek az ellenkezőjét állító okmányok garmadájából legalább egyet is elolvasni!)

A Mödlhammerre vonatkozó – fent ismertetett – okmány ismeretében némileg szokatlannak tűnik az alább idézett kijelentés határozottsága: "Esterházy Fényes Miklós nagyra törő álmainak megvalósítására már nem tartotta alkalmasnak a család uradalmi építészét Mödlhammert..."

Rendhagyó a Hárich által közölt Hefele Specification német szövegét az alábbiak szerint 'fordítani': "...Hefele rajzokat és egy modellt készített a kastély homlokzatának szobrokkal díszített 'Galériájához' és az első emeletre fölvezető szabad díszlépcsőhöz,.. ". Látnoki jellegű megállapítás az is, miszerint "Esterházy Miklós Hefele eredeti elképzeléseivel nem volt megelégedve.....módosította a klasszicizmus irányába haladó művész stílustörekvéseit...". Miklós herceg feltételezhetően önnön elképzeléseivel nem volt megelégedve, mert a Hefele által tervezett belső lépcsőt megszüntette, de a lépcsőház klasszicizáló elemei közül az ablakok feletti vízszintes szemöldökpárkányokat megtartatta.

Voit viszont az egyetlen, aki azt írja, hogy az építészettörténet-írás nem fogadta el egyöntetűen Hefele inventori szerepét, sőt maga a mester sem sorolja – egy 1782-ben írt kérvényében – többi magyarországi művei közé Eszterházát. Amennyiben – egy, a probléma tisztázására törekvő szakember-együttes – az ismert okmányok, a helyszíni adottságok szakszerűen gondos mérlegelésével bírálat tárgyává tenné Voit Pál szabadjára engedett képzelőerejének valóság-magvát, nyilvánvalóvá válna, miért nem tekintette Hefele Eszterházát saját művének.

A Mária Terézia látogatásával összefüggésben-írottakban is 'nagyvonalú' volt Voit Pál. A vendégsereg szerinte megnézte Diana és a Nap templomán túlmenően a Szerelem és Fortuna templomát is. Utóbbi kettő akkor még nem állt! Az operaház körül is némi pontatlanság érződik. Idézve: "Az operaház épülete már 1768-ban állott, homlokzat- és metszetrajzai megjelentek...a Beschreibungban...". Voit Pál figyelmét elkerülte az a nem éppen lényegtelen faktum, hogy a 'Beschreibungban’ nem az 1768-as, hanem az 1780-as opera leírása, illetve (az alaprajztól eltekintve) ennek a rajzai, tervei szerepelnek. Ez utóbbi viszont nem 'Hefele alkotásának minősíthető építmény', mert tervezője (Jacoby utódja), Stöger mérnök. Ez az operaház valóban megsemmisült a múlt században, de az 1768-as operaháznak megfelelő bábszínház ma is áll. Voit Pál is úgy véli, hogy a császárnőt bámulatba ejtette a Bagatell. (Az a valóban kerti épület, amely azonban a 'magas vendég' ottléte után tízegynéhány évvel épült.) Mária Terézia a ’kínai táncháznak’ volt csodálója, amely 1779 telén kigyulladt, és amellyel együtt az első operaház leégett.

Amennyiben Voit Pál elhitte Hárich Jánosnak, hogy a kastélyhomlokzatot Hefele tervezte, akkor azt is el kellett volna hinnie a levéltárosnak, hogy a kovácsoltvas díszkapu viszont K. Franke műve.

Hefele nem elbontatta "az előreugró középrizalitban létezett főlépcsőházat", hanem tervezte és ezért vált túlzottan előreugróvá a középrizalit. (Bizonytalan vagyok (egyébként) atekintetben, hogy lehet-e egy középrizalitba azt teljesen kitöltő ’főlépcsőházat’ tervezni.)

Valószínűtlen, hogy az E alaprajzú épület térközeiből Hefele tevékenysége nyomán keletkeztek volna világítóudvarok. Az ezeket eredményező keskeny épületsávok belső fala a Hefele tervei alapján készített ablakokra ’ráépült’. Egy-egy ilyen ablakból képeztek külső fűtést lehetővé tevő ’létesítményt’. Nyilván akkor, amikor a belső lépcső helyett egy földszinti és egy emeleti előtermet létesítettek. Naivitás lenne azt állítani, hogy Hefele ezt eleve így tervezte. (A két előterem létesítésének időpontját okmányok tartalmazzák!)

Amennyiben elfogadnánk azt az állítást, miszerint: "Ő tervezte a homlokzatok főpárkányán végighúzódó kőbalusztrádokat.....a Belvederét", akkor Hefele valóban elfalazta a maga tervezte ablakokat. (Mikor?) A Belvedere körül azonban újra gond jelentkezik, t.i. a Hefele által tervezett Belvedere oldalhomlokzataihoz két-két ablakkal többet rendeltek, készítettek, mint ahány ma azon látható. A Babilon-kupolás Belvederen viszont annyi van, ahányat Hefele tervezett.

A világító udvarok homlokzatkiképzését Martinelli feltehetően felújíttatta. A nyílászárók kőkeretei – annak ellenére, hogy háromfélék – még a Nádasdyak korában készültek. Rados professzor tévedett, amikor a szóban forgó homlokzatkiképzést Martinellinek tulajdonította.

Záró megjegyzésként, (az eddigiek jogán) miért éppen Voit Pál ne keverte volna a freskók mestereit. Javára szolgáljon ugyanakkor a Szegfű Gyulától vett idézet, mely szerint: "...a rokokó kastélyoknak nem mintáját, hanem legmagasabb fokú összegzését építette fel Esterházy Fényes Miklós".

Valkó Arisztid "Újabb adatok" című ismertetőjében, amely az Ars Hungarica-ban jelent meg 1782-ben (^b81), egy-két helyen tévesen fordította az eredeti okmányszöveget. Helyesen; a Dunáról Süttörre szállított és átadott faanyagokért már nem Mödlhammer a felelős, Martinelli és Zinner a közölt időpontban nem az eszterházai, hanem az eisenstadti kastély alakítási feladatairól tárgyaltak, Martinelli a süttöri kastélyt nem fel-, legfeljebb átépíttette.

Valkónak, a Pál Antal herceg és Miklós gróf között létrejött (1750-51) megállapodására vonatkozó közlése, amelyben Miklós – többek között – megfogadja, hogy nem fog építkezni, nehezen egyeztethető a következő Valkó utalással: "Az 1750-60 közötti évtizedben alakultak ki benne (Miklósban) véglegesen azok az elhatározások és gondolatok, amelyek a Martinelli-féle ősi kastély átépítését érlelték meg benne". Téves értelmezés eredménye az a közlés is, miszerint 1761-ben "a parkon és Léserdőn át fasorokat vágnak ki...".

Valkó azt állítja: "Jacoby Miklóst 'fényes' Miklós franciaországi útja során ismerte meg, és már az 1756. évben szolgálatába fogadta". Tudtommal sem Valkó, sem más nem közölt olyan eredeti okmányt, amely ezt az állítást igazolná. 1756-ban már érvényes volt Miklósnak Süttörre való ’száműzetése’. Ez a katonai szolgálattal kapcsolatos utazásokra nyilván nem vonatkozott, de nem valószínű, hogy az apanázs franciaországi utazásokra futotta volna. Jacoby, Pál Antal herceg alkalmazottja volt Kismartonban, és nehezen képzelhető el, hogy a herceg ’tékozló’ öccsét bízta volna meg udvari építész ’szerződtetésével’. Valkó dolgozatának címével nem egészen kompatibilis a Hefele tevékenységére vonatkozó állítás sem. (A ’közlés’ egyrészt nem új, másrészt nem igaz, mint ahogy az sem, hogy 1770 után: "Tömegében a palota már nem változott")

A Dercsényi Balázs és szerzőtársai által 1990-ben megjelentetett "Magyar kastélyok" című könyvnek (^b82) az Esterházy műegyüttest ismertető részében hasznos közlések mellett vélekedések, tévedések is találhatók. Ilyen – okmánnyal ezideig nem igazolt – feltevés az, miszerint Jean Nicolas Jadot-nak is szerepe volt a kastélyépítés során. Hefelevel kapcsolatban óvatosak a szerzők, mert: "tevékenységéhez tán a díszlépcső és a kastély homlokzatai köthetők." Nem tartózkodóak azonban akkor, amikor – a vonatkozó okmányokkal és a hozzáértő Garas Klára véleményével ellentétesen – Grundemannt ’tisztelik’ meg az Apolló freskó festésével. Nem ártott volna megírni, hogy melyik herceg szerződtette Haydnt. Apróság, de az orangerie és a télikert nem azonos és a néhány éve elhunyt – utolsó – Pál herceg sem identikus apjával, Miklóssal, aki az 1900-as évek elején felújíttatta a kastélyt. Ami a kertet illeti, elképzelhető, hogy József gróf, majd herceg volt a megrendelője, az is, hogy özvegye Gilleis Mária Octávia Zinner Ferenctől rendelt (utólag) Süttörre kerttervet, de csak feltételesen hihető, hogy ez a kert az 1730-as években készült el, akkor, amikor a tutorátus még a József korabeli adósságokat sem tudta kifizetni. Lényeges megállapítás, hogy a cour d'honneur-ben csak a 20. században létesítettek kertet.

Brenner Vilmos "Hefele Menyhért – egy középeurópai építész" című, (^b84) itt kivonatosan közölt írásában, (eredetije a Szombathelyen 1994-ben megrendezett Hefele kiállítás kiadványában jelent meg), azt állítja, hogy: "Magyarország legjelentősebb későbarokk kastélya minden bizonnyal sok tekintetben összefüggésbe hozható Hefelével". "Megkockáztathatjuk azt az állítást mi szerint a kastély főhomlokzatát Eszterházy Miklós irányításával Hefele rajzolta meg". "Bizonyított ténynek tekinthető az is, hogy Hefele 1765 körül a hercegi építési hivatal 'konzulenseként' dolgozott és 'Eszterházy udvari építőmesterének', F. Mödlhammernek tanácsadója volt". A korábbiakban közöltekkel igazoltan, ezek a megállapítások tévesek.

Edith Schmidmaier "Hefele Menyhért, mint..." című (^b85) jelzésű írásában, amely a (^b84) jelzetűnek megfelelően jelent meg, azt állítja, hogy: "Fertődön Hefele elhatározta, hogy 'Martinelli udvari homlokzatát eltakarja, vagyis, hogy egy rizalitokat összekötő, kulisszaszerűen kialakított homlokzatot épít eléje'. Ezzel az építész ugyanazt cselekedte, mint röviddel azután Passauban”. (A ' ' jelek között szereplő állítás Voit Pál téves közlése, azaz Hefele ezt nem határozta el.)

A Hefele kiállítás katalógusában többek között az alábbiak olvashatók (Voit Pál véleménye szerint) az Esterházyak kastélyáról: (^b86) "a főépület tervezője, az ún. vezérterv alkotója Hefele volt. Mivel Hefele a kovácsoltvas díszkapuk és rácsok értő mestere is volt, őt tartjuk a díszkapu és az udvari kétkarú díszlépcső tervezőjének. ...A kastély dísztermének mennyezetképeit Johann Basilius Grundemann festette...". A 6. 3-as számú jegyzet alatt kiállított terv szövege: "Melchior Hefele (?): Fertődi vezérterv a kastély átépítéséhez 1761-1762 között."

Az emlékkiállítás kiadványából 'szemelt' fent közölt – kivétel nélkül – téves vélemények, ’vélekedésekre alapozott’ itt-ott ugyan óvatoskodó állítások, kijelentések elkerülhetetlenné teszik a korabeli írott, rajzolt okmányok, a helyszíni feltárások szakszerű értelmezését; Eszterháza építéstörténetének a valóságost megközelítő meghatározását. Erre annál inkább szükség van, mert a hazai szerzők alaptalan vélekedéseit a külföldiek tényekként kezdik átvenni, és menynyiben ezek elszaporodnak, nem lesz egyszerű az ocsútól megszabadulni. (Gondolva a ’szakterületek összességének’ felelősségére!)

(^b88) 1995-ben Eisenstadtban (Kismarton) "Die Fürsten Esterházy" megnevezéssel, nagyon igényes és rendkívül gazdag muzeális anyag bemutatásával kiállítást rendeztek. Ezzel párhuzamosan egyrészt a kiállítást, másrészt az Esterházy család hercegi ágának történetét ismertető, 420 oldalas kiadvány jelent meg. A könyvben tizennyolc olyan közlemény szerepel, amelyeknek többsége a Magyarországon e témakörben ezideig megjelent írásokhoz viszonyítva alaposabb, tárgyilagosabb és az eddigi magyar irodalomból meríthető ismereteket jelentős mértékben kiegészítők. (A szerzők közül hat magyar nevű, négy budapesti.) A könyvben szereplő közlemények közül az alábbiakban kilencnek azokat a részleteit ismertetem, amelyeknek Eszterháza fejlődéstörténetének tisztázásakor – véleményem szerint – szerepe, jelentősége lehet. A harmadik és az utolsó közlemény szerzője Jakob Michael Perschy, aki ismereteim, meggyőződésem szerint, néhány apróbb tévedéstől eltekintve – az Esterházyak hercegi ágának ezideig legmegbízhatóbb történetét írta meg, adta közre. A "Zwölf kurzgefasste Lebensbilder" című írásából csak az Eszterházára vonatkozó részeket közlöm, mégpedig a (^b96) jelzésű "Zeittafeln" című közleményéhez csatoltan.

Harald Prickler a "Die Grundwirtschaft als wirtschaftliche Basis des Fürstenhauses Esterházy" című közleményében sok olyan adatot közöl, amelyek Eszterháza létrejöttében jelentősek. Ilyen az, miszerint József herceg halála után a gyámtanács takarékosságra törekedve, elzálogosított birtokokat váltott vissza, gazdaságos beruházásokat eszközölt. Pál Antal nagykorúvá válva (1734), hercegként folytatta a hitbizomány gazdasági adottságainak javítását, a ráfizetéses ’üzemek’ megszüntetését, jövedelmezők létesítését. Halálával pompakedvelő öccsére jól jövedelmező birtokrendszer, jelentős pénzvagyon maradt. J. M. Perschy szerint. "...genieß t er die Sonne der Würde mit den gefühlen dessen, der lang im Schatten war". Perschynek ez a rövid, de sokatmondó, kegyetlenül igaz jellemzése Eszterháza létrejöttének indítékaként, magyarázataként tekinthető. A csillogó ’udvari reprezentációt’ felelőtlenül felvett kölcsönökkel megjátszott és ezért számkivetett gróf ölébe váratlanul hatalmas vagyon hull. Hercegnek ’újszülött’, embernek középkorú. Gyorsam be akar pótolni mindent, amiről a majorátusi jogokból, lehetőségekből kiszorult secundo genitusként álmodni sem mert. A hatalmas birtokrendszer központi egységeinek jól működő gazdálkodási rendszereit szétzilálja. Az alattvalók, a jobbágyok elsőrendű feladata többé nem a termelés, hanem az építőanyag-előállítás, szállítás. Sorra megszünteti azokat a manufaktúrákat, amelyek nem az építést szolgálják; egyrészt azért, hogy helyükön az újak építőanyagot termeljenek, másrészt, hogy az építéshez megfelelő munkaerőhöz jusson. Megmaradtak, sőt bővültek a salétromtermelő üzemek; a lőporra szükség volt akkor is, ha ennek következtében a termőföldekre nem jutott trágya. Mindez – és sok minden más – hozzájárult ahhoz, hogy Süttör, azaz Eszterháza térsége a proto-iparosodási korszakban jelentősen elmaradt a szomszédos osztrák tartományok fejlődésétől. Ebben az időszakban, Ausztriában már nem csak a ’majorgazdaságok’ rentabilitásával, hanem a jobbágyok művelte uradalmi területekével is számoltak. A kastélyépítéshez szükséges, e területekről származó bármilyen építőanyag értékével azonban nem foglalkoztak, ezt amolyan "Gottesgeschenk”-nek tekintették, ahogy Perschy írja. Egyhelyütt már írtam, hogy a hetven éve Ausztriához tartozó Burgenlandnak Esterházy régiós falvai ma is jól érzékelhetően mások, mint a Lajta nyugati partján fekvő térségeké. Az eltérés ’árán’ létrejött Eszterháza nálunk maradt, mi pedig nem tudunk mit kezdeni vele.

"Angaben zur Besitzgeschichte..." címmel (^b89) Fülöp Éva (Budapest) írt az Esterházy hercegi ág birtokviszonyairól – különös tekintettel a hitbizományi vonatkozásokra – igen megbízható, tárgyilagos közleményt. Sajnálatos, hogy azok a szintén magyar ’kutatók’, akik a kastély építéstörténetével foglakoztak, nem használták azt a forrásanyagot, amelyet Fülöp Éva feldolgozott. Amennyiben ezt megteszik, kevesebb vélekedés, félreértés terhelné a szűkebb értelemben vett ’építészeti szakirodalmat’.

Felix Tobler "Die Hochfürstlich Esterházysche Zentralverwaltung..." című közleményében (^b90) részletesen ismerteti a birtokokat, a hitbizomány-változásokat, az igazgatás rendszerét, illetve a vezető tisztviselőket, azok feladatait, felelősségét. A kastélyépítő Miklós herceg időközönként beosztottjaira bízott különböző jogokat. 1788-ban – azzal az indoklással miszerint – "die Regierung seiner Geschä fte" napról napra jobban fárasztja, a majorátus ügyeinek intézését Batthyány grófnak engedi át. Csupán az alkalmazottjaival kapcsolatos személyes ügyekben való döntés jogát tartja fent magának, ezek között is első helyen a "Gnadensachen", azaz kegyből eredőekét. (A Jacobynak különös kegyből juttatott négyszáz rajnai arany ’elvi jelentőségét’ e jog fenntartása ugyancsak növeli.

Norbert Frank "Die Esterházy als Patronatscherren" című írásában (^b91) a kegyuraknak egyházakkal (azok létesítményeivel) kapcsolatos kötelezettségeivel, jogaival foglalkozik. Véleményem szerint Eszterházával összefüggésben a kegyúri kötelezettségeknek Sarród templomával összefüggésben volt – lett volna – jelentősége. A rendelkezésre álló (vonatkozó) igen sok okmányból nem lehet megállapítani, hogy ki volt annak az elképzelésnek a kezdeményezője, miszerint Sarródnak új templomra van szüksége és azt a műegyüttes tengelyének hangsúlyozására annak északi vonalában kell felépíteni. A jószágkormányzó Rahier az ügy odaadó pártfogója volt, Jacoby elkészítette a terveket, a költségvetést, de Miklós herceg (többek szerint nagyon vallásos egyháztámogató), nem volt hajlandó pénzt adni a templom felépítéséhez, bizonyíttatva, hogy ez nem kegyúri kötelezettsége. Ez az állásfoglalás több mindent igazol. Így; nem sokat törődött azzal, hogy a vonatkozó ’tényfeltárások’ szerint a papra, illetve híveire dől-e mise közben a templomocska vagy sem; rá tudta bírni az illetékes alkalmazottjait, hogy a ’levéltár’ átvizsgálásával neki tetsző véleményt közöljenek; csak annyiban törődött a műegyüttes szerkezetének táji méretű kiterjesztésével, amennyiben az gyakorlati, avagy reprezentációs igényeit közvetlenül szolgálta. Az új sarródi templomra Jacoby, Rahier szerint – attól eltekintve, hogy a régi dőlőfélben volt – kifejezetten azért volt szükség, hogy a műegyüttes-tengely északon is hangsúlyozott legyen. Miklóst ez az érvelés hidegen hagyta. A templom áráért – talán – egy újabb operaelőadást rendeztetett. (A költségek – több operáét tekintve – közel azonosak voltak egy templom építésével.) Létezik egy alaprajz, amelyen a kastélytól északra – a tengelyben – egy lőportorony szerepel.

Gerhard J: Winkler "Das 'Esterházysche Feenreich'..." című közleménye (^b92) címének megfelelően elsősorban az Esterházyak zenei, színházi életével foglalkozik. Nagyra becsüli Pál Antal herceg zenei érdeklődését, igényességét, kultúráját. A szerző Miklós hercegnek 'címezve' említi meg némi malíciával: "der gewissermaß en, was Haydn betrifft, auch die gesamten musikgeschichtlichen Lorbeeren einheimste".

Winkler – úgy tűnik – vélekedésen alapuló forrásmunkákat is hasznosított írásának, a műegyüttes ismertetésének megfogalmazásakor, mert szerinte Mária Terézia látogatásakor létezett "das Chinesische Lusthaus im Park". A régi és az új operaházra vonatkozó adatokat is keveri. Az átvételekből származó jelentéktelen tévedések eltörpülnek azon megállapítások mellett, amelyeket a szerző Haydn és Miklós herceg ’viszonyáról’ ír. Véleménye szerint Miklós herceg nemcsak ezért élt azzal az exorbitorális, messze túlzásba vitt luxussal, hogy saját zenekart, operatársulatot tartva jó ’házi muzsikát’ hallgathasson, hanem elsősorban azért, mert ez udvartartásának stílusához, sajátos reprezentációs igényeihez, ezek kifejezésre juttatásához hozzátartozott. Haydn nem zeneműveinek értékét méltányolva kapott fizetésen felüli jutalmakat, nem azért, mert kitűnően komponált, hanem, mert tevékenységével megfelelt a herceg sajátszerű ’megmutatom, ki vagyok’ igényeinek, törekvéseinek. Miklós herceg nem érzékelte a zenetörténet egyik legrangosabb fenoménjének a szolgálatában való kiteljesülését, sőt, ennek még az elképzelése is messze esett képzeletvilágán. Haydn Miklós szemében alkalmazott, munkavállaló volt; mai hasonlattal élve egy hivatali gépezet ügyintézői szervezetében közepes szintű ’osztályvezető’, a hercegi udvar egy tagozatának, a zenekarnak vezetője, akinek szűkre szabott feladatköre a herceg szórakoztatása és a külvilág előtti reprezentálása.

Ingrid Haslinger "Vom fürstlichen Speisen:..." című közleménye (^b93) szerint Miklós herceg udvarában az étkezések ’az állam én vagyok’ elv érvényesítése szellemében, mondhatni kanonikus rituálé szerint celebráltattak. Haydn számára külön gondot jelenthetett, hogy a szertartáshoz vokális vagy hangszeres zene tartozott. A közlemény szerzője megjegyzi, hogy a közvetlen személyes szolgálatra alkalmazott negyvenhárom alkalmazott közül tizenegy francia volt, ami arra utal, hogy az ’étkezéskultúra’ feltehetően a francia etikettnek felelt meg. A szerző által részletezett étkezéshez megfelelő teremre volt szükség, különösen akkor, ha több meghívott vendég jelenlétében bonyolódott. Elképzelhető, hogy az emeleti előteremre ezért volt szükség Hefele díszlépcsője helyén. Az ételeknek a konyhákból az étterembe juttatása gondokkal járhatott, mivel a közbülső – úgy ahogy összetákolt – épülettagozatok, -szintek között nem létezett megfelelő átjárási lehetőség.

Franz Prost a "Die Gä rten der Fürsten Esterházy" című írásában (^b94) szakszerűen, mondhatni tévedések, vélekedések nélkül ismerteti a hercegi család kertjeit, parkjait. Ehelyt csak Eszterházára vonatkozó ismertetései, megállapításai szerepelnek, amelyek közül az első az, miszerint Eszterháza Schönbrunn mellett a Monarchia legjelentősebb rokokó kertje, amellyel I. Miklós saját ’apoteózisát’ juttatta kifejezésre. Prost írása szerint azt az ős-vadászlakot a ráirányuló erdei nyiladékokkal, amelyek a későbbi Eszterháza parkjának főtengelyeit képezték, a Kanizsai család létesítette. Prost szerint – a tényeknek megfelelően – József gróf váltotta vissza az elzálogosított süttöri birtokot 1719-ben és adott megbízást A. E. Martinellinek a kastély átépítésére. Prost szerint Miklós gróf 1754-ben feltehetően Zinner Antalnak, Eugen főherceg kertészének adott megbízást saját kertjének megvalósítására. Ez az állítás ellenőrzésre szorul, két oknál fogva. Miklós anyagi adottságai 1754-ben nem igen tették lehetővé költséges barokk park létesítését. Tisztázásra szorul az is, hogy Zinner Antal azonos-e Zinner Ferenccel, akinek Gilleis Mária Oktávia adott megbízásokat parkok tervezésére, kivitelezésére, avagy egyszerűen névelírásról van-e szó. Prost szerint a feudális élet inszcenálása ünnepségek (Festinek) nélkül nem volt elképzelhető; rendezésüknél, bonyolításuknál a színtér, a főszerep ’viselője’ mindig a barokk park volt. A szerző megjegyzi, hogy a kastély restaurálása folyamatos, de a parknak – a rokokó együttesek integráns részének – újjáélesztésére úgy tűnik csak tervek készültek.

Wolfgang Meyer "Die feudale Jagd..." című dolgozatában (^b95) főként az abszolutisztikus korszak ’társasági’ vadászatairól ír. Hangsúlyozza, hogy ezek nemcsak a szórakozást, a testedzést szolgálták, hanem egyben a barokk kor hatalom- és pompa-demonstrálásnak hírnév és tekintélynövelő lehetőségei, eszközei voltak. Egy a szerző által közölt idézet szerint, a ’szórakoztató’-erdőkbe vágott allékba a görög mitológiát idéző szobrokat kell helyezni, szökőkutakat, kaszkádokat vagy más vízműveket létesíteni. Megjegyzi, hogy Eszterházán a dísz-, a szórakozó- stb. kerteknek, illetve a vadaskerteknek (fácán, vaddisznó, stb.) még sajátos kombinációja képez hatalmas barokk parkot, míg újabban ezek a különböző funkciókat szolgáló részegységek önálló létesítményekké válnak.

J. M. Perschy "Zwölf kurzgefasste Lebensbilder" című tanulmányában (^b96) a (^b88)-as jelzet alatt már közölten, az Esterházy család hercegi ágának (tájékozottságom szerint) a történeti tényekhez legközelebb álló ismertetését adta.

Sajnálatos módon – talán azért, mert a hitbizományi ügyeket illetően messzemenően tájékozott volt – ő is tévedett. Pál nádor ugyanis második végrendeletében, (miután Gábor fia meghalt) három helyett két majorátust szervezett. Az egyik birtokrégiót első házasságából (féltestvére lányától, Orsolyától) született fiára, Mihályra örökítette, a Thököly Évától (az Orsolya haláláig ’házőrizetben tartott’ nej-jelölttől) született fia, József kapta a másik majorátust. Pál nádor végrendelete szerint, amennyiben egyik fia utód nélkül halna meg, a két majorátust egyesítve az élő utód örökli. A süttöri birtokért 1719-ben József fizette vissza a zálogkölcsönt. Perschy elképzelhetően azért ’építtette’ Mihállyal a süttöri kastélyt 1720-ban, mert (úgy tudta, hogy) Pál nádor végrendelete szerint Süttör Mihály majorátusához tartozott. Miután Mihály váratlanul meghal, József örökli – a vonatkozó végrendelet értelmében – az egyesített, teljes majorátust. Ő nem osztja, lehet, nem oszthatta meg újra a hitbizományt, de az általa visszaváltott süttöri birtokot – mindössze két másikkal egyetemben – másodszülött fiára, Miklósra hagyja. (Amennyiben Pál Antalnak lett volna fia, úgy Miklós révén eggyel több (meglehetősen szegény) Esterházy grófi család élt volna az országban.)

Perschy tévedett, amikor Eszterházát 1768-ra készen lévőnek vélte.

Velladics Márta "Egy apró, ámde...", címmel, a Soproni Szemlében, 1996-ban megjelent dolgozatában (^b97) olyan adatot közöl, amely dolgozatának címe szerint valóban érdekes. Az ’adat’ keletkezésének, jelentőségének megítélése szempontjából azonban homlokegyenest ellenkezik a véleményem az övétől. Velladics Márta szerint: "Az évszám és a munkát végző személyek nevének bevésésére csak az építkezés jelentős szakaszainak befejezésekor kerül sor, így a mestergerendaként használt...". Ez a megállapítás nagyon lényeges, mert nem mindegy, hogy az 1776-os évszám az új Belvedere építésének kezdetét, avagy befejezését jelenti-e.

E probléma tisztázási kísérletét megelőzően hasznosnak tűnik a szerző dolgozatában szereplő néhány állításnak a cáfolása, illetve az ellentmondások feltárása. Velladics szerint: "...a szerzők – Ferenczy Károly kivételével – egyetértettek abban, hogy a kastély építésének kezdetét 1720-ra...lehet visszavezetni". Amennyiben elolvasta a hivatkozásaiban 13-as jelzetű közleményt, nem állíthatja ezt. Velladics szerint: "...a komolyabb építkezések az 1750-es években indultak meg ismét, amikor Esterházy Miklós kártyaadósságai miatt kénytelen volt a süttöri birtokra visszavonulni. A hercegi lakosztály 1754-re készült el. 1754-63 között épült ki a két oldalszárnnyal csak sarkain érintkező egyemeletes együttes, amelynek szárnyait 1763-1765 között kapcsolták egybe. 1765-től – feltehetőleg – Melchior Hefele tevékenysége nyomán jön létre a mai főépület...", "...amely mai formájában az 1770-es évekre készen állt."

A fenti idézet első mondatára utalva, több mindenről szólni kell. A szerző 5-ös és 14-es számú hivatkozásában szerepelteti Valkónak: "Újabb adatok..." című közleményét, amelynek primer forrásaiból sok minden kiderül. Többek között; Miklós gróf kötelezi magát, hogy nem vesz fel több kölcsönt, nem épít (!) (Jelentősebb építkezésre a Pál Antaltól kapott kegydíjból egyébként sem futotta volna.) Sokáig azt hittem, Velladics Márta (a leltárkönyvek kivételével) csak másodlagos irodalmi anyagokat használt közleménye megírásához. Amikor a "kártyaadósságok" következményeit mérlegelve azon gondolkoztam, hogy milyen irodalmi anyagban szerepelt kártyára, ’szerencsejátékra’ való utalás, csak egyre emlékeztem, Rotensteinéra, aki hosszú éveken át Eszterháza vendége volt. (Öt Festinen vett részt.) Ő viszont azt állította, Miklós herceget jellemezve, hogy az nem ’játszott’. Ezek szerint Velladics mégiscsak tanulmányozott ’primer forrásokat’, különben honnan tudna kártyaadósságokról. (Kár, hogy a vonatkozó okmánynak a hollétét nem közölte.)

Miklósnak – az akkori magyar viszonyok mellett – szegény, ’kegydíjas’ grófként egyetlen érvényesülési lehetősége volt; a katonai pályán, Mars mezején szerezhető megbecsülés, rang; az átlag fölé emelkedés sikerélménye. Mivel a főnemesek az esetek többségében a maguk ’állította’, fizette katonák élén (avagy háta mögött) mentek harcba a királynőért, a háborúskodás sokba került. (Pozsonyban állítólag elhangzott ugyan, hogy: ’...sed avenam non’, de ki mert erre hivatkozni?)

Igen sok OL okmány bizonyítja, hogy a Miklós után a hadi-táborba rendelt, küldött anyagok, eszközök (köztük sok reprezentatív célokat szolgáló) igen sokba kerültek. Persze (a Valkó által közölt) prágai, illetve bécsi fényűző udvartartások is kölcsön-emésztőek voltak.

A fenti Velladics idézet második mondata szerint 1754-re elkészült (Süttörön!) a hercegi lakosztály. A szerzőnek tudnia kellett, hogy Miklós a Kismartonban élő hercegtől, bátyjától kapott kegydíjból töltötte – Süttörre száműzötten – grófi életét. (Mivel nem merem feltételezni, hogy nem olvasta el az 5-ös, illetve a 14-es hivatkozásban szereplő – e témakörre vonatkozó – OL okmányokat, nehezen képzelhető el, mi késztette arra, hogy egy Süttörön 1754-ben elkészült ’hercegi lakosztály’-ról írjon.)

Az idézet harmadik mondata szerint 1754-1763 között épült ki a két oldalszárnya csak sarkain érintkező egyemeletes együttes stb. Nos az előzőek, pontosabban a vonatkozó OL okiratok szerint 1754-1763 között Süttörön nem épülhetett semmi. Melegágyak, növényházak, kutak, lugasok és hasonlók persze létesültek, és volt olyan ’kutató’, aki a lugast épületnek vélte, de az illetőt nem kényszerítették a művészettörténészekre vonatkozó tényfeltárási, -igazolási módszerek, kötelezettségek.

Az előzőekben idézett mondat – illetve folytatása szerint – 1763-ban létezett egy olyan oldalszárnyas együttes, amelynek szárnyait 1763-1765 között kapcsolták egybe. Eszterházát ismerve úgy tűnik, nem érdemes ennek a mondatnak, kijelentésnek építészeti, épületszerkezeti értelemben vett mondanivalóján tépelődni, mert feltehetően nem vezetne reális eredményre.

Velladics Márta véleménye szerint a főépület a mai formájában: "1765-től – feltehetőleg – Melchior Hefele tevékenysége nyomán jött létre..." és "...az 1770-es évekre készen állt”.

Biztosnak tekinthető, hogy 1770-ben a 'Babilon-kupolás', manzárdtetős épület volt készen, hiszen ebben az évben mutatta be Miklós herceg kastélyát a ’bécsi arisztokráciának’. A mainak megfelelő kastély azonban még nem létezett. Ez abban az írásban – amelyre Velladics Márta 13-as számú hivatkozásában utal – igaznak tekinthető. Amennyiben igényt tartott volna a jelzett írásban közöltekre vonatkozó okmányok, helyszíni feltárások tanulmányozására, ellenőrzésére, erre módja lett volna. Ő megelégedett annak kijelentésével, miszerint Mőcsényi Mihály mást állít, mint a többi szerző. Úgy tűnik – ezek szerint – igaz az, amit 'többen' állítanak és nem okvetlenül az, ami tényekkel igazolható.

Kíváncsiságra ingerlő Velladics Mártának az a kijelentése, miszerint: "A főhomlokzat a második emelet ráépítésével 1771-re már készen állhatott, de a Belvedere megépítésére csak az 1770-es évek második felében kerülhetett sor". Nem tudni, mit tenne ezen állítás szerzője, ha valaki arra kérné, rajzolja, rajzoltassa meg a kastélyt, amely állításának megfelel. Nem valószínű, hogy sikerülne – a feltételek betartásával – olyan kastélyhomlokzatot 'szerkeszteni', amely Miklós herceg megítélése szerint méltó lett volna a királynő fogadására.

A szerzőnek a Belvedere-re vonatkozó állítását több épületszerkezeti vonatkozás is hihetetlenné teszi. Álljon itt közülük egy. Amennyiben nem létezett valamilyen Belvedere, képtelenség lett volna a mai timpanonba helyezett óra működéséhez szükséges berendezéseket elhelyezni. (Ezek elrendezésének mikéntjét OL okmányok igazolják.) Egy az 1770-es évek előtti Belvedere létezését több korabeli okirat is bizonyítja. Így akarva akaratlanul maga a szerző, aki dolgozata elején azt állítja, hogy: "...lépcsőfok belső lapjára vésett 1768-as évszám, mely szintén az 1770 körüli befejezést látszik igazolni."

Ugyanakkor, amennyiben. "...a főépületet 1776-ban, esetleg 1777-ben fejezték be", akkor azt 1775-ben építeni kellett volna, különben az 1776-os (a gerendába vésett) évszám nem jelenthette volna az építkezés jelentős szakaszának a befejezését. Márpedig tény, hogy Mária Terézia családja (Ferdinánd főherceg, Beatrice D'Este) 1775 nyarának végén látogattak Eszterházára. Nem valószínű, hogy látogatásuk idején építették volna a Belvedere-t.

A szerző által idézett, utólagosan leltárba írt megjegyzés, mely szerint: "Egy gerenda Belvederből, melyen 1766. sz. látható és ácsok nevei olvasatlanok", nem a Belvedere építésének a befejezését, hanem csak a kezdetét jelentheti. Álljon itt ennek valószínűsítésére néhány indok.

'Olcsó' érvelésnek tűnhet, hogy új létesítmények 'alapkövét' nem a befejezésükkor szokták elhelyezni. A mai Belvedere tetőszerkezete, így 'mestergerendája' igen magasan van a padlózata felett. A helyszín ismeretében nyilvánvaló, hogy a mestergerendába utólag csak egy e célra épített állványzatról lehetett volna bármit is bevésni. (Lényegesen egyszerűbb és logikusabb a mestergerendát a helyére emelését megelőzően, a padlón fekve megvésni.) Aztán egy analógia; szó volt arról a kőtábláról, amelyet Guba Pál 'kőműves-mester' helyeztetett el Széplak irányába épített kettős házsor első épületébe: "...wurde das erste..." 'vésett' felirattal. (A 'falu' építésének befejezése utáni 'véset' ez ideig nem került elő.)

Velladics Márta hivatkozik arra az OL okiratra, mely szerint Jacoby 1775-ben rendelt baluszter tagozatokat. Amennyiben a rendelkezésre álló okmányok alapján meggyőződött arról, hogy a 'Babilon-kupolás' kastély létezett, akkor azt is tudta volna, hogy mivel egy ilyen, manzárd-tetős kastélyra baluszterek építéstechnikai adottságok miatt nem helyezhetők el, csak egy új épületvariánsról lehetett szó. Amennyiben viszont már létezett volna egy baluszteres épület, akkor miért rendelt volna újakat? (A kertbe? Ott is van, de nem annyi.) A szerző dolgozatában szereplő megjegyzés, mely szerint: "...Melchior Hefele 1765-ös feltételezett megjelenésétől egy öt, esetleg hat évig tartó építési periódus helyett körülbelül tizenegy évig húzódó építési időszakkal kell számolni"; mindkét lábára sántít. Az első építési fázis nem tarthatott öt évnél hosszabb ideig, (sok OL okirat mellett) ezt az igazolja, hogy 1770-től kezdődően 1776-ig minden évben volt egy 'Festin', azaz a kastélyon hat éven át nem folyhatott jelentős építés. 1775-től keltezett OL okmányok bizonyítják, hogy 1776-tól kezdődően viszont két-három éven át folyt igen intenzív építési munka. Jelentős támpont ilyen értelemben a mindössze három alkalommal szállított nagy mennyiségű tetőcserép. Ezekre egy-egy fontosabb építési szakasz befejezése idején volt szükség. A három időszakasz; 1766-67, 1769, 1777-79. Ezek közül az első mennyiségre a Hefele féle középrizalitos lépcsőház fedéséhez, a másodikra az udvari homlokzatot eredményező toldalékokra, a harmadikra a háromszintes, baluszteres épület-változat héjazatának megoldásához lehetett szükség. A manzárdtetős épület tetőcserepeinek egy megmaradt részét (elképzelhetően) másodszor is felhasználták. (A Belvedere mindkét esetben fémlemezzel volt fedve.)

Jó lenne tudni, mire alapozza Velladics Márta azt a kijelentését, miszerint az évszám bevésésére csak jelentős szakaszok befejezésekor, azaz a mai Belvedere megépítése után került sor? Valamely építmény befejezése után annak homlokzatán szoktak évszámot megörökíteni. A kastély különböző elemein, tagozatain – ahogyan fényképfelvételek igazolják – igen sok évszám-véset található, ezek azonban szinte kivétel nélkül a munkavégzés idejét jelölőek. (Kivételt képez – példaként – a nyugati fekvésű ’világító-udvar’ őskastélyhoz tartozó egyik ajtajának kőkeretébe vésett 1710-es évszám.) Kár, hogy a kerti homlokzat címerében nincsen (nem tűnt fel) évszám és ez ideig olyan okmány sem került elő, amelynek alapján készítésének idejét, művészét meg lehetne határozni. (Egy ilyen évszámot el lehetne fogadni jelentős szakasz befejezésének jelzőjeként.)

Aztán legvégül; mivel az évszám bevésésére valószínűsíthetően csak a Belvedere és vele együtt a balusztráddal koronázott harmadik kastélyszint építésének megkezdésekor kerülhetett sor, egy olyan – Velladics Márta közléséig eddig ismeretlen – újabb adat került napvilágra, amely a korábban már ismertek mellett lehetővé teszi az utolsó kastélyfázis építésének időpontjára tekintve a kijelentő mód használatának még határozottabbá tételét. Velladics Márta az Eszterházára vonatkozó – igen terjedelmes – leltárkönyvek időrabló, tanulmányozásakor, "egy apró, ámde érdekes adat" felfedezésével a kastély építéstörténetének tisztázásához dicséretesen hozzájárult.

Bak Jolán "Fertőd Esterházy Kastély" című – itt idézett – könyve, 1996-ban jelent meg módosított kiadásként (^b98), Filep István kitűnő fényképfelvételeivel. Ez a mű a szerzőnek nem új tudományos kutatási eredményeit ismertető igénnyel került kiadásra, hanem azért, hogy a kastélyt látogató – nemzetközi színvonalhoz szokott – hazai és külföldi vendégek a műegyütteshez méltó, kvalitásos szöveges és képi megjelenítés révén idézhessék vissza, mélyíthessék el otthon, a helyszínen – talán rövid vizitálás során – szerzett benyomásaikat, élményeiket; illetve késztessenek a világszínvonalú alkotások látásában örömöt lelő ismerősöket arra, ’zarándokoljanak’ el Fertőd városába, hogy az Esterházy kastély magával ragadó varázsának részesei lehessenek.

A senior Porpáczy Aladár mellett Bak Jolán tett, tesz legtöbbet annak érdekében, hogy ez a világon sok vonatkozásban egyedülálló, a világörökség rangjára méltó műegyüttes látogatható legyen.

Annak reményében, hogy Bak Jolán könyve újabb kiadást is meg fog érni, nem részletezem azokat a benne maradt ’vélekedéseket’, amelyeket főként Voit Pál ’légből kapott’ ötleteiből vett át, és amelyek a következő kiadásban feltehetően már nem okoznak bakkanókat. (A CD. lemezen közölt könyvszövegben a vélekedések ’kék színük’ alapján könnyen felismerhetőek, a Voit írásokra vonatkozó utalásokban már véleményezettek.)